Két hónap alatt másodszor is a Haydneum vendége a világhírű holland zongora- és fortepiano-művész, Ronald Brautigam. Aki hallotta Eszterházán, annak azért, aki nem, annak pedig azért ott a helye a Zeneakadémián, ahol október 27-én Haydn kései zongoraszonátáinak egyedülálló világába vezet be minket.
– Évtizedekkel ezelőtt kezdte professzionális pályafutását. Nagyon másképp gondolkodik a mai közönség a régizenéről, mint a nyolcvanas években?
– Akkortájt a régizene a historikus hangszerek válogatott rajongói csoportjának szólt. A terület művelői egymástól függetlenül alkottak, kevés volt az interakció. Ez gyökeresen átalakult az elmúlt negyven évben: mára a régizene a koncertprogram szerves részévé vált, a hallgatóság pedig lassan megtanulta értékelni a historikus hangszerek hangját. A modern zenekarok egyre nyitottabbak arra, hogy a különböző repertoárokhoz eltérő játékmódokat próbáljanak ki, vagyis összességében reményteli a fejlődés. Ami engem illet, én a modern zongora felől érkeztem a fortepianóhoz, és azon kevesek közé tartoztam, akik mindkét hangszert jól ismerték. Jó látni, hogy egyre több „modern” zenész veszi a bátorságot, hogy éljen a régi hangszerek nyújtotta fantasztikus lehetőségekkel.
– Több interjúban említi első, meghatározó találkozását a fortepiano-készítő Paul McNultyval. Olvastam, hogy sok időt töltöttek együtt a hangszerekről beszélgetve, miközben figyelte, ahogy ő fortepianókat épít. Mit tanult ezekből az alkalmakból?
– Amikor elkezdtem fortepianón játszani, Paul McNulty a szülővárosomban, Amszterdamban élt és dolgozott, így természetes volt, hogy megismerkedtünk. A korai időkben gyakorlatilag egymaga építette a hangszereit, és volt szerencsém végignézni a különböző építési fázisokat a rezonánslapok fűrészelésétől a kalapácsok finomhangolásáig. Semmiképp nem nevezném magamat a fortepiano-építés szakértőjének, de Paul munkáján keresztül közelebb kerültem a fantasztikus 18. század végi bécsi zongorakészítőkhöz is: régimódi, egyszemélyes kézművesmunkáról beszélünk, nem pedig gyárilag gyártott hangszerekről. Akkoriban Paul a bécsi Anton Walter hangszerének kópiáira szakosodott, aztán amikor a lemezfelvételi terveimben Beethovenhez értem, ragaszkodott hozzá, hogy az összes szonátát az ő hangszerén vegyem fel. Ekkor kezdett kísérletezni nagyobb zongorák építésével: ezek voltak Conrad Graf zongoráinak kópiái. Közös munkánk olyan volt, mint Beethoven idejében lehetett: a zongoraépítő a művész mellett dolgozott, és mindketten kölcsönösen inspirálták egymást.
– Vannak a fortepiano-játékosok között olyanok, akik azt mondják, hogy idővel már nem érzik ugyanazt a „vibrálást” a modern zongorák esetében, ezért nem is játszanak rajtuk. Ha jól tudom, az ön viszonya némileg árnyaltabb ennél.
– Nagyon nehezen tudnék választani egy historikus és egy modern zongora között: számomra mindkét hangszer tökéletes a maga sajátos módján. Igazából nem is választásként tekintek rá, hanem inkább luxusként: a megfelelő hangszert választhatom a megfelelő repertoárhoz. Számos pályatárssal ellentétben nem korlátozom magam egy bizonyos stílusra vagy repertoárra; szeretem és játszom a teljes kínálatot a korai Haydntól kezdve olyan élő zeneszerzőkig, mint például Sally Beamish, aki néhány évvel ezelőtt írt nekem egy zongoraversenyt. Egy dolog azonban biztos: nagyon kritikusnak kell maradni azzal kapcsolatban, hogy melyik zene működik a legjobban egy adott hangszeren. Meggyőződésem, hogy Haydnt például nem lehet nagy, modern zongorán játszani, viszont mindig izgalomba hoz, ha egy jó fortepiano áll a rendelkezésemre.
– Pályáján különleges helyet foglalnak el azok a lemezfelvételek, amelyeken egyes szerzők műveinek teljes ciklusát rögzíti: felvette például Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Weber összes zongoraversenyét. Miért vállalta ezt a kihívást?
– Annak, hogy a nagy bécsi zeneszerzők teljes ciklusait felvettem, inkább a lemezcégem, a BIS filozófiájához volt köze: nagyon szeretik a kerek sorozatokat. Ugyanakkor ez csodálatos módja volt annak, hogy mélyen megismerjem a zeneszerzőket, mivel kénytelen voltam megtanulni minden hangot, amit fortepianóra komponáltak. Haydn kései szonátáit például sokkal jobban értékelem azután, hogy követhettem hihetetlen utazását a legelsőtől az utolsó zongoraművekig. Bámulatos látni, ahogyan egymagában, gyökeresen megváltoztatta a szonátaformát: ami eleinte még néhány ütem, az utolsó művekben már a tétel meghatározó építőeleme lesz. A Haydn által megtett előkészületek nélkül az ifjú Beethoven soha nem indult volna ilyen erőteljesen.
– És mi van akkor, ha elkészült egy lemezfelvétellel, és utólag ismer fel vagy ért meg valamit: okoz ez álmatlan éjszakákat?
– Számomra egy lemezfelvétel sosem valaminek a végleges lezárása, inkább a „folyamatban lévő munka” regisztrálása. Ezért is van az, hogy szinte soha nem hallgatom vissza a régi felvételeimet, elvégre a múltat nem lehet megváltoztatni. Ez nem azt jelenti, hogy elégedetlen lennék a korábbi lemezekkel: azok az ott és akkor a zenéről alkotott gondolataimat tükrözik. A jövőt ugyanakkor jóval izgalmasabbnak találom: az évek során az ember folyamatosan fejlődik, és ez az érettség lehetővé teszi, hogy olyan dolgokat fedezzünk fel a zenében, amelyeket korábban nem vettünk észre. Ha lenne rá lehetőségem, szívesen felvenném újból a korábbi CD-im egy részét, és megnézném, mi történt ennyi év alatt.
– Október 27-i koncertje a budapesti Zeneakadémián több szempontból is különleges lesz, de ami a magyar régizene-rajongók számára egyedülállóvá teszi, az az, hogy szeptember elején Eszterházán ugyanezeket a Haydn-darabokat játszotta azonos sorrendben. Milyen emlékei vannak arról a koncertről, és miben különbözik majd a budapesti „változat”?
– Az Eszterházán tartott koncert igazán különleges volt: Haydn zenéjét azon a helyen előadni, ahol ő maga is dolgozott, más dimenziót ad a zenének. Mintha Haydn szelleme ott lebegett volna, hogy új inspirációt adjon. A műsor Haydn csúcsteljesítményét hangsúlyozza az utolsó szonátáin keresztül. Ezek technikai értelemben a legbonyolultabb kompozíciói közé tartoznak, zeneileg pedig messze a 19. századba nyúlnak: négy abszolút remekműről beszélünk. A fortepiano, amelyen Eszterházán játszottam, Chris Maene csodálatos kópiája Johann Fritz bécsi építőmester hangszeréről. Ez a fortepiano tökéletesen illett a zenéhez, ezért úgy döntöttem, ezt használom majd a Zeneakadémián is. Kíváncsi vagyok, hogy a budapesti közönség hogyan reagál a kivételes zenére, és nagyon izgatott vagyok, hogy ismét eljátszhatom a szonátákat.
