Rost Andrea ma kerek évfordulót ünnepel. Az egyik leghíresebb és legkeresettebb magyar énekesnővel ezen apropóból beszélgettünk, de már az elején megállapodtunk abban, hogy nélkülözni fogjuk a legnagyobb szerepek, operaházak felsorolását. A leltár-életérzésnél sokkal lényegesebbek azok a gondolatok és összefüggések, amelyekhez a művészeteken keresztül, a mindennapi élettől kicsit elrugaszkodva jutunk el. Rendhagyó születésnapi interjú.
– Számvető alkat?
– Nem igazán. Persze, amikor az ember elér egy bizonyos kort vagy szakaszt az életében, átgondol sok mindent, mérlegel, hogy esetleg mit kellett volna kicsit másképp csinálni, milyen sikerek vagy kudarcok voltak. Gazdag és csodálatos pálya van mögöttem, de én nem vagyok az a magamat vállon veregető típus. Inkább a terveimre koncentrálok, és arra, hogy azokból mi és hogyan valósuljon meg. A jövő érdekel, nem a múlt.
– Az előadóművészet fiatalon tartja az embert?
– Mindenképpen, hiszen ilyenkor elszakadhatunk, elmenekülhetünk a hétköznapoktól. Ez manapság különösen fontos, hiszen látjuk, mi történik körülöttünk. Szerintem a művészet minden formája, legyen az előadóművészet vagy bármi más, frissen és üdén tartja a lelkünket.
– Ha, már szóba került a jövő, most mi foglalkoztatja?
– Az őszi mesterkurzusom például nagyon. Úgy gondolom, kitaláltunk valami újat és frisset. Béres Attila rendezővel és számos más szakemberrel egy hét alatt szeretném a Figaro házassága kapcsán átadni mindazt a tudást a növendékeknek, amit a pályafutásom alatt megszereztem, legyen az színpadi mozgás, öltözködés, hangképzés, menedzser választás. Ezen kívül július 25-től járom az országot és ősszel kicsit a világot is, hogy megünnepeljem a színpadon is koncertekkel ezt a kerek évet, kerek kis világot. Készülök egy könyvvel is, ami ugyan rólam és a pályámról szól, de inkább a belső gondolataimat és érzelmeimet mutatja majd meg, és nem amolyan összegzésféle.
Az ilyesmi sohasem hozott lázba, az emlékek egymás mellé állítása olyan felsorolásszerű, mintha az ember egy leltárt olvasgatna. Az életrajz-regényekért sem rajongtam soha, engem mindig a művészetben rejlő gondolatok és összefüggések érdekeltek. Szerepekre igazából én már nem vágyom, és hatalmas elvárásaim sincsenek már. Az a legfontosabb, hogy azzal foglalkozzam, amiben örömömet lelem.
– A tanítás ilyen?
– Igen. Bár hozzá kell tennem, hogy én nem vagyok az a típus, aki a hagyományos zenei felsőoktatási rendszerbe be tud tagozódni. Azt hiszem, én egy picit gyorsabban működöm. Próbálom megtalálni azt a formát, amelyben a tudásomat legjobban és leghatékonyabban át tudom adni a fiatal énekeseknek, a mesterkurzusaim is ezt a célt szolgálják. Mi énekesek, kisebb kapaszokódókat adhatunk a növendékeknek, és ha az illető tehetséges, akkor ezeket be tudja építeni az egyéniségébe és később használni is tudja. Mindig azt szoktam mondani, hogy egy szerepformálás otthon történik meg, gyakran a négy fal között. Persze, jön a rendező, elővezeti a koncepcióját, és az elgondolásait a szereppel kapcsolatban, de nekünk ezzel egymagunkban, illetve a zeneszerzővel kettesben kell foglalkoznunk. Bizony venni kell a fáradtságot, hogy elővegyük a kottát, akkor is, ha hazaértünk. Ne mástól várjuk mindig a segítséget. Életet kell lehelnünk a karakterbe, és ez biztosan nem a próbákon születik meg. El kell gondolkodnunk a szerepen, az összefüggéseken, és ez hosszú, fáradságos munka.
Az énekes ugyanakkor a rendező alkotótársa is. Épp ezért hívok rendezőt is a kurzusaimra, hogy a tanítványaim megérezzék az igazi műhelymunka hangulatát. Az egész olyan, mint egy laboratórium: mindenfélével megpróbálkozunk, beletöltögetünk ezt-azt az üvegcsébe, és ez nem robbanáshoz vezet, hanem valami egészen egyedi és nagyszerű dologhoz.
Talán azt tudom a legjobban átadni a diákjaimnak, hogy milyen az, amikor az énektudás és a szerep összeforr. Az opera is színház. A közönséget nem az fogja meg, hogy a szoprán milyen magas hangokat erőltet ki magából, hanem az, ha hitelesen formálja meg a szerepet. Az énektudás önmagában csak egy cirkuszi mutatvány, nem a lényeg. Legtöbbször a közép-hangok fogják meg a nézőt-hallgatót, és nem a bravúros teljesítménnyel kiénekelt hangok. A középhangokon történik a cselekmény szempontjából a lényeg, az áriáknál pedig hirtelen megállítjuk az időt, és a szereplő érzéseit és gondolatait halljuk.
– A fiatal énekeseknek magától értetődő ez a fajta maximalista hozzáállás?
– Néha azt érzem, hogy manapság mindenki jobban félti a szabadidejét, és nem szívesen áldoz fel belőle akár egy szeletet is. Pedig a legfontosabb, hogy áteresszük magunkon a karaktert, és ez időbe telik. Amikor Suzannét vagy a Grófnőt énekeltem a Figaro házasságában, akkor folyamatosan azon gondolkodtam, hogy én, Rost Andrea, mint ember és mint nő, vajon hogy viselkednék az ő helyükben. Mert ezt azért már nem mondja meg a rendező.
– És a zene?
– A zene igen. Az segít. Mozartra teljes mértékben lehet számítani, és ugyanakkor meghagyja a kellő teret is az interpretáló művész számára. Riccardo Muti mondta azt, hogy azt a rengeteg színt és árnyalatot, ami benne van egy szerepben, egy nőben, egy figurában, köteles vagyok megmutatni; egyszerűen nem nyughatom, amíg nem hozom felszínre az összeset. Olyan ez, mint, amikor egy festő nem odaillő színt használ, és hiányzik valami. Hiába van tökéletesen megfestve a tájkép, ha nem érzem a tó vagy a szellő friss illatát. Ehhez egy picit tényleg bele kell feledkezni a létezésbe. Mostanában nagyon sokat hallgatom Baudelaire Az idegen című versét Latinovits Zoltán előadásában, nagyon nagy hatást gyakorolt rám. Nos, ez az, amit meg kell érezni…
– Igen, csak manapság annyira felgyorsult a világ, hogy egyre nehezebb ezt megvalósítani. Pedig jó néha csak úgy bambulni…
– Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog az életben. Ha nem szeretnénk, hogy kiüresedjen a létezésünk, akkor igenis kell bambulni. Csak úgy lenni. Csak úgy nézni. Engedni, hogy hassanak ránk azok, amiket épp látunk, hallunk. Ma reggel például a kertemben az eső után egyszer csak nagy kövér vízcseppek jelentek meg a növények levelein, csodaszép látvány volt, szinte olyan érzés kerülgetett, mintha teleszórták volna az udvaromat drágakövekkel: smaragddal és gyémánttal. Ugyanez érvényes a zenére is. Ott van például Leonard Bernstein előadás-sorozata, amit egész álló nap néznék. Olyan fantasztikusan, és mégis egyszerűen magyarázza el, hogy mi történik a zenében, hogy a legbonyolultabb Wagner- vagy Mahler-darab is azonnal érthetővé válik.
– Amikor megformál egy szerepet, akkor mindig távolságot tart a karaktertől vagy néha önben is megszületik az a katarzis, amit ideális esetben a közönség érez?
– Érdekes kérdés. Gondolkodnom kell. Alapvetően muszáj távolságot tartani, hiszen nem egészséges az, ha belehalunk egy szerepbe. Főleg, ha sorozatban játsszuk az adott operát. Két naponta nem lehet meghalni. De vannak együttállások, amikor olyan kollégákkal, olyan rendezővel, karmesterrel dolgozom, ilyenkor szinte „földön túli” élmény részesei leszünk. Ez azonban nem történik meg sokszor. Az egyik ilyen, amikor Gildát énekeltem a Scalaban Riccardo Muti vezényletével. A másik Poulenc A karmeliták beszélgetései című operájának madridi előadásán történt. Blanche de la Force-t énekeltem, aki a szerepe szerint meghal a darab végén, guillotine vet véget az életének. Az apácák együtt énekelik utolsó dalukat, miközben kivégzik őket, egyenként, így mindig eggyel kevesebben folytatják az éneket. Én, mint Blache, maradok utoljára. Hallani, ahogy a guillotine csapódik, de én nem esem el, hanem állva maradok, miközben a fejemre fény vetül. Olyan, mintha a lelkem, elszakadna a testemből, és a mennybe távozik. Egészen kivételes és csodálatos pillanat volt ez, nehéz rá szavakat találni. De mégis, azt hiszem, az ilyenekért érdemes élni.
