Az Enyhe katarzis legutóbbi adásának vendége Lukács Miklós Erkel- és Prima-díjas cimbalomművész, zeneszerző volt. A Szatmári Róbert vezette beszélgetésben szóba került a jazz múltja és jelene, a cimbalom magyar mivoltának áldott és átkozott szerepe, ezen kívül Kurtág György és Eötvös Péter, valamint a klasszikus zenei koncertélet nyújtotta lehetőségek és határok.
„Én azokkal az emberekkel dolgozhattam együtt, akikről hamarosan utcákat, köztereket neveznek majd el, és ezért nagyon hálás vagyok.” – mondja Lukács az interjú egy pontján többek között Szakcsi Lakatos Bélára utalva. A cimbalomművész hosszasan beszél Eötvös Péterről és Kurtág Györgyről is, akikkel szintén együttműködött, mindketten komponáltak neki zeneműveket. ”
A cimbalomművész szerint világraszóló művészi, zenei folyamatok történtek csak az elmúlt fél évszázadban Magyarországon, az ország méretei miatt ezek nem válnak olyan szinten ismertté, amit megérdemeltek volna.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg:
Emellett szóba kerül a cimbalom hangszerének eredete, magyar jellege, amely egyszerre áldás és átok: Lukács szerint néha pont azért nem futhatja ki magát pl. egy hangszer, mert túlságosan be van ágyazva a tradícióba és ez egyszersmind korlátokat is jelent. „És ez a megállapítás nagyon sok más dologra igaz.”- teszi hozzá.
„A nemzetközi koncertélet nem igazából tartja számon a cimbalmot, mint hangszert, inkább, csak, mint kuriózumot, sokkal nehezebb dolgunk van, mint pl. egy hegedűművésznek, akinek a pályája – főleg egy versenygyőzelem vagy akár egy második helyezés után- biztosítva van. Nekünk, nekem ez az egyik nagy feladatom, hogy ezen változtassunk. Én magam csináltam mindent és ebből én rengeteget tanultam.”
A beszélgetésben szó esik még az egykori jazz zenészek önpusztító életviteléről, a tanításról és a tradicionális cigánymuzsika, a klasszikus zene és a jazz közötti határok elmosásáról, valamint azokról a szélsőséges érzelmekről, amelyek mind az életben, ezáltal Lukács Miklós zenéjében is fellelhetőek.
