Érdemes egy Mozart-Haydn-hangversenyért elutazni Kismartonba? Ha a fenntarthatóságból (pl. a magyar jövedelemből élők pénztárcájának fenntarthatóságából) indulunk ki, aligha. Ha viszont adódik egy alkalom, pl. egy potya jegy, akkor már legalább a kérdést érdemes feltenni. A választ pedig előre vetíti, hogy ez az írás megszületett, mely, ígérem, ennél talán több tanulsággal is szolgál.
Fischer Ádámot szeretem. Ez nem vallomás, alighanem sokan vagyunk így, én talán picit régebben, mint hogy idehaza igazán befutott volna, de ez csak véletlen. Talán az az oka, hogy kedvenceimet (Haydnt és Mozartot) kevesen veszik olyan komolyan, mint ő. Mozart- és Haydn-szimfónia-dobozai rég megvannak, és örülök, hogy a kései Haydnokat elkezdte újra felvenni, mert az összkiadás elején még nem ugyanabban a felfogásban dirigálta, mint a végén, és ebben az esetben utóbbit tartom többre. Tehát ha tehetem, meghallgatok vele mindent, és csak a lustaságom (nomeg a pénztárcám fenntarthatósága) szab határt, pl. annak, hogy az évet mindig az ő Teremtésével vagy Évszakjaival kezdjem. Pedig érdemes lenne.
Vagyis nem volt nehéz dolga Péter barátomnak, amikor felhívott, hogy véletlenül van három jegye Kismartonba január 21-én estére, a St. Martin-in-the-Fields játszik, 6-kor kezdenek, 8-kor vége is lesz, előtte meg együnk megy egy Esterházy-tortát. Péterben azt szeretem, hogy eléggé csalhatatlan az ízlése, és már túl van a sznobizmuson, tehát nem mondja a drágára, hogy jó, csak mert drága, cserébe egy befutatlan előadóról is képes áradozni, és eddig ebben is mindig igaza volt. Szívesen megyek vele hangversenyre – a hangverseny-partner majdnem olyan érzékeny téma, mint a fogorvos, csak kevésbé fáj. Néha viszont jobban.
Kismartonról nem írnék, más jobban ismeri, amúgy meg az utcán sétálva Esztergomban, Kaposváron vagy Pécsett is érezhetjük magunkat, Pannónia, talán, vagy Monarchia, vagy mindkettő, mondhatnánk Vénusz jegyében, de engem inkább izgat az egészben Haydn, talán ezért eszem végül Haydn-tortát, mert a múzeumról Péter lebeszél. Még ennél is fontosabb azonban a kastély, abban is a terem, ahol Haydn is játszott. Jó kis terem, a csuda tudja, mitől, persze jó helyen ülünk: a hátsó pódium első sorában, tehát nemcsak hallunk, hanem látunk is.
Beszalad Fischer Ádám, s miközben megindul a virtigli, démoni Don Giovanni-nyitány, melyben máris kitűnik az est egyik fontos szereplője: a timpanis, a történelmen gondolkozom. Mozart a Don Giovannit 1787 őszén írta, az utána elhangzó d-moll zongoraverseny 1785-ben született, a szünet utáni műsorszám, Haydn 103-as Dobpergés-szimfóniája 1795-ben: ez tíz év. Minden elhangzó mű „kései”, akkor is, ha szerzőik utána is írtak ezt-azt, bár mondjuk Haydn szimfóniát már csak egyet, Mozart meg egyáltalán nem akart meghalni 35 évesen. Ám nem kizárólag az életmű szempontjából késeiek a művek, hanem főleg felfogásukban. Itt van pl. az amúgy ezen az estén talán a legkevésbé sikerülő d-moll zongoraverseny: Beethoven kedvence, melyhez kadenciát is írt (Beatrice Rana, az est – és a zenekar turnéjának – szólistája is ezt játssza az első tételben, a harmadikban aztán valami mást, sajnos). Az ekkoriban (1784-86) íródott tucatnyi (K. 449-503) zongoraverseny „legkeményebb” harmadához tartozik, a c-moll, a 482-es Esz-dúr, esetleg a két C-dúr (467, 503) mellett – mindegyikben hallhatjuk már Beethovent, arról nem beszélve, hogy Beethoven is ezekben hallotta önmagát, kiváltképp a d-mollban, mely sokban az ő c-moll versenyművének is mintául szolgált.
1784-1786, az elhangzó Mozart-művek keletkezésének ideje: még békeidő. De túlzás-e az 503-as melléktémájába belehallani a Marseillaise-t? Haydn ekkor még Párizsban tetszeleg, egyik remek szimfóniája, a 85-ös számú B-dúr annak a Marie Antoinette-nek („La Reine”) a kedvence, aki szó szerint fejét veszti (a guillotine alatt) két évvel a Dobpergés-szimfónia megírása előtt. Vagyis ezen a kedélyes miliőjű eszterházi estén azt a tíz évet (1785-1795) éljük át, amikor megfordult a világ, vagy azt a pár évet, amikor Haydn már nem az udvarnak, hanem a londoni polgároknak akar tetszeni. Mozartról nem is beszélve, akihez Prága mind közelebb áll, mint a bécsi udvar. Az est ráadásaként majd elhangzik a Figaro nyitánya is, melyet II. József udvarában be lehetett mutatni, szemben XVI. Lajoséval (vagy Marie Antoinette-ével), ahol Beaumarchais-nak (legalábbis Feuchtwänger szerint) a király azt mondja, ha ezt bemutatnák, akár a Bastille-t is leromboltathatná. És bár jóllehet, ez aligha hangzott így el, 1786 decemberében, a Figaro bemutatójakor már ketyeg az óra, és alig két és fél év múlva a Bastille biza por és hamu. Az ugyanekkor keletkezett C-dúr zongoraversenytől (K. 503) a Marseillaise megírása öt és fél év – az se sokkal több, pláne ha figyelembe vesszük, hogy Beethoven még kvázi kortársként tekint Mozartra (16 év van köztük!). Az ő c-moll zongoraversenye (1800, bemutató: 1803) már megint egy új korszak, vagy ugyanennek a korszaknak egy újabb hulláma: Napóleon egyeduralma.
A Don Giovanni-nyitány előadása ezeket a zenén kívüli, de a zenével összefüggő gondolatokat hozza elő belőlem. Ám a nyitány végén ott a feloldás (sose szerettem ezt a koncertverziót), de az opera végén is: 1786-ban még nem győzhet Don Juan, helyre kell állnia az igazságnak, szükség van a zeneileg kevésbé izgalmas túlélő-kórusra. A d-moll zongoraverseny sem hamis a feloldás (ahogy a mintakövető Beethoven párhuzamos versenyművének a végén sem), de ugyanígy igaz a K. 491-es c-moll mű végén a feloldás hiánya is.
Fischer Ádám a zongoraversenyt kevésbé is veszi démonira, a lassú tempóban a szélesebb íveket emeli ki, miközben gyönyörködhetünk a belső szólamok: a concertáló fafúvókban, illetve a szekund és a brácsa (!!!) csodás mellékszólamaiban. A prímmel nem vagyok elégedett, olykor csúnyán sipítanak, de ez kutyafüle ahhoz képest, hogy a fiatal művésznő a zongoránál egy másik történetben van. Nyomja a pedált, üti-vágja a billentyűket, időnként teljesen masszává folynak a futamok, a karmesternek olykor láthatólag vissza kell őt fognia tempóban is. Jellemző, hogy a ráadásban Beatrice Rana Chopint játszik (egyébként szépen; a pianissimóival a Mozartban se volt baj) – az azért tényleg egy másik világ, térben és időben tökéletesen kilóg az estéből. De még ebben a tökéletlen előadásban is kiérződik a Mozart-versenymű nagyszerűsége, egyedisége, ami a karmester érdeme.
A szünet után következik Haydn, mely már „a nyúlon túl” íródott. Erről mindig nagyanyám jut eszembe, a háború előtt a Sorbonne-on doktoráló, öregségre solymári svábokat (kevés sikerrel) irodalmi németre tanító, állandó pénz- és időzavarában is csodálatos, fantasztikus Zsómama, akivel érdemben lehetett zenéről beszélgetni gyerekkoromban. Az ő koncepciója volt az, hogy ez a dobpergés a magyar jakobinusok kivégzése, amit a Dies irae-szerű lassú bevezető dallam is alátámaszt. A dobpergés és a bevezető – egyedi módon – visszatér a tétel kódája előtt, amitől extrán hangsúlyossá válik. Hogy Zsómamának igaza volt-e, nem tudom, elfogult vagyok: azóta én is ezt hallom, de persze szólhat a dobpergés más kivégzéseknek, akár XVI. Lajosnak, az elmúlt korszaknak, esetleg az épp háttérbe szorított felvilágosodásnak is.
Fischer Ádám és zenekar üstdobosának előadásában a decrescendo dobpergésből pár taktusos „kadencia” lett, mely változatlan formában tért vissza – szokatlan, de elsőre elfogadhatónak tetsző megoldás. Az előadás nagysága azonban másutt rejlett. Fischer Ádám Haydnja mindig épp kétszer olyan részletgazdag, kétszer annyi ismeretlen vagy nem eléggé megfigyelt belső zenét, apró hangsúlyt emel ki, mint amennyit legmerészebb álmainkban remélnénk – mégsem esik darabokra (mint oly sok régizenés előadás). Beethoven Haydnban is jelen van, nemcsak Mozartban, mondhatnánk kellő kecskeszillogizmussal és anakronizmussal. Az első tétel vidámabb melléktémájában pedig ezúttal a keringő is felsejlik (csak jelzem, Weber darabja 1819-es, tehát ne Straussra és az érett keringőre gondoljunk, nem vagyok tánctanár, de a Ländler már Mozart korában is divatos, a szerző kései korszakának egyik legbiztosabb bevételi forrása!).
Az állam a második tételnél esett le végképp (a közönség egy része pedig a tételt külön is megtapsolta volna – spontán reakció, szerintem nem műveletlenség): a kettős variáció dúr részénél rá kell jönnöm, hogy ez ugyanaz, mint a 104-es szimfónia (vagy majd Az évszakok Őszének) dudabasszusa: Haydn így jeleníti meg a népiescht, neki ez a kódja erre – nem népdalfeldolgozás (érdekes, az életművében ilyen is bőven van, de nem „helyi” népdalokból), nem imitálás, hanem jelzés, zenei nyelv. Egy másik világ, az új, nem feudális nemzet – nagy szavak? Nem hiszem, a szabadkőműves, világutazó, egyszersmind egyetemes (katolikus) Haydn számára ezek az elméletek egyáltalán nem ismeretlenek, és a két kései oratórium szövegével (a Ratio Educationst is jegyző van Swieten báró műve!) is alátámasztható. A haydni variáció önmagában is zseniális: mert a dallam nem variálódik, csak a körítés, a miliő, a stílus. Ennek kereteiben kapunk többek között békebeli, rizsporos kamarazenét is egy másik kanyarban, ezúttal tényleg szólistákkal, mégpedig remek muzsikusokkal – illik a teremhez! És ez megismétlődik majd a menüett egyáltalán nem menüettszerű, 6/8-adot is oldó triójában, ahol a csak egy-egy vonóstól kísért klarinét emelkedik ki szokatlan, de csodás színben. A menüett „A” része annál táncosabb, olykor vaskosan (lásd az említett Őszt). A finale felfogása nem meglepetés, csak annak mértéke hihetetlen: a kürtszignált feldolgozó fugato sodró lendületében levegőt is alig kapunk. Fischer Ádám a mű végén még fokozza a tempót, konkrétan többet van a föld fölött, mint a talajon, s nem tudom, ettől ilyen jó-e a zenekar is, de mindegy is. Azt hiszem, sose éreztem, hogy ez a szimfónia ekkora nagy mű.
Zárásként visszatérünk a forradalom elé, Figaro, Almaviva, Susanne és a grófnő tévelygéseinek világába, s noha a nyitánynak dallamilag (vagyis „szó szerint”) az operához nem sok köze van, a „bolond nap” elé kiválóan illik. Most az is kiderül, a szokatlan este végéhez is. Kifelé ismét egyetértek Péterrel: a legzseniálisabb Fischer Ádámban az, hogy nehéz tetten érni, mitől hasonlíthatatlanul remek – mert mindez olyan természetesnek hat, mint egy Haydn-szimfónia Kismartonban.
