A Concerto Budapest február 18-i zeneakadémiai koncertjén Mihail Pletnyov vezényletével felcsendül Prokofjevtől a Rómeó és Júlia-szvit és Csajkovszkij Manfréd-szimfóniája. A kettő ölelésében pedig Prokofjev 3. (C-dúr) zongoraversenye, melynek szólistája Fejérvári Zoltán lesz, akit az 1953-ban elhunyt szovjet zeneszerző műveihez fűződő viszonyáról is kérdeztünk.
– Prokofjev ezzel a darabjával lép be a repertoárjába?
– A zongoraversenyei közül ez az első, amit megtanultam. Régóta terveztem, hogy felveszem a játszandó művek közé. Korábban a 4. zongoraszonátát, a csellószonátát, a hegedűszonátákat és egyéb kisebb darabokat játszottam tőle. Nem állítom, hogy ez sok, de valószínűleg így is kicsit átlag felett vagyok Magyarországon. Azt érzem, hogy Prokofjev itthon még elég sok előítéletbe ütközik. Nem tudom, ez vajon nem az előző rendszerből rajtunk maradt örökségből fakad-e, hogy ami a szovjetektől jön, az csak rossz lehet.
A másik nagy hiba, amit el szoktak követni Prokofjevvel kapcsolatban, hogy Bartókhoz hasonlítják, pedig nem feltétlenül kell egymás mellett nézni a szerzőket. Régebben én is úgy voltam vele, hogy Prokofjev annyira azért nem érdekes, mert elnyomta az a meggyőződés, hogy hát Bartók mennyivel nagyobb zeneszerző. Ma viszont már azt gondolom, hogy Prokofjev nagyon nagy és eredeti komponista, sok erénnyel és újdonsággal, amivel a 20. századot megfűszerezte.
– A koncertfelkérés előtt honnan jött az ötlet, hogy megtanulja ezt a versenyművét?
– Volt egy pont évekkel ezelőtt, amikor elkezdett érdekelni Prokofjev. Nagyon sokszor a kamarazenélés során jönnek elém művek, vagy például fesztiválokra készülve. Ott nincs nagy válogatás, felkérnek, hogy ezt vagy azt légy szíves, játszd el, és akkor ott találkozom művekkel. A 3. zongoraversenyt mindig is szerettem, az elképesztő energiáját és életörömét. Egyébként Prokofjevnek Haydn volt az egyik legkedvesebb zeneszerzője, és nagyon sok művében ott van az az életörömtől duzzadó pezsgés, ami Haydnt annyira jellemzi.
– A 3. zongoraverseny nagyon megdolgoztatja a szólistát, ez rögtön az első tétel viharos vagy sodró lendületéből is egyértelmű. Milyen élmény játszani a művet?
– Prokofjev nagyon nagy zongorista volt, és akár mint Bartók vagy Rachmaninov, ő is kialakította a saját zongorahasználatát. Alapvetően minden zongoraszerű a műben, annak ellenére, hogy iszonyú sok hang van benne, a végeredmény mindig az, hogy nagyon jó érzés játszani. De azért sok furcsaság is akad bőven.
– Mit értsünk furcsaságon?
– Ez talán a látványban is megmutatkozik. Olyanokra gondolok például, mint a váltott kéz, az ide-oda ugrálások. Vagy a zongora „ütőhangszerszerű” kezelése. Az első tétel tele van egészen magas regiszterekben játszandó kromatikus anyagokkal, olyan, mintha xilofonozna a zongorista. Ilyen esetekben például elég sok időbe telik, míg az ember valahogy ráérez, hogy ez hogyan is működik. Merthogy más szerzőknél nem nagyon találkozunk ilyennel. Ez Bartók esetében is igaz, és még lehetne sorolni a nagy zongorista zeneszerzőket, akik abban is nagyok voltak, hogy magát a hangszerhasználatot is megújították.
– A Prokofjevvel való kapcsolata hogyan folytatódik?
– Pár éve próbálok tervezgetni is, hogy mit szeretnék, merre lehetne továbbmenni, és Prokofjev kifejezetten bejött a képbe az érdeklődés tárgyaként. Szeretném, hogy a zongoraestjeimen is helyet kapjon.
– Ha visszatekint eddigi pályájára, akkor a művek megtanulásában, megközelítésében vagy előadásában hogyan tudná megragadni a változását, alakulását?
– Ehhez folyamatosan beható és alapos önelemzést kéne folytatnom, amihez se kedvem, se időm. Elég a munka a jelennel. Nagyon remélem, hogy folyamatosan érek, és egyre komplexebb módon tudom látni a műveket, és ez valamilyen módon kihat arra, hogy aztán mi szólal meg.
– 2021 óta tanít a bázeli zeneművészeti főiskolán. A tanári működésmód visszahat a művészi énjére?
– Talán a gyakorlásra ki tud hatni. Amikor tanítok, folyamatosan nagyon nagy intenzitással hallgatom azt, aki játszik. Nagyon nagy figyelem és koncentráció kell hozzá, mert meglátva a főbb problématerületeket abban a pillanatban kell értelmes dolgokat mondanom, rögtön kell segíteni, ezt nem lehet máskor megtenni. Gyakorlás közben viszont nagyon sok minden foglalkoztathat, elkalandozom, azt hiszem, hogy gyakorolok, miközben csak a kezem jár. Ha ilyenkor vissza tudok emlékezni arra az állapotra, amit a tanítás közben megszólaló zene hallgatása jelent, vagy ha beépül ennek a rutinja, akkor az említett intenzitásszint gyakrabban fenntartható gyakorlás közben is.
– Kik azok a szerzők, akik a legközelebb állnak a szívéhez?
– Most Prokofjev. Mindig az, akivel éppen dolgozom. S akinek a művein dolgozom, annak közel kell kerülnie hozzám. Ha valaki rendszeresen, intenzíven koncertezik, akkor nagyon nehéz kedvencekről beszélni. Egyfelől azért nem tehetjük meg, mert akkor nagyon limitálnánk, hogy kitől játszunk. Másfelől mindig maradna valaki, akit nem említek ilyenkor. Úgyhogy igyekszem valamilyen módon meghaladni ezt a hozzáállást. Természetesen vannak szerzők, akikkel kapcsolatban mindig is úgy éreztem, hogy valahogy nagyon passzolnak a személyiségemhez. Janáček vagy Schumann biztos, hogy benne van ebben a felsorolásban, ahogy Bach is, és ez nem változik, de húsz-huszonöt szerzőt is említhetnék. Egy picit egyszerűbb talán azt megmondani, hogy kik azok, akikkel nincs dolgom.
– Például ki ilyen?
– Mondhatnék persze másod- vagy harmadosztályú szerzőket, de azt nem érdemes, mert egyértelmű a dolog. Viszont az élvonalból ilyen Rachmaninov. Fantasztikus zongorista volt, de én valahogy a mai napig úgy érzem, hogy nincs üzenetem vele. Sosztakovics is azok közé tartozik most számomra, akik esetében nem keresem az alkalmat, hogy előadjak tőlük valamit. Kevés olyan műve van, amelyiket bármikor nagyon szívesen eljátszom. Ilyen kivétel a brácsaszonátája meg a zongoratriói.
– Miből válik egyértelművé, hogy nincs üzenete egy szerző műveivel?
– Ha tanítok mondjuk egy Rachmaninov-művet, látom, mennyire magas szinten van megírva, de egyszerűen nem kelti föl az érdeklődésemet. Nem kezd bizsergetni a vágy, hogy el szeretném játszani. Ez nagyon egyszerűen indul, erős intuícióként, amit aztán persze ki lehet bontani, és meg lehet ideologizálni, hogy miért nem. Persze foglalkozom az ilyen szerzőkkel is, már csak azért is, mert tanítok. Erre is jó a tanítás, mert nem mondhatom a növendéknek, hogy ezt ne hozd, mert én nem szeretem. Ilyen nincs. Folyamatosan képben kell lennem azzal kapcsolatban, amit hoznak. Igyekszem is nézegetni azokat a műveket, amiket nem ismerek. Ez folyamatosan tágan tartja a horizontot.
– Nem először koncertezik együtt a Concerto Budapesttel. Milyen vonását emelné ki a közös munkáiknak?
– Jó rég, 2008-ban játszottam velük először, akkor még Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar voltak, Keller András akkoriban vette át a vezetésüket. Vele más közös fellépésünk is volt, zenéltem a Keller Quartettel is, tehát jól ismerem a munkamódszerét és a művészi felfogását. A Concerto Budapestet eléggé megkülönbözteti a zenekarok zömétől a próbák száma és intenzitása. Örülök, hogy most is lesz két próbánk a főpróba előtt, ami már inkább a koncerthez hasonlít. A két próba nagy dolog, ugyanis nemegyszer van úgy, hogy egy ismeretlen zenekarral csak egy alkalommal ülünk össze, és másnap már koncert. Tehát a Concerto Budapest esetében nagyon igényes zenekarról van szó, úgyhogy szerintem minden adott, hogy összejöjjön egy jó produkció.
