Papageno Radio
- hirdetés -
Címlap Borok és korok, avagy szalonspicc a 19. században

Borok és korok, avagy szalonspicc a 19. században

Papageno Fanfár
Iratkozzon fel hírlevelünkre és hetente elküldjük Önnek a világ legfontosabb kulturális híreit!

A bor ugyanúgy kultúránk része, mint képzőművészetünk – keresve sem találhatnánk jobb párost náluk. A Magyar Nemzeti Galériában, szeptemberben szerdánként, Borok és korok címmel kerülnek megrendezésre a Borszerda estek, melyek a múzeum állandó kiállításait veszik górcső alá. A soron következő, 16-i est a stílszerű Szalonspicc a 19. században címet viseli, melyen élő zene és természetesen néhány pohár finom bor társaságában élvezhetik a művészettörténeti csemegéket a résztvevők.

A programról itt olvashat.

Jegyvásárlás: ide kattintva.

A 19. század a nemzeti művészet megszületésének, az alapvető művészeti intézmények – múzeum, akadémia, kiállítások, művészeti díjak, műkritika, szaksajtó – kialakulásának nagy korszaka volt. Ferenczy István, Szinyei Merse Pál, Izsó Miklós, Barabás Miklós és mások a magyar nemzeti művészet ikonikus alakjai, az olyan alkotások, mint a Pásztorlányka, a Majális, a Búsuló juhász, vagy a Vásárra induló román család pedig a közös magyar képi emlékezet mindenki által ismert példái.

A Magyar Nemzeti Galériában a 19. századi művészet című kiállítás a század elejétől a végéig követi végig a korszak legfontosabb alkotóit és törekvéseit. A tizennégy szekcióba csoportosított anyagban találunk kronológiai (magyar művészet a 19. század elején, nemzet és művészet), stílustörténeti (a biedermeier, a Kelet vonzásában, a szabadban, a naturalizmus), tematikus (a modern élet heroizmusa, Itália földjén, egzotikum és erotikum) és műfaji (a természettől a tájig, a portré fénykora) szempontú blokkokat, a teremsor közepét pedig egy kultúrtörténeti-intézménytörténeti szekció foglalja el. A kultúra színterei címet viselő terem a kiállítás izgalmas újdonsága: itt ismerheti meg a közönség azokat a 19. században kialakult művészeti intézményeket, amelyek lehetővé tették és segítették a művészeti élet kibontakozását hazánkban. A festmény-, szobor- és éremanyag mellett az állandó kiállításon bútorok és kerámiatárgyak is láthatók, többek között az Iparművészeti Múzeum és a Zádor Anna Alapítvány gyűjteményeiből; a korabeli enteriőrök a korszak hangulatát idézik meg hitelesen.

A szeptember 16-án megrendezésre kerülő Szalonspicc a 19. században című Borszerda esten mélyebben is megismerheti a közönség ezt a páratlan kiállítást és korszakot, mindezt mennyei borokkal, hangulatos élőzenével és a varázslatos város felé nyúló panorámával megspékelve.

Szinyei Merse Pál: Majális, 1873

Szinyei Merse Pál: Majális, 1873

Szinyei Merse Pál a 19. századi magyar képzőművészet úttörő alakja, a magyar plein air festészet első koloristája, aki – az impresszionisták szemléletmódját csak hírből ismerve, de hozzájuk hasonlóan – Magyarországon elsőként alkalmazta a komplementer színekkel való színfokozást és a fényértékek valőrökkel való megjelenítését, ezáltal megtéve az első lépéseket a magyarországi modern festészet megteremtése felé. Ha egyszer már láttuk ezt a művet, belénk ivódik a mesterien megtervezett, tökéletes kompozíció – csakúgy, mint a képen megjelenített késő tavaszi élénk színek. A kép átütő ereje többek között merész színhasználatában és üde hangulatában rejlik, ami eleinte nem aratott osztatlan sikert. Ahogy azt önéletrajzában írta a festő: „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, akiknek nem fog tetszeni képem.” Sejtése bevált: kortársai kinevették, és csupán fél emberöltővel később kezdték felismerni korszakos jelentőségét. A Münchenben festett Majális a 19. századi magyar festészet előbb meg nem értett, majd legnagyobb hatásúvá váló fő műve.

Szinyei Merse Pál: Lila ruhás nő, 1874

Szinyei Merse Pál: Lila ruhás nő, 1874

Ahogyan az a később kultikusként értékelt alkotásoknál gyakran előfordul, a Lila ruhás nő sem aratott eleinte osztatlan sikert: korában a szakma azt kritizálta, hogy műtermi viszonyok között készült, ám Szinyei Merse Pál elmondása szerint 1910-ben már „egy jó Manet”-hoz hasonlították a berlini kiállítása alkalmával, ami kétségtelenül az egyik legnagyobb bóknak számított. A Lila ruhás nő ma az egyik legismertebb festményünk, számtalan reprodukción, bélyegen, poszterek tucatjain és iskolai tankönyveink oldalain is találkozhattunk már vele. Nem véletlen, hogy „magyar Mona Lisaként” is emlegetjük ezt a csodálatos alkotást. Az áldott állapotban lévő Probstner Zsófiát jernyei kastélyuk kertjében örökítette meg a művész a korban divatos turnűrös tafotaruhában, amit a nő maga varrt. Az ő visszaemlékezését idézve: „Az első gyerekünket vártam, úgy ültem modellt […] a lila tafota ruhában. Azt is magam varrtam, mert nem költöttem varrónőre. Persze nem kinn a mezőn ültem modellt, azt Pali kívülről tudta. Minden fűszálat […] ismert, a lila, sárga és zöld szín finom hármashangzatáról beszélt akkoriban folyton. Nekem már a könyökömön jött ki. Benn, a műteremben is fárasztott a modellülés. A fiam gyorsabban fejlődött, mint a kép. A lila ruha szűk volt, szorított. Talán ezért lett kicsit szenvedő az arckifejezésem a képen.” A pár életét megnehezítették Szinyei hullámvölgyei és hat gyermekükből három halála, így végül a válást látták az egyetlen megoldásnak. A nőnek később még öt gyermeke született, de hosszú élete alatt az összes Szinyeitől született gyermekét túlélte. A mindig elegáns „magyar Mona Lisa” 101 évesen hunyta le örökre messze révedő szemét, melyben ott van a festő halála utáni harmad évszázad, amit még megélt.

Ferenczy István: Pásztorlányka, 1820–1822

Ferenczy István: Pásztorlányka, 1820–1822

A szobor egy antik görög legendát jelenít meg, amely szerint az első műalkotást egy szerelmes leány készítette, amikor búcsúzáskor körberajzolta kedvese profiljának árnyékát a homokban. Annak, hogy az első műalkotás egy rajz, különös jelentősége van, ugyanis a művészetelméletben a rajz számított a többi művészet alapjának, amely a művész első gondolatát, az ihletet hordozza. A művészet lényege ez a gondolati tartalom – az már a művész képzettségén múlik, hogy milyen művészi technika segítségével önti formába. Ferenczy István márványból formálta meg a pásztorlánykát és a lány által rajzolt profilt is, amely jól kivehető a szobor talapzatán. Ezzel azt fejezte ki, hogy a szobrászat is ihletett képzőművészet – több egyszerű kézműves mesterségnél.

Markó Károly: Visegrád, 1820-as évek

Markó Károly: Visegrád, 1820-as évek

A Visegrád a 19. századi önálló magyar tájképfestészet első reprezentatív alkotása. A kép a magyar történelem egyik legendás helyszínét, a még romjaiban is lenyűgöző visegrádi palotaegyüttest ábrázolja, szinte topografikus pontossággal. Nagy Lajos és Mátyás király pompás középkori palotáiból a 19. századra már csak romok maradtak, így a Visegrád című művön szinte az egész magyar történelmet látjuk nagyságával és viharaival együtt. A viszonylag természetes, talajhoz közeli nézőpont a szemlélőt szinte belevonja a kompozícióba. A masszív Salamon-torony épebben megmaradt tömege a Dunával, valamint a túlparti hegyekkel a képsík alsó harmadában helyezkedik el. Ezek fölé tornyosul a várhegy, amit a palota romjai koronáznak meg. A képelemek ilyetén szervezése sajátos értékrendet tükröz, melyben a rom fölötte áll mindannak, ami ép, illetve amelyben a történelmi emlék fölényben van a természet alakzataival szemben. Markó Károly képe az első olyan magyar alkotás, amelyen a tájkép eszközeivel sikerült nemzeti gondolatot megfogalmazni, s ezáltal egy máig ható magyar nemzeti tájemblémát megteremteni.

Borsos József: Lányok bál után, 1850

Borsos József: Lányok bál után, 1850

Borsos emblematikus festményén a brokátok, redők, szalagok, ékszerek, kandeláberek, divatlapok és szőnyegminták vetélkednek a lányok bál utáni hangulatának és a pompás környezetnek az érzékeltetésében. A művész maga állította be a jelenetet élőképszerűen a korabeli divat szerint. A bálból visszatérő lányok (egy részük már házi öltözetben) egy dívány körül csoportosulnak, és gondtalan semmittevéssel töltik idejüket. Borsos laza, sőt kihívó pózokban ábrázolja őket: az egyik éppen nyújtózkodik, egy másik pedig illetlenül keresztbe veti lábát. A légkör frivolitását csak felerősítik azok a grafikai lapok, amelyeket éppen nézegetnek. A művészettörténészek ezeket pontosan azonosították, ugyanis valós és a korban igen népszerű képekről van szó, méghozzá Duriez litográfiáiról. Az egyiken egy hölgy látható, amint fiatal lakájával flörtöl. Ennek párja az a lap, amelyet az egyik lány éppen a kezében tart, de amelyiknek mi, nézők csak a hátulját láthatjuk: ez egy idős urat ábrázol, aki épp kikezd a cselédlánnyal.

Promóció

- hirdetés -

Olvassa és hallgassa a Papagenót mobilon is!

- hirdetés -
X
X