Concerto hanglemezbolt: van Pesten egy nemzedék, aki rávágja: Dob utca 33., Fülöp Péter. 1989-2013 közt ez volt a helyes válasz, noha Fülöp Péter a bolt beindítása után, 1993-ban Kanadába költözött és átadta a Concerto üzemeltetését, de sose tűnt el a látóhatárról. Péter most újra itthon van, és nemrégiben megnyitotta a régi-új Concerto Records lemezboltot, mely ezúttal a Hollán Ernő utca 44. alatt található. Ebből az alkalomból beszélgettem vele és kedves feleségével, Enivel – hogy számomra ez mekkora élmény, mennyi emlék, nosztalgia tört rám, az olvasó számára annyiból izgalmas, hogy ismét van egy hely Budapesten, amit talán újabb nemzedékek fognak emlegetni az unokáiknak, nosztalgiával, 35 év múlva.
Belépek a boltba, a Concertóba. Mozart 456-os B-dúr zongoraversenye szól. Szép előadás, mondom. Barenboim, EMI. Igen, ezek voltak a jó idők, amikor magát vezényelte, meg amit a Klemperer, vélem. Klemperer? kérdezi Péter. Nem csak Beethovent vezényelt Barenboimmal? Nem, mondom, úgy emlékszem, az 503-ast is. Nézzük meg, mondja Péter, és a számítógéphez lép. Jé, tényleg, mondja egy másodperc múlva.
A honlap, ahol ez ilyen gyorsan meglelhető, a Classite, ami szintén Fülöp Péter fejlesztése. Vissza a boltba: annyi minden közös itt és a régi helyen, de a raktár jóval nagyobb, mint a bolt – hetente cserélődik a lemezkínálat, mert aki ideszokik, vissza is fog járni, akár hetente. Aztán az illatok. Egy LP-boltnak saját illata van, ahogy egy antikváriumnak is. Aztán az elrendezés: a címkéken az előadók, ezek a drágább lemezek, de egy ezresnél alig drágábbak. A „vegyes” állományban pedig akár egy százasért is találhat az ember kincseket – ehhez persze át kell pörgetni a készletet, mint annak idején a Dob utcában. A beszélgetést én kezdem: Péter aligha emlékszik rám, egyetemista voltam, mikor 1993-ban kiment Kanadába, de hamar kiderül: egymást váltottuk egy bársonyszékben. Az egyik legrangosabban, zenehallgatás szempontjából: Zemplényi Feri Szent István parki lakásában, ahol éjszakába nyúló üléseken tanultuk a zenehallgatást, nem középiskolás fokon.
– A Dob utca 33. is ragyogó iskola volt, fillérekért lehetett beszerezni remek lemezeket. Más ez a Concerto?
– Igen, más a repertoár, kaphatók például digitális lemezek, melyek a nyolcvanas években készültek. Ennek most reneszánsza van, egyes felvételeknek 100 dollár feletti az áruk. Másrészt régen sok szocialista lemez volt, most az jóval kevesebb. Egy dologban nem lett más: hogy nálunk nem volt infláció, és akár 100 forintért is tudsz lemezt venni. Jó lemezeket. Mindennek az az oka, hogy nagyon sok lemezünk van, amit szeretnénk, hogy a hazai gyűjtőkhöz kerüljenek.
– Ez a lemezküldő lista (a Mikrokosmos) leágazása?
– Igen.
– A Dob utcai üzlet is az volt? Megállt volna önmagában üzletileg?
– Nem. Tóth Judit évente jött ki Kanadába, több ezer lemezt vásárolt be, azt küldtük haza. Ő pedig vett idehaza cserelemezeket. Vállalkozásként külön ment, de a kettő közti csereforgalom fontos volt – ez működött 2013-ig.
– A lemezhallgatási szokások is megváltoztak. A fiam nemzedéke telefonról, bluetooth-on hallgat zenét – persze ha valami kell neki, megszerzi, és ha teheti, LP-n…de ez biztos az én hatásom.
– Nagyon sokat dolgozom a Classite-on. A saját örömünkre, mert amúgy azon sajnos kicsi a forgalom. 65 előadó diszkográfiája már megtalálható az oldalon és mostanság elsősorban a Hungaroton lemezeket szeretném feltenni, pontosan. De sajnos hanyag az alapanyag. Legutóbb az egyik lemezen Johann Friedrich Fasch, G-dúr nyitánya (ennyi) szerepelt, de a felvételkor kiderült, hogy Fasch nem kevesebb, mint 22 G-dúr nyitányt írt. A beazonosításhoz én is a Youtube-on kerestem rá, és nagy örömre megtaláltam, hogy pontosan melyik műről van szó.
– Van neked a híres Mahler-gyűjteményed, melyben az összes valaha megjelent Mahler-felvétel megtalálható. Ez és a Classite (és a labelográfia) olyan, mintha te a lemezfelvételek tudósa, professzora lennél. Ez tekinthető tudományos munkának?
– A Classite mindenképp. Fent van rajta 150 zeneszerző teljes műjegyzéke: ezek tudományos szinten vannak összeállítva. Feleségemnek, Eninek – akivel évtizedek óta együtt dolgozunk – zenei végzettsége van, én eredetileg gépészmérnök vagyok.
– Én a Discogsot ismerem, ehhez képest hol helyezkedik el a Classite?
– Az üzleti modell mindenképpen ugyanaz. Közösségi oldal, ahova bárki felteheti a lemezét, eladhatja és vásárolhat. Ám van egy óriási különbség: a Discogs úgy épül fel (és ezen nem lehet változtatni, mert vagy 6 millió lemez van rajta), hogy a lemezhez rendelték hozzá a trackeket. A Classite-nál fordítva: a trackekhez van a lemez rendelve, és az így felépített adatbázisból igazi diszkográfia nyerhető. A Discogs – hiába utal ez a szó a diszkográfiára – csak lemezlisták előállítására alkalmas. Glenn Goulddal 394 lemez jelent meg a Discogs szerint. De hol tudom meg én ebből azt, hogy hány Goldberg-variációk-felvétel készült vele, és ezek milyen lemezen szerepelnek?
– Mi még a Hunt diszkográfiákon nőttünk fel, papíralapon, melyeket aztán összefirkálva egészítettünk ki, amikor a Furtwängler-társaságot csináltuk.
– A Classite most veri ezeket a diszkográfiákat, mert a lemezek képét is felteszem, rendelek hozzá tracklistet, játszási időkkel, és feltüntetjük a különböző préselésket. Furtwängler Beethoven V. szimfóniájából csak Melódia lemezen 38 különböző változat szerepel a Classite-on. Különböző címkével.
– Ugyanabból a háborús felvételből?
– Igen. És itt jön be a labelográfia szerepe. Ez úgy alakult ki, hogy mikor a hetvenes években elterjedt az audiofil hozzáállás, mely szerint minél korábbi egy prés, annál jobban szól (ami egyébként nem mindig van így, de a korai sztereó felvételeknél mindenképp igaz), akkor terjedt el az az igény, hogy a kereskedők írják le pontosan, milyen a címke. Kanadában ismertem Richard Fostert, aki ebben nagyon benne volt, tőle tanultam rengeteget az apró, de fontos részletekről és ezek alapján az én ötletemre készült egy kiadvány, több kötetben, olyan, mint egy futballkártya-gyűjtemény. A pontos szöveges leírás helyett egy három karakteres kódot vezettem be az azonosításhoz. Először a jelentős audiofil labelekre került sor (RCA, Decca, EMI, Mercury stb.), ahol a prés (tehát a címke) komoly értékkülönbséget jelentett. Ezen az úton tovább haladva érdekes lett a Philips, a Deutsche Grammophon és még vagy 20 egyéb márka. Ez nagyon érdekli a gyűjtőket most is. Külön kutatási terület a Melódia lemezek gyártási éve, melyek 381 különböző címkével jelentek meg. Nagy présüzem öt helyen volt a Szovjetunióban, és voltak kisebb gyár-próbálkozások is – erről lehet az interneten orosz oldalakat találni. Idővel (közel öt évente) változott a szabványszám, amit 1956-tól fel kellett tüntetni. Ez most megtalálható a Classite-on, és ha felveszel egy lemezt a gyűjteménybe, hozzárendelhetsz egy címkét is. Ha még nem volt olyan címke, akkor először azt kell feltenni a Classite-ra. Ezt egyelőre csak én próbáltam ki.
– Ez láthatólag mind ugyanannak a világnak a szárnya – de hogy kezdődött ez az egész a te életedben?
– Engem a popzene érdekelt tinédzser koromban. 21 éves voltam, amikor a klasszikus zene megjelent az életemben. Éppen gépész szerkesztő voltam a Távközlési Kutató Intézetben és fülhallgatóval hallgattam a rádiót. Abban az időben még 3. Műsornak hívták a későbbi Bartók Rádiót. Akkor kezdődött a sztereó kísérleti adás. Ha koncertre mentem, előtte próbáltam meghallgatni a zenét lemezen is. Ez a hetvenes években nem volt evidens, egy Respighi-darabot, egy Bruckner-szimfóniát megszerezni nem volt egyszerű. Így jött a Mahler is: a IV. szimfóniát mentem meghallgatni a Zeneakadémián, előtte megszereztem az Ojsztrah-lemezt, és beleszerettem. Otthon előtte nem hallottam Mahlerről.
– Hogy lett ebből vállalkozás?
– 1983-ban Bloomingtonból jött egy lemezboltos, Dave Canfield, akivel ma is nagyon jó barátságban vagyok. Nagy Péter, aki ott tanult az Indiana Universityn, megismerkedett vele, és engem ajánlott, amikor Dave kérdezte tőle, kit javasol, hogy kalauzolja őt, amikor Pestre jön. Dave egy kisteherautót megtöltött kottával és lemezzel. A Rózsavölgyiben egy egész napot válogattunk, Hutyra Albin a végén kólával megvendégelt minket – ami akkor csodának minősült. Egy darabig neki segítettem gyűjteni. Közben a TKI után a Medicorban lettem komputeres tomográfia fejlesztési osztályvezető – el is készült egy saját tervezésű CT, de irreális elképzelés volt, hogy ezt Magyarországon gyártsák, mi viszont lelkesek voltunk, és az egyetlen kísérleti példány évekig működött az Onkológiai Intézetben. A folytatást én már nem vártam ki, 1988-ban belevágtam a saját vállalkozásomba. Azóta ezt csinálom.
– Sose érezted, hogy most már elég?
– A lemezekkel ma is nagyon szeretek foglalkozni, de 35 éve minden hónapban össze kell állítanom egy listát, ez most már kicsit fáraszt. Ez több mint 400 lista. Nehéz jó lemezeket találni: sok vevőm kiöregedett, újak nehezen jönnek. Ezért is találtuk ki a Classite-ot, mert beszűkült a Mikrokosmos. A bolt ötlete is ezért jött. Nagyon szeretem. Pedig amikor elmentünk 1993-ban, azt mondtuk: soha többet. Ez a bolt hétköznap 14-18 óra között van nyitva, ez talán nem olyan megterhelő.
– Mit lehet most eladni?
– Nagyon szép lemezek kaphatók a Concertóban, de az a legnagyobb gondunk, hogy nem tudnak rólunk. A régi Dob utcai közönséget sem értük még el, pedig szinte ugyanaz a cégér. A világ megváltozott, mi kevésbé. Hiányzik egy marketinges, aki otthonosan mozog a közösségi médiában.
– Volt olyan az elmúlt 35 évben, ahol a hagyományos marketing működött?
– Például a Mikrokosmos által kiadott Mahler diszkográfiánál próbálkoztunk vele. Hirdettünk Japánban, de hiányzott egy profi marketinges szakember.
– Nekem az az érzésem, hogy ezek azok a műfajok, ahol a klasszikus, nagykönyvben megírt marketingtudomány megáll.
– Amikor a Mikrokosmos indult, az nagyon jó időben történt, ott nagyon beletaláltunk például a keleti lemezek hiányába. Az elején hirdettünk lemezújságokban, rendes hirdetésekkel. Később Japánban is, pedig drága volt, 850 dollár egy hirdetés, de lehet, hogy ez egyetlen ritka lemezen megtérült – tehát indokolt volt. De épp most szűnt meg az a japán magazin is. Világszerte ugyanazok a trendek vannak.
– Tehát hiába csinálod 35 éve, nem dőlhetsz hátra?
– Nem, ezt a boltot a nulláról kell bevezetni. Be kell kerülni a köztudatba. Figyeljük Bősze Ádámot – ő nagyszerűen felépítette magát a közösségi médiában is. A szóbeszéd is sokat segít. De azt is látjuk, hogy a Papageno nagyon jó fórum, ahol együtt vannak a zenerajongók.
– Ha valaki bejönne a boltba, mert szereti a klasszikus zenét, de most kezd lemezeket venni, mit ajánlanátok neki?
– Először is összeállítottunk egy százas listát. Szerintünk ez az a 100 legfontosabb mű, ami jó, ha megvan – ezekből igyekszünk mindig tartani legalább egy felvételt készleten. Ennek az is az üzenete, hogy ide nemcsak a krémek krémje teheti be a lábát, hanem bárki. És meglepő, de elég sok fiatal vevőnk is van, akik az utcáról bejönnek, mert látják, hogy lemezbolt. Ezen kívül, ha bárki bármit keres, én próbálok segíteni. Egy vevő épp a Johanna a máglyánt kereste, de nem volt. Véletlenül a hétvégén, amikor elmentem lemezt venni, találtam egy felvételt – és a gyűjtő nagyon boldog volt.
– Ízlésben van valami szűrő?
– Nem tartok Richard Claydermant és hasonlókat, de a Három tenort kiteszem, nem baj, hogy populáris. Én szeretem az operettet, ezért ott van a kínálatban. A denevérnél jobb zene nem nagyon van, én bizony a János vitézt is kedvelem. Ezt otthonról, gyerekkoromból hozom. Kortárszenét is próbálok ajánlani, de nehéz találni. A probléma az, hogy bárhova megyek hagyatékot venni, sokszor ugyanazt a száz lemezt találom. A hatvanas-hetvenes években milliós lemezeladások voltak – még sokáig lesz mit felvásárolni. Az én ízlésem is változik persze, szívesen nézem a Mezzón a Rameau-operákat, de azért az én világom a régi előadók: Furtwängler, Toscanini. Akkor még nem volt az, hogy egyik nap New Yorkban lépek fel, másnap Tokióban. Lassabb világ volt.
– Bizony. Ezt érzem Barenboim régi felvételeiben, talán ettől jobbak, szerintem. És itt körbe is értünk.
