Harcsa Veronika és Baráth Emőke a Gramofon első helyezettjei

Mind a klasszikus zene, mind a jazz műfajában olyan egyazon generációba tartozó magyar alkotó-előadók kerültek a toplista élére, akik fiatal koruk ellenére számtalanszor kivívták már a szakma és a közönség megbecsülését nemzetközi szinten is. A Gramofon listájának első helyezettjei Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint duója, valamint Baráth Emőke.

Alapvető műfaji jellemzői okán a Shapeshiftert a könnyűzene dobozába kellene helyezni az általánosan elfogadott elvek szerint, minthogy a felállásban énekhang, akusztikus és elektromos gitár, nagybőgő és dob szerepel, helyenként hangszerimprovizációk hallhatók, és az előadók előélete leginkább a jazz, a pop és társműfajaik vidékén telt. Ahogy azonban a hangfolyamok kibontakoznak a zenelejátszóból, megállapíthatjuk, azok

nem állhatják a könnyű jelzőt. Komoly, nehéz zene.

Többszöri meghallgatást kíván a lemez, főleg a középső számok, melyek az anyag sűrűjét jelentik: First Night, Second Night, Last Night. Ezek is, és a nyolc darabból hat Harcsa Veronika szerzeménye, kettőt, a címadó opust és a játékosnak mutatkozó San Franciscót Gyémánt Bálint jegyzi. A szövegek közül egy csak a kivétel, amelyet nem Veronika írt: a záró Rebel testvére, Harcsa Bori munkája, és az sem épp a naplementében lengedező lágy szellőről szól. Belső küzdelmek, félelmek, bizonytalanság – és a mélyben meg-megcsillanó szépség.

Az összes eddigi Harcsa Veronika-albumra jellemző volt, hogy rendkívüli műgonddal készítették alkotói, nincs ez másként a Shapeshifterrel sem. Minden szempontból az énekesnő áll a történések középpontjában, a gitár, a bőgő és a dob körbetáncolják Veronika milliónyi színárnyalatot megidéző énekhangját.

Néha úgy érezhetjük, a főhősnő előadói eszköze inkább a voice megnevezést igényelné, mintsem a vocalst, vagyis többféle és árnyaltabb módon fejezi ki magát, mintsem hogy azt puszta éneklésnek lehessen hívni.

A Gyémánt Bálinttal alkotott duómagot újra csak méltatni lehet, ez szinte már magától értetődő, annyira teljes köztük az összhang. A belga Nicolas Thys és Antoine Pierre alkotják a ritmusszekciót – de nem általuk lesz a zene „eurokonform”, hiszen Veronika produkciói már a kezdetektől azok voltak, sőt a kontinensen túl is rezonáltak rájuk –, akik alázattal és értéssel viszonyulnak a két magyar előadóhoz. Hol a groove-ot segítenek megformálni, hol pedig a hangulatfestésben egészítik ki a párost.

Innen talán csak egyetlen magasabb foka képzelhető el a művészi önkifejezésnek. Amikor a műgond, az erőfeszítés (ami egyébiránt hihetetlenül tiszteletre méltó dolog) nem érződik többé, csak az alkotás felszabadító öröme. Kevesek számára nyílik út ebbe az irányba, de Harcsa Veronika közéjük tartozik.

Ahogyan a Gutenberg-galaxist, a nyomtatott könyvet szerencsére nem tüntette el teljesen az internet, ugyanúgy a hangfelvétel-készítés és -kiadás online korszakában sem szűntek meg a fizikai hanghordozók. Sőt, az értékteremtő zenei műfajokban a kézbe vehető, szép grafikával és minőségi booklettel kínált hanglemez az elmúlt időszakban Európa-szerte felértékelődött.

A Gramofon havonta jelentkező összeállítása szubjektív toplista: ebben a hónapban mi ezeket a lemezeket hallgatjuk legszívesebben a szerkesztőségben.

A 20. századig a női zeneszerzők vagy hangszeres előadóművészek alig kaptak lehetőséget a bemutatkozásra, ennek okát a társadalmi környezettel magyarázhatjuk. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy a nők nem komponálnak kevésbé jó zenéket, a hangszerjátékban sem tehetségtelenebbek a férfitársaiknál. Hildegard von Bingen, Fanny Mendelssohn vagy Clara Schumann talán a legismertebb a női zenészek, zeneszerzők között (az énekesnők neve természetesen fennmaradt). Mára a hölgyek is teljes jogú zenészekké váltak.

Baráth Emőke lemezének anyaga öt zeneszerző kompozícióiból ad válogatást. A lemez műsorösszeállítása remek, hiszen egy rövid korszak, a 17.század elejének terméséből kapunk válogatást. A felvételek központjában Barbara Strozzi darabjait találjuk.

A házasságon kívül született, énekesnőként hírnévre szert tett Strozzi egyike volt azoknak a barokk korban élt zeneszerzőnőknek, akik a maguk korában sikert arathattak. A lemezen Biagio Marini, Antonio Cesti, Tarquinio Merula és Francesco Cavalli darabjai is megszólalnak, így a hallgató összevetheti a szerzők zenei vénáját, rácsodálkozhat arra, hogy Strozzi alkotásai legalább olyan izgalmasabbak, mint férfitársaié.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy annak a Cavallinak is szerepelnek darabjai, aki a szépséges nővé érett Strozzi zenei fejlődését segítette. Már az első, a passacaglia-basszusos ária is fantasztikus hangulatú, de az összes részlet, melyek között hosszabb terjedelműek is szerepelnek, kivételesen szép.

A historikus hangszereken játszó Il Pomo d’Oro hangzása remek, mind a vokális darabok alatt, mind az önálló tételekben. A vonósok hangja elbűvölő, meghitt, nem hiányoljuk a fényesebb hangokat, a nagyobb hangerőt.

Baráth Emőke képes visszahozni, megidézni a korszak hangulatát. Az énekesnő hangja hajlékony, kifejező.

A lamentókban, lassú áriákban a fájdalom kifejezése egyedülálló: a belső vívódást igen árnyaltan adja át a hallgatónak. A pajkosabb, játékos vagy virtuóz áriák tolmácsolása is egyedi. Baráth Emőke mindig a legadekvátabb kifejezésmódot, hangszínt, dinamikát társítja az áriához. Baráth Emőke szólólemezének címe Voglio cantar. Nemcsak Strozzi, de Baráth Emőke mottója is lehet az áriából kölcsönzött cím.