Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című műve az elmúlt évtizedek egyik legnépszerűbb orosz darabja lett a magyar színházakban. Az 1928-ban íródott drámát sokáig politikai okokból nem lehetett bemutatni Oroszországban (jellemző, hogy az ősbemutatóját Svédországban tartották), ám már ott is jónéhány nagy sikerű előadása volt. Mi indokolhatta, hogy a nagyváradi Szigligeti Színházban most műsorra tűzték? Erre a kérdésre is választ adhatunk a kisvárdai előadásuk után.
A kiinduló szituáció sokaknak ismerős lehet: egy rossz házassági kapcsolat, amelynek kínjai a munkanélküliséggel is küzdő főhőst, Szemjon Szemjonovics Podszekalnyikovot lelki krízisbe viszik, s ez komolyan felveti számára az öngyilkosság kérdését. A Hunyadi István által alakított főszereplő a nejével egy olyan szobában lakik, amely kerete okán egy díszes festménynek hat – a Golicza Előd által tervezett díszlet jó alap ahhoz, hogy megidéződhessen az önként vállalt halál művészettörténeti háttere. Ez visszafogott eleganciával részben meg is történik az első felvonásban. Először azzal, hogy a fiatalembernek reménye lesz arra, hogy a művészi alkotás, konkrétan a zenélés révén értelmet kaphat az élete – ám ez az út hamar véget ér, amikor kiderül, hogy nem képes megszólaltatni a tubát. (Érdekes, hogy ez a fantasztikus hangszer már másodszor kap hasonló szerepet a kisvárdai fesztivál egy produkciójában – múlt héten a szabadkaiak Három nővér-előadásában a Béres Márta által alakított Mása is megküzdött a tubával.)
Számos, a saját területén sikertelen kortársa szeretné kihasználni a halálát olyan látszatot keltve, hogy az öngyilkosságot az ő különleges személyiségük, el nem ismert fontosságuk motiválta. Egyfajta modern imitatio Christi-történetek sejlenek így fel – mintha megváltható lenne egy értelmiségi, egy kereskedő vagy egy táncos egy másik ember áldozatos halálával. Ez a Dimény Levente által megszemélyesített Kalábuskin vezetésével szépen halad – ám a második felvonásban kisiklik. Mivel Podszekalnyikov ebben az előadásban nem öli meg magát, az érte áldozatosan küzdő (Tasnádi-Sáhy Noémi és Molnár Júlia által alakított) felesége és anyósa lesz a konfliktus győztese. De ennek az előadás végén már nincs tétje, mert ott már nem az erdmani témáról van szó, hanem olyan „politikai” üzenetekről, amelyek a rendszerváltás utáni Magyarországra vonatkoznak. Ez izgalmas lehetne, ha olyan árnyaltságú mondatokat hallanánk, mint az eredeti drámában, de a didaxis sajnos lerontja Az öngyilkos fantasztikus gazdagságú textusát. Itt kapunk választ az írásom elején feltett kérdésre: Botos Bálint rendezői motivációja az lehetett, hogy politikai mondandót jelenítsen meg. Nem előzmény nélküli az ilyen vállalkozás: Ascher Tamás kaposvári vagy Jordán Tamás budapesti rendezése szintén felvállalta ezt, de ők nem sematikus üzenetek beillesztésével operáltak.
Az izgalmas díszlet mellett egy ilyen rövid írásban is külön említést érdemelnek a Bajkó Blanka-Alíz tervezte, konzekvens koncepciót tükröző jelmezek és a Trabalka Cecília által szerzett zenei betétek is.
Mindenekelőtt a színművészek remek alakításainak köszönhető, hogy a dráma eredeti szellemiségét felülíró rendezői koncepció ellenére az előadás jobb színvonalat képvisel az átlagosnál. Ha valaki még nem látta, érdemes érte elutazni Nagyváradra.
