Kálmán Péter hét évvel ezelőtt debütált Alberichként a Budapesti Wagner-napok Ringjének nyitó előadásában. A szakma és a közönség nemcsak kiváló éneklését: karakteres szerepformálását is ünnepelte. Azóta a basszbariton rendszeres fellépője a Wagner-napoknak, idén is az övé az ármánykodó nibelung szerepe a tetralógia mindhárom olyan előadásán (A Rajna kincse, Siegfried, Az istenek alkonya), amelyben a törpe szerepel. Mint mondja, számára nem önmagában az éneklés, inkább a karakter komplex színészi megformálása jelenti a kihívást.
– Miért állnak közel önhöz a Wagner-szerepek?
– Áprilisban először énekeltem Klingsor szerepét az Operaház Parsifal-előadásában. Előtte a brüsszeli La Monnaie-ban Gianni Schicchiként és A köpeny Michelejeként álltam színpadra. Küzdelmes volt, mivel a hangom ma már egyre inkább basszus, mint basszbariton. Mikor elkezdtem tanulni Klingsor szerepét, úgy éreztem, hogy megvan, szinte magától jön. A hangomnak egyébként is van egy fémessége, ami jól illik ehhez. Annak idején A nürnbergi mesterdalnokok Beckmesser szerepével kezdtem, de azt ma már nem tudnám elénekelni, olyan magas. Sohasem gondoltam, hogy így megszeretem Wagnert, viszont ma már ezek a szerepek fekszenek igazán hangilag, és a karakterek is izgalmasak.
– Hogyan szerette meg Wagnert?
– Amikor jó pár évvel ezelőtt Fajger Orsi korrepetitorral először énekeltünk végig egy Wagner-áriát, azonnal azt éreztem: milyen jó, végre otthon vagyok! Aztán alig énekeltem Wagnert, sokkal meghatározóbbak voltak a buffoszerepek, amelyeket élveztem, és máig is élvezek. Míg Wagnernél a lelked és a véred kell adnod minden előadásért, a buffoszerepek könnyedsége, bolondozása legtöbbször inkább felszabadító. A Wagner-karakterek is szélsőségesek, még ha nem is olyan komikus vagy eltúlzott formában, mint a buffoszerepek. Az összes szélsőséges karaktert nagyon szeretem, mert mindig inkább színész akartam lenni, mint énekes.
Nekem nem az a legfontosabb, hogy minden hang tökéletesen a helyén legyen, hanem az számít, utána mit visz haza a közönség. És a hiteles alakításért néha fel lehet áldozni a hangzás tökéletességét.
– Ez akkor is igaz, ha a Wagner-napok Ringjében Alberich szerepét szerepét félig szcenírozott előadásokban formálja meg?
– Amennyire tudom, ott is elengedem a gyeplőt, beleadok mindent. Amikor először énekeltem Alberichet a Müpa fesztiválján, akkor csak A Rajna kincse Alberichje voltam, mivel a többi előadás idején külföldön dolgoztam. Emlékszem, énektechnikailag nagyon meg kellett érte küzdenem, mindent kivett belőlem. Aztán a következő évtől már mindhárom előadásban én voltam Alberich, és évről évre könnyebb, otthonosabb lett az éneklés. Nekem sokat számít, hogy egy karakter jól ki legyen dolgozva. Egyre nehezebben viselem az olyan szerepeket, ahol csak lébecolni kell a színpadon, téblábolsz ide-oda, énekelsz kicsit, de nincsenek tényleges színpadi helyzetek, így nem tudsz végigvinni egy szerepet. Az utóbbi időben egyre többször mondok nemet az olyan szerepekre, amelyek nem esnek jól, küzdelmesek. Szeretek úgy nekimenni, hogy könnyedén megugrom a lécet, és marad bennem tartalék, úgy lesz elegáns az előadás. Ha izgulni kell, hogy leverem-e, inkább bele se vágok. Hívtak Rigoletto szerepére is, rettentően érdekel, de kifejezetten magas baritonszerep, így inkább lemondtam róla.
– Hogyan alakult önben az elmúlt hét év során Alberich karaktere?
– Szerintem minden énekes úgy van ezzel, hogy gondol valamit egy szerepről, de hiába van rengeteg elképzelése, ha ezt a hangjával nem tudja megvalósítani, mert azon jár az esze, hogy mindjárt jön az a nehéz rész. Amíg emiatt aggódik, minden előadás küzdelem. De amikor eljut arra a szintre, hogy magabiztosabb lesz a dolog énektechnikai részében, vagy elengedi az ezzel kapcsolatos szorongást, felszabadultabban tud jelen lenni a szerepben, és a teljesítménye elkezd egyre árnyaltabbá válni. Alberich hatalmas magasságokat és mélységeket jár be. Mindenét odaadná az aranyért, időnként győztesen kerekedik felül, máskor viszont egészen megalázó, rémes helyzeteket él át. Ezeket az érzéseket valahol mindannyian ismerjük. Amikor hajnalonként autóval járom a várost, figyelem az embereket, ahogyan az esti buliból hazaérő, zilált arcokat felváltják a reggeli munkába indulók. Ezeket mind be lehet építeni a szerepekbe.
– A Wagner-napokon nagyszerű partnerekkel énekel.
– Mindig öröm profikkal dolgozni, mert egymást húzzuk felfelé. Egyetlen kiemelkedő énekes sem tud egyedül elvinni a vállán egy előadást, ehhez az egész csapatra szükség van. Ebbe a csapatba pedig nemcsak az előadóművészek tartoznak bele, hanem a stáb is. A Müpában az embernek olyan érzése van, mint Nyugat-Európában: minden olajozottan működik.
