A zene igazi súlya – csúcspontjához ért a Kaposfest

Kaposfest 2019 - fotó: Mohai Balázs

Vannak olyan zeneművek, amelyekről egyeseknek képek és történetek jutnak az eszükbe. Nálam ez folyamatosan így van, nem tudom, hogy ez átok-e vagy áldás, de zenevételi rendszerem így működik.  

Amikor felcsendült Schuberttől az op. 73-as Fantasiestücke, rögtön felvillant két kép. Az első, hogy épp autózom fel egy szerpentinen valahol az Alpokban, az utat mesébe illő erdősorok szegélyezik, én meg szinte ösztönösen kezdek létezni, végzem az automatikus mozdulatokat, amelyek az autót előre viszik, de a sebességet mintha a muzsika adná, a dinamika irányít gondolatokat és mozgást, erősíti egymást a kettő.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

A másik kép a saját használatra csak „Kreutzer szonáta-effektusnak” elnevezett hatás, épp egy igazi polgári szalonban ülök valami nagyon kényelmes ülőalkalmatosságban, száll a tea illata az Altwien-csészéből, miközben muzsikálnak. A posztmodern ember romantikája ezt a luxust viszont még gondolatban sem engedi meg hosszú ideig, az autózás és a sebesség biztosan modernebb érzés.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Szymanowski Mitoszok, három poéma hegedűre és zongorára című műve közben nem nekem kellett kitalálnom, hogy agyam milyen működésbe kezdjen. Mindhárom rész valamilyen mitológiai történethez, vagy inkább életképhez, érzéshez, állapothoz kötődik. Nimfák, Nárcisz, Pán, hadakozó és pajzán istenek… sokszor szerepeltek már itt a fesztiválon és itt, az én írásaimban is. De soha nem éreztem ennyire indokoltnak megjelenésüket, mint ebben a darabban, mert itt egészen biztosan szegényebb lenne a zene a vonatkozó történetek nélkül.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Szymanowski olyan költőien, plasztikusan, szinte víziószerűen rajzolja meg a klasszikus szépségű világot, hogy az élmény tökéletes. Nem azért, mert annyira tehetségesen festi le a zene nyelvén a szélvihart, vagy épp Nárcisz szomorúságát, hanem mert a képzet és zene megtörhetetlenül harmonikus egységet alkotva olvad egybe. Beteljesítve azt, amiről a zene általában is szól:

megfogalmazni a megfogalmazhatatlant.

Nikolaus Harnoncourt mondta azt egyik próbája közben, hogy az igazi szépség csak valami tragédia előszobájában vagy árnyékában jelenhet meg. Azt hiszem, valami hasonló érzést kaptunk, de remélhetőleg mégsem tragédiát hoz az élmény, csak a zene igazi súlyát éreztük meg. Rosanne Philippens  kifejező és intenzív játéka a Kaposfest eddigi egyik csúcspontját jelentette.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

A délelőtti koncert utolsó száma Mozart A-dúr klarinétkvintettje volt. Itt Hankiss Elemér gondolata jutott eszembe, miszerint az emberiség szimbólumokkal, művészettel, szépséggel vette körül magát ahhoz, hogy ne érezze magát egyedül, védtelenül egy idegen világban. Pedig ez csak egy egyszerű kvintett (mikor egyszerű egy Mozart-kvintett…), de szinte tökéletes és ihletett előadásban.

De akkor is, hogy jön egy kamaradarab a világmindenséghez? Csak úgy, hogy tökéletesen biztosítja a harmonikus rendet, azt a „minden rendben van”- érzést, azokban a ritka pillanatokban, amikor úgy látjuk, tökéletes és egyértelmű az egész világ. Mindezt szemtelenül fiatal művészek előadásában, akik koncentráltan, egymásra figyelve, de mégis könnyedén játszottak. És bízom abban, hogy nekik még minden valóban egyszerű. Csak Mozartot kell játszani, és már jó is lesz minden.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Az esti koncerten elhangzó Schubert-oktett nagy mű, időt követel, elszánást, neki való helyzetet a meghallgatásához, mert ez aztán széttördeli az ideális világot. A darab egy akkoriban népszerű klarinétművész megrendelésére keletkezett, ehhez képest nem érezni rajta se kényszeredettséget, se kötelezettséget, komplex mű, komplex érzéseket is vált ki. Mintha Schubert írt volna egy Beethoven-szimfóniát, és nem mintha nem tudott volna ő maga is zseniális szimfóniákat írni, de ez most más.

A bevezetés akár a Sorsé is lehetne, a hangulatok pedig úgy váltják egymást, hogy úgy tűnik, szétesik, majd újjáalakul minden. Nincs ebben líra semmi, csak a keresés kínja. Ahogy az ez előtt elhangzó műben (Mendelssohn zongora-cselló szonátája) érezzük az átmenetet a klasszika és a romantika között. Persze, nem a stílustörténet a fontos, hanem a kettősség, ahogy a gyönyörű dallamok és harmóniák ellenére a hallgató nem tud érzelmekbe merülni, akkora a feszültség a pódiumon.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

Az Oktettben tetten érhető kettősség Schubertre mindig jellemző. Egyszerre keresi a lírai hangulatokat, az ideális szépséget, a zenében és az életben is, miközben kocsmák mélyén részegedik le, keserűen és magányosan. Élettörténete átsüt a hangokon, fájdalmas tükröt mutat a zene az életnek, az élet a zenének.

A Mendelssohn-alkotás egyértelműbb érzéseket kelt. A zeneszerző nem sokkal kisfia születése után fejezte be a szonátát, ezért hangulata jóval derűsebb, ez viszi magával a közönségét. Épp ezért volt különleges, hogy két kiváló, különböző generációból érkező muzsikus tolmácsolta a darabot. Frankl Péter és Várdai István érezhetően tisztelik egymást, örülnek a közös muzsikálásnak, mindez olyan hitelességet teremtett, ami csak nagyon ritkán tapasztalható.

Kaposfest 2019 – fotó: Mohai Balázs

A közönség mindkét mű után ráadást követelt. Talán most, ma voltak a legtöbben, és értették, érezték mi történik odafönt. „Nem volt elég hosszú?”- kérdezte Baráti Kristóf a ráadás előtt. Persze nevettünk, de jó volt újra meghallgatni Schubert látomásának befejező részét. Hogy a Szivárvány Kultúrpalotából hazaindulva mindenki kiegészíthesse a saját történetével.