Nathan Laube csodálatos kihívásnak tartja, hogy orgonistaként mindig alkalmazkodni kell az adott helyszínhez és hangszerhez, időről időre újrateremtve az elhangzó darabokat. A 34 éves amerikai művész március 8-án első ízben tapasztalhatja meg a Müpa orgonáját, amelyen Liszt, Wagner és két francia szerző műve mellett világpremierként Magda Dávid új kompozícióját is előadja.
– Mikor kezdett el orgonán játszani?
– Amikor gyerekként hallottam a templomban az orgonát, nagyon megtetszett a hangzása, és elkezdtem édesanyámat azzal noszogatni, hogy szeretnék orgonát tanulni. Volt egy zongoratanár ismerősünk, aki azt tanácsolta, előbb tanuljak zongorázni, és ha már elég hosszúak lesznek a lábaim a pedálokhoz, akkor térjek át az orgonára.
Így tehát elkezdtem zongorázni ötévesen, és hat év múlva váltottam át orgonára. Tizenöt éves koromban felvettek a philadelphiai Curtis Institute of Music nevű intézménybe, így elköltöztem otthonról, Chicagóból. Meghatározó éveket töltöttem ott, hiszen olyan briliáns fiatal zenészekkel voltam körülvéve, mint például Yuja Wang. Nagyon motiváló volt hallani mindennap, ahogy gyakorol. A Curtis után Európába jöttem, és három évig tanultam Toulouse-ban és Stuttgartban.
– És utána visszatért az Egyesült Államokba?
– Igen, és elkezdtem tanítani az Eastman School of Musicban, amely egy nagyon különleges konzervatórium Rochesterben, a kanadai határhoz közel. Mindig is az egyik legfontosabb orgonistaképző központ volt az Egyesült Államokban, mivel nemzetközi tanszékkel és nagyon különleges orgonagyűjteménnyel rendelkezik. Az orgonaépítés szinte minden korszakából vannak hangszerei, így ha egy diák például olasz barokk zenét tanul, akkor a rochesteri múzeumban 18. századi olasz barokk orgonán tud gyakorolni. Ez tanárként és diákként is nagyon inspiratív tud lenni, egyfajta „álomországot” jelent.
2013 és 2020 között tanítottam először az Eastmanben, majd két évre Stuttgartba költöztem, ahol a Musikhochschule professzora voltam. Ez egy nagyon szép, de rövid időszak volt, mivel hamar egyértelművé vált, hogy a házastársamnak nem lenne könnyű új életet kezdeni Európában, főleg a világjárvány alatt. Ezért visszatértem az Egyesült Államokba, és ismét az Eastmanben helyezkedtem el, ahol azóta is tanítok.
– A tanítás mellett folyamatosan koncertezik is. Hogyan tudja összeegyeztetni ezt?
– Mindkettő egyfajta teljes munkaidős állás, de én egyik nélkül sem tudnék élni. A koncertezésben nagyon szeretem az izgalmat és a kiszámíthatatlanságot. Ha először játszol egy helyszínen, soha nem tudhatod pontosan, milyen lesz az orgona és az akusztika, így az adott körülményekhez képest mindig újra kell alkotni a darabot. Egy hatalmas katedrálisban például sokkal szélesebben és misztikusabban, a hosszú visszhangot kihasználva lehet játszani, ellentétben egy koncertteremmel, ahol közvetlenebb, intimebb az atmoszféra.
Ez egy csodálatos kihívás nekünk, orgonistáknak, amitől sosem válik rutinná a munkánk, hiszen nem lehet ugyanúgy eljátszani a művet, mint három nappal vagy három évvel ezelőtt. Folyamatosan hagyni kell, hogy a hangszer és az akusztika befolyásolja a darab értelmezését. Számomra a koncertezés kiszámíthatatlansága gyönyörűen kiegészíti a tanítás rutinszerűségét, ahol hétről hétre figyelemmel kell kísérni a növendékek fejlődését mind szakmailag, mind emberileg.
– Magyarországon először fog fellépni. Milyen vezérelv alapján állította össze a műsort?
– Már nagyon várom az első budapesti látogatásomat! Abban az elejétől fogva biztos voltam, hogy Liszt Ferenc egyik műve szerepelni fog a műsorban, mivel régóta szorosan kötődöm a zenéjéhez. A Covid miatti lezárások idején kezdtem el orgonára átírni a h-moll zongoraszonátát, amely a 19. század közepének egyik meghatározó darabja. Hosszú ideig érlelődött ez az átirat, mígnem elnyerte azt a formát, amellyel egy erős művészi megnyilatkozást lehet tenni. Ez lesz a program alapköve.
A műsor összeállításakor azt is figyelembe vettem, hogy a közönség milyen „tálalásban” kapja általában a zenét egy koncertteremben vagy egy operaházban. Mindig van egy dramaturgiai ívük az előadásoknak, ezért a koncertet Wagner Tannhäuser című operájának nyitányával fogom indítani. Így Lisztet és Wagnert is össze tudom kapcsolni, akik a való életben is kölcsönösen inspirálták egymást.
Majd elhangzik két francia mű a két világháború közti időszakból: Elza Barraine II. prelúdium és fúgája, illetve Jean Alain II. fantáziája. Barraine sajnos egy rendkívül alábecsült női zeneszerző, akinek a zenéje számomra a legmagasabb értéket képviseli. A koncerten elhangzó művet zsidó motívumok alapján írta. Alain pedig a miniatűr darabok írásában volt zseniális. A II. fantázia mindössze hatperces, de hihetetlen, hogy mennyi intenzitás és drámaiság sűrűsödik ebben a rövid időben.
Végül, de nem utolsósorban egy ősbemutatóval is készülök, egy fiatal magyar zeneszerző, Magda Dávid Akheron című művét fogom játszani. (A darab a 2020-as Müpa Zeneműpályázat egyik díjazottja – a szerk.) Amikor megkaptam a felkérést a koncertre, felmerült mint lehetőség, hogy én mutassam be ezt az új darabot. Nagyon érdekes projektnek találtam, emellett pedig a fiatal zeneszerzők támogatását is fontosnak tartom. Az Akheron egy nagyon részletgazdag mű, tele színekkel és erős gesztusokkal. Sajátos, néha egészen szokatlan módon használja az orgonát hangzás szempontjából. Nagyon izgatott vagyok miatta, és keményen gyakorlok, hogy komfortosan érezzem magam benne! (nevet)
– Milyen egyéb zeneszerzők műveivel foglalkozik mostanában?
– Nem tudnám egyértelműen behatárolni, mert mindig az adott helyszín határozza meg, hogy épp milyen darabon dolgozom. Ha például egy 17. századi orgonán fogok játszani, akkor abból a korból származó műveket gyakorlok. Vannak persze olyan „álomdarabok”, amelyeket jó lenne előadni valahol, de ha egy évadban nincs meg a megfelelő hangszer, akkor várni kell vele.
Jó példa erre, amikor felkértek, hogy játsszak a bécsi Stephansdom új orgonájának felavatásán 2020-ban. Elkezdtem gondolkodni, hogy milyen zene illene ehhez a fontos alkalomhoz, és eszembe jutott, hogy van egy darab, amely már régóta foglalkoztat. Az osztrák-magyar zeneszerző, Franz Schmidt cisz-moll Chaconne-ját választottam ki, amely a maga 40 perces terjedelmével a leghosszabb, Ausztriában írt orgonakompozíció. Miközben tanultam a művet, teljesen elmerültem Schmidt zenei világában, ami máskülönben nem történhetett volna meg. Úgy gondolom, inkább így működik ez: kapsz egy felkérést, és rájössz, hogy milyen darab illik leginkább az adott alkalomhoz és hangszerhez.
– Mennyire népszerű az orgona mint hangszer a fiatal zenehallgatók körében?
– Nehéz ezt megítélni, hiszen sok helyen általában idősebb a közönség, bár például Németországban már többször tapasztaltam azt, hogy lelkes, fiatal hallgatók is vannak köztük. De szerintem nem ez az egyetlen mutató, ami alapján meg lehet állapítani egy hangszer népszerűségét. Az a fontos, hogy minél több embert próbáljunk elérni vele, bármilyen okból érdeklődjenek is iránta. Vannak, akik arra kíváncsiak, hogy hogyan szól az orgona egy olyan katedrálisban, mint például a párizsi Notre-Dame. Mások viszont kifejezetten a vallásos darabok miatt jönnek el a koncertre, amelyek jelentős részét képezik az orgonarepertoárnak.
Egy másik jelenség, ami szerintem népszerűbbé tette a hangszert az elmúlt 15 évben, a közösségi média térhódítása. A pályám elején jelent meg a YouTube és a Facebook, és többek között rólam is elkezdtek felkerülni orgonás videók. Hirtelen egészen más képet kaptak az emberek arról, hogy mit is jelent az orgonálás. Addig csak annyit hallhattak, hogy valahol hátul a templomban egy idős ember játszik, de közelről nem láthatták őt. Emiatt sokak fejében egy olyan kép élt, hogy ez egy komoly, konzervatív hangszer. Most viszont kezdenek úgy tekinteni az orgonistára, mint bármely hegedűsre vagy zongoristára. Az orgona „online jelenléte” nagyon sokat javított a megítélésén.
