Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Kocsis Krisztián: „Beleüvölteném a világba, hogy én nem vagyok az apám”

Kocsis Krisztián: „Beleüvölteném a világba, hogy én nem vagyok az apám”

Krisztián a saját jogán kiváló zongoraművész és zeneszerző, de beszélgetésünkben lehetetlen volt megkerülni Kocsis Zoltán személyét. Nem is akartuk, persze. A huszonhárom éves művészt többek között arról is kérdeztem, miért érdekli a szabóság, és hogy miért akasztana függönyt a hangversenyszínpadra.

- hirdetés -

– Több felvételt is posztoltál a legnépszerűbb videómegosztón az utóbbi hetekben. Nehezebb úgy gyakorolni, hogy az ember nem tudja, mikor koncertezhet végre?

– Valóban nehéz. Az ember elveszíti a motivációját, ha nem tudja miért dolgozik. De azért előfordult sokszor olyan is, hogy felkérés nélkül tanultam meg egy-egy darabot, ezeket később aztán persze kamatoztatni tudtam. Legtöbb esetben van olyan felvétel, amit meg tudok hallgatni, ha érdekel egy mű, de előfordult, hogy egyik sem fejezte ki számomra azt, amiről szerintem a darab szólt. Ilyen volt Liszt h-moll szonátája, amit aztán emiatt muszáj volt megtanulnom. Most Beethoven Appassionatáját fontolgatom, ugyanezen okból.

– Ezek szerint megvan a sarkos elképzelésed egy-egy darabról.

– Kialakult bennem egyfajta érzék a darabok belső struktúrájának, a hangok belső hierarchiájának meglátásához. Ha ezt nem érzékelem, akkor inkább nem is állok neki a darabnak.

Teljes meggyőződéssel kell közelítenem a művekhez, másképp miért játsszam el?

Különben az eredmény nem lesz több, mint a többi ezer előadásé, ezért mindig kerülöm a középutas megoldásokat, amilyenekből pedig a különféle zenei versenyeken annyit hallani.

– Mióta komponálsz?

– Igen korán kezdtem, persze az első próbálkozások felejthetők voltak. Pontos dátumot sajnos nem tudok mondani, de az édeasapám laptopján lévő első „kompozícióim” dátumai 2 éves koromnál kezdődnek. Talán 13 évesen írtam az első értékelhető művemet egy versenyre, ahol saját művet is lehetett játszani. Amikor a Zeneakadémiára felvételiztem, már egyértelműen kiderült számomra, hogy milyen könnyen megy a zeneszerzés, ezért az alkalomra komponáltam egy f-moll zongoraszonátát – noha nem volt elvárás, hogy ilyen nagyságú művet írjon a jelentkező. Nagyon élvezem.

Apám mindig azt mondta, hogy ő zeneszerző akart lenni, csak belesodorták a zongoraművészi karrierbe.

Én is ezt a hivatást érzem magamhoz a legközelebb, még ha nem is vagyok a legjátszottabb szerzők egyike.

– És melyik volt az a darabod, amelyik édesapádnak is nagyon tetszett?

– Írtam a hatvannegyedik születésnapjára egy monstrum darabot… megvan a gépemen. Egy nagyzenekarra és zongorára írt fantázia. Erről elismerően nyilatkozott, persze nem nekem.

– Milyen irányzathoz tartoznak a kompozícióid?

– A klasszikus mesterek érdekelnek – ezalatt nem a klasszicizmusra gondolok, hanem az egyetemes zenetörténetre. Tudom, hogy a kortárs zenéhez nekem is vonzódnom illene, már csak a családi hagyományból fakadóan is, de megvallom, még nem jutottam el oda, hogy a kortárs zene belső struktúráját megértsem.

– Igen, de az Új Zenei Stúdió óta (amelyhez Kocsis Zoltán is tartozott, és amely a ’70-’80-as években a kortárs zene zászlóshajója volt) olyan irányzatok jelentek meg, amik számára nem a második bécsi vagy a darmstadti iskola jelentik a középpontot.

– Tudom, hogy van posztmodernizmus meg posztminimalizmus és még számos áramlat. Ugyan mindent meghallgatok, de

nem tudom egyik irányzat mellett sem letenni a zászlómat.

– Biztos sok megjegyzést kapsz, hogy miben hasonlítasz édesapádra. Van, amiben más vagy, mint ő volt?

– Általában nem vagyok megszállott. Sőt, az esetek többségében nem vagyok megszállott. Apám az volt. Én el tudom képzelni az életemet másképp is, ha zenészként nem kellek. És még van valami: nem szeretem Mahler zenéjét, pedig apám mutatta nekem. Valahogy mindig ódzkodtam tőle.

– Viszont az, hogy valaki nem szeret egy zeneszerzőt, akit illik szeretni, ízlésre vall, még ha sajátos ízlésre is.

– Mahler zenéje nekem nagyon egyszerű, de nem úgy egyszerű, mint Schumanné – róla apa mindig azt mondta, hogy egy zwickau-i paraszt, akinek nagy gondolatai vannak –, vagy mint Mozarté, akihez ha közelebb hajolunk, kiderül hogy nem is olyan egyszerű.

– Édesapádról azt írta Kroó György, hogy egy évszázadban egy-kettő hozzá hasonló tehetség, ha akad. Egy ilyen apának árnyéka is van. Tapasztalod ezt?

– Nem lehet megfelelni az ebből fakadó elvárásoknak. Néha beleüvölteném a világba, hogy én nem vagyok az apám. Ne úgy hallgassák, amit játszok! Persze ezt nem lehet, vagy függöny mögött kellene zongoráznom. Apának volt egy ilyen ötlete, hogy mindenkinek így kellene, mert szerinte akkor az összes korrupciót ki lehetne szűrni, a csókosokat, a valakik valakijeit.

„Mindent Kocsisról” nevű blogunkban számos cikket olvashat Kocsis Zoltán életművéről

– Kérdés, lehet-e úgy játszani, hogy nem látod a közönséget. Vagy hogy ők nem látnak téged.

– Egy jó közönség nagyon inspiráló tud lenni, de ennek az ellenkezője is igaz. Mondják azt is, hogy a zenéhez a mozdulatok is hozzátartoznak, de én ebben nem hiszek.

A kézbalettozást is teljesen hanyagolom,

egyenes háttal ülök a zongoránál, engem még erre tanítottak, de ezt látom a legnagyobbaknál is. Persze Carl Philipp Emanuel Bach már 1759-ben megírta, hogy ha az előadó boldog előadás közben, akkor a közönség is az lesz. Ezt lehet jól és rosszul csinálni. Van amikor így működik, de van amikor az előadó túl boldog a színpadon, viszont a zene mégsem történik meg. Egy őszinte mosoly valóban sokat adhat.

– A színpadon viszont énvesztés történik, tehát szándékosan nem lehet balettozni, vigyorogni.

– Igen, így kellene hogy legyen, de sajnos túl sok az önmegvalósító művész és hiányzik az alázat.

– A zene mellett milyen művészeti ágak érdekelnek még?

– Szeretem a költészetet, ezért dalokat is írok. Megihletett Edgar Allen Poe, írtam két nagyobb volumenű kantátát eredeti angol szövegeire. A magyar költészetből Ady Endre a kedvencem. Apa őt mindig pozőrnek és színpadiasnak nevezte, de nekem pont ezért tudja átadni az üzenetet. Szeretem az építészetet is, vagy a festészetet, vagy bármilyen művészeti ágat, amennyiben az alkotók értékrendje hasonul az enyémhez, azaz hogy

az esztétikum a művészetekben esszenciális jelentőségű.

– Honnan ered a szabóság iránti érdeklődésed?

– Két éve kezdett el érdekelni a klasszikus öltözködés, és rájöttem, hogy ez egy kreatív munka. Borzasztóan lehangolnak a konfekcióöltönyök, amelyeket többnyire az igénytelen többség számára készítenek. Az egyedi, bespoke szabóságok érdekelnek, azok akik kézzel és nem géppel rakják össze a ruhát.

– Tehát az is fontos, hogy egy koncerten igényes öltönyben ülj a zongorához.

– Úgy gondolom, ez soha nem árthat. Negatív véleményt még nem kaptam miatta.

– Nem mondta senki, hogy ez az öltözködés eltávolítja a zenét?

– A szmokingnak pont az volt a célja annak idején, hogy a férfiak a megjelenések alkalmával nem urizáljanak, ne páváskodjanak, ne a márkát villogtassák, hanem elegáns „egyenruhájuk” legyen. A nők vehetnek különféle estélyiket, a férfiakra viszont nem kell odafigyelni.

– Idén nyáron kicsivel később kezdődik, de lesz Klassz a pARTon! Fesztivál, amelynek egyik fellépője vagy. Mit fogsz játszani a szólóesten?

– Klasszikus műveket, Haydntól, Mozarttól és Beethoventől, valamint Carl Philipp Emanuel Bach fisz-moll fantáziáját. Szeretnék prelúdizálni a darabok között, ami abban a korban szokás volt, gyakorlatilag rögtönzött bevezetést jelent. Ebbe akár a közönséget is be lehetne vonni.

– Mire gondolsz?

– Kérek tőlük négy hangot, én pedig improvizálok rá.

– Huszonhárom éves vagy. Hogyan képzeled el az életedet tíz év múlva?

– A szabóság egyelőre bombabiztosnak tűnik. Csinálok valamit, azt el lehet adni, amellett művészi, és egy olyan dolog, ami talán fennmarad a halálom után is. Zongorázásból nagyon nehéz megélni, zeneszerzésből lehetetlen, azt pedig hogy karmester legyek, sokan nem szeretnék, ami persze igaz az előző kettőre is. Ezek lennének ugyan az álommunkák számomra, de

olyan kevés embernek sikerül valóra váltani az álmait, miért pont én legyek az az egy a kevesek közül, akinek sikerül?

– A legtöbb ember épp az ellenkezőjét mondja: ha valakinek sikerül, akkor én legyek az.

– Persze, hogy azt mondják: egyszer élünk, tehát akkor muszáj hogy nekem sikerüljön. Bennem ilyen tekintetben ennél több az alázat.

– A hírnév vagy a színpadi lét sem érdekel?

– Nekem nem kell a hírnév, Isten őrizzen! Nem akarom, hogy megismerjenek az utcán, nem akarom magamat mutogatni. Nálam soha nem ez volt a cél. Zenélni szeretnék.

– Főleg úgy, hogy édesapád révén rögtön egyfajta hírnevet örököltél, amit nem tudtál elkerülni.

– Valóban így van. Azok, akik emlékeznek apára, felismernek engem is, igaz hogy a családunk mindent elkövet azért hogy az Ő nevére valóban sokan emlékezzenek. Örülök, hogy tanulhattam tőle azalatt a pár év alatt, amíg tanított, de úgy érzem hogy sajnos nem tanultam tőle eleget. Ezt mindig bánni fogom.

Ide kapcsolódik:
"Jól van, fiam!"

– Vannak dolgok, amiket viszont csak magad tudsz megtanulni.

– Négy év nem tűnik soknak, de nem csak zenészként, hanem emberként is többet láttam, többet tapasztaltam azóta, hogy elment. Elkezdtem kristálytisztán látni a dolgokat, ami számomra a felnőtté válást jelzi. Tizennyolc évesen még nem voltam az. Az a tragédia, hogy amióta apa meghalt, annyival jobb zenész lettem, sokat fejlődtem, és ezt nem látja. A francba!

A KLASSZ a pARTon! fesztivál kiemelt támogatója a Szerencsejáték Zrt.

 

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
- hirdetés -
X
X