Gyerekként nemcsak Broadway-musicalekben lépett fel, de háttérénekesként egy alkalommal Michael Jacksonnal is együtt dolgozott – kontratenorként azonban már régóta ő van az előtérben. Lelkesedéssel beszél a kortárs operáról, amely megváltoztatta az életét, a mentorának tekintett filmesről és a japán kabuki színházról. Szóba került a műtétje – ami könnyen véget vethetett volna énekesi pályafutásának – és egy magyarul beszélő dédnagyszülő is, aki megismertette a híres magyar paprikás csirke receptjével. A világhírű kontratenort, Anthony Roth Costanzót, aki április 7-én lép fel a Bartók Tavaszon, New Yorkban értük el telefonon.
– Gyakori, hogy az operaénekesek gyerekként, Broadway-musicalekben kezdik a pályát?
– Nem igazán. De szeretek színházként gondolni az operára, és így már gyerekként megadatott, hogy kiismerhettem az önkifejezés színpadi módjait. Ezt tartom a vokális zene és különösen az operajátszás alapjának.
– Tizenegy évesen szerepelt utoljára musicalben. Sima volt az átmenet az opera világába?
– Már két-három évet eltöltöttem a Broadwayn, amikor felkértek Britten A csavar fordul egyet című operájának egy szerepére. Megfogott az opera világa. Fiúszopránként kezdtem, de a hangom változni kezdett. Akkoriban még fogalmam sem volt, mi fán terem a kontratenor, de a helyzet gyorsan megváltozott.
– Ekkoriban történt, hogy Michael Jackson mögött vokálozott?
– Tizenkét évesen kértek fel, hogy legyek háttérénekes az egyik dalában. Elképesztő élmény volt őt a stúdióban, munka közben figyelni. Már nem is emlékszem, melyik dalban szerepeltem – szörnyű a memóriám. Egy titoktartási megállapodást is aláírattak velünk, de őrzöm azt a CD-t, amit dedikált nekem, innen tudom, hogy biztosan megtörtént.
– Pályája során a legnagyobb kihívást talán az a műtét jelentette, ami könnyen a hangjába, az énekesi karrierjébe kerülhetett volna. Volt másik terve arra nézve, ha nem folytathatja az éneklést?
– Pajzsmirigyrákom volt. A műtét érinthette volna a szervhez nagyon közel eső idegeket is, amiktől az ének- és beszédhang függ. A daganatos részek kioperálását nagyjából úgy kell elképzelni, mintha hajba ragadt rágógumit kellett volna eltávolítani. Ijesztő helyzet volt, de arra késztetett, hogy magamba nézzek, és kigondoljam, mi az igazán fontos számomra a művészetben, az éneklésben. Arra jutottam, hogy a kommunikáció a leglényegesebb, aminek annyiféle módja van, ami túlmutat az éneklésen. Arra is rájöttem, hogy leginkább az érdekel, hogyan tudok új utakat találni a közönséghez. Huszonöt évesen fel sem merült bennem, hogy valami egészen más téren folytassam, nem volt B tervem arra az esetre, ha a műtét nem sikerül kedvezően. A produceri munka mindig is vonzott, volt is már tapasztalatom benne, tudtam, hogy ez az érdeklődés és az ehhez szükséges kreativitás akkor is velem marad, ha többé nem tudnék úgy énekelni, mint korábban.
– A szülei mindketten pszichológusok. Nem befolyásolták, hogy ugyanezt a pályát válassza?
– Semmiféle kényszert nem éreztem, mindenben támogattak. Egy dolgot szerettek volna csak, hogy a tanulmányaim során a zenén kívül eső világot is megismerjem. A konzervatórium mellett ezért a Princeton Egyetemre is beiratkoztam, ahol az etikától a filozófián át a matematikáig sok mindenben elmerültem, de tanultam irodalmat, történelmet, és foglalkoztam a társadalmi nemek tudományával is. A sokféle ismeret művészként jó szolgálatot tesz nekem.
– Egyetemi évei alatt készített egy előadást az operavilág hajdani sztárjairól, a kasztrált énekesekről.
– Az előadást a castratók számára írt elveszett, elfeledett darabok alkották, mellette a prózai dialógusok és a tánc is részét képezték a produkciónak, amihez a művészettörténeti kutatás nyújtotta a tudományos hátteret. Az előadásról készült dokumentumfilmet leadta az amerikai PBS tévécsatorna és a Cannes-i Filmfesztiválra is eljutott.
– A mai napig foglalkoztatja a castratók világa?
– Hogyne, hiszen ez az alapja mindannak, amit énekelek. Az opera a kasztrált énekesekkel született. Életük, a társadalomban elfoglalt helyük sok mindenre rávilágít: nemcsak a zenére és a korra, de a művészet és a test kapcsolatára is. Arra a gondolatra, hogy az előbbi az utóbbi része. Nemcsak a fájdalomból jutott ki nekik rendesen, de a sikerből is, hiszen a kasztrált énekesek a kor rocksztárjainak számítottak. Árnyékuk egészen a mai popsztárokig, Justin Bieberig vagy Justin Timberlake-ig elér. Vagy a közelmúlt nagyjaiig, Michael Jacksonig és Princeig – egytől egyig a falsetto regiszterben énekelnek.
– Ha a két Justin közt kellene választania, melyikük zenei világa áll közelebb önhöz?
– Attól tartok, egyiküké sem, de az közös bennünk, hogy mindannyian a falsetto regisztert használjuk. Ha meg kell neveznem egy Justint, akit közel érzek magamhoz, az Justin Vivian Bond, az a csodálatos kabaréénekes, akivel együtt dolgozom.
– Miközben a világ legnagyobb operaházaiban lép fel, Kiotóban kipróbálta a kabuki színházat, nemrég pedig a már említett Justin Vivian Bonddal duettezett New Yorkban – egyebek mellett a Bangles Walk Like an Egyptian című sikerszámát vegyítették Philip Glass operája, az Ehnaton részleteivel. Könnyű belehelyezkednie ezekbe az egymástól nagyon különböző univerzumokba?
– A kabuki előadás a legizgalmasabb műfaji kirándulásaim közé tartozik, belülről figyelhettem meg egy olyan műfajt, ami nagyjából egyidős az európai operával. Ez különösen érdekessé tette az összehasonlítást.
– És a kabarééneklés?
– Nemrég jelent meg az új lemezem (Only an Octave Apart – a szerk.), és ebből az anyagból született egy előadás. A koncepcióm az volt, hogy a zenén keresztül közelítsük meg a társadalmi nemek és a szexualitás témáját. Jólesett átadni magam annak az örömnek, ami a legkülönfélébb műfajokból – a jazzből, a kabaréból, a popból – árad, és megtalálni a hidat, ami átjárást enged közöttük, illetve a klaszszikus zene felé. Létezik ilyen kapcsolat, és ezzel fel lehet kelteni a fiatalok figyelmét a komolyzene iránt.
– Az Ehnatonban meztelenül lépett színpadra, a The Double Life of Zefirinóban pedig egy olyan barokk kosztümöt viselt, amit az Oscardíjas filmrendező, James Ivory tervezett.
– Mindkét előadás nagyon fontos a pályámon. James Ivory sok mindent megtanított nekem a művészetekről, a fény használatáról, a film világáról, a táncról. Ő volt az igazi mentorom. Szerepeltem A Soldier’s Daughter Never Cries című filmjében, és amit ott megtanultam a színészi játékról, az a mai napig hasznomra válik az operafellépéseim során. Az Ehnaton szintén sorsfordító élménynek bizonyult, mert nagy sikert aratott és művészileg is sokat adott.
– Azt mondta, operaénekesi felkészülésének része, hogy gyakorlás közben különféle mentális képeket hív elő. A budapesti áriakoncertjére való felkészülés során miket idéz meg?
– Sokféle mentális képet használtam már az énektechnikám fejlesztésére, de ezek nem kötődnek egy-egy előadáshoz. Van, hogy egy magasabb hang kiéneklésekor egy nyíló virágra gondolok, de sok minden spontán, az előadás során jön létre, például annak hatására, hogyan reagálok a zenekar játékára vagy a hely hangulatára. És ami a helyszínt illeti, van magyar a családban, anyám felmenői Magyarországról vándoroltak ki az Egyesült Államokba. A dédnagymamám, akivel gyerekként még volt alkalmam találkozni, beszélt magyarul. A paprikás csirke receptjét tőle örököltem, sokszor el is készítettem otthon. De még sosem jártam Magyarországon, ezért nagy izgalommal várom az első találkozást!
