Van egy mondás miszerint az élet írja a legjobb sztorikat, nem volt ez másképp a Kék Pelikan esetében sem. Hogyan született meg az egész estés animációs dokumentumfilm formája, milyen érzés több mint tíz évig dolgozni egy filmen, és milyen változásokat hozott a film az alkotó életébe, ezekről is beszélgettünk a rendezővel, Csáki Lászlóval.
– Én ahhoz a generációhoz tartozom, akikről a film szól. Amikor megláttam a vázas hátizsákot, erős nosztalgia fogott el, amikor meghallottam a vigyünk májkrémet mondatot, hangosan röhögtem, úgyhogy érzelmileg nagyon elvitt a film, arról már nem is szólva, hogy ex pesti estesként látni a filmben az újságot, amit többekkel együtt szerkesztettem, nagyon megható volt. A fiatalabb generációnak, mit mondhat a film, szerinted érdekli őket a téma, leköti őket vizuálisan?
– A Metropolitan Egyetem animáció szakán tanítok, és volt egy olyan vetítés a Puskinban, ahová eljöttek a huszonéves tanítványaim. A végén megkérdeztem tőlük, hogy milyen volt nekik találkozni ezzel a témával, és az alapvető érzés, az üzenet, vagyis, hogy menni akarunk, szabadok akarunk lenni, utazni akarunk, felfedezni a világot, tehát az innen elmenni érzés, az nekik is megvan, szóval működik a film, azzal a különbséggel, hogy ennek a generációnak már vannak alternatívái.
A filmbeli tárgyakon is jókat szórakoztak, például a falra szerelt műanyag Rolex óra ismerős volt a gyerekkorukból, tehát a ’90-es évek világa nyomaiban még létezik most is, és nem csak a tárgyakban. Ha úgy vesszük, a filmben a mostani fiatalok a szüleik fiatalságát láthatják, és a családi legendáriumból egy csomó minden ismerős nekik.
A Pesti Estről pedig röviden annyit, hogy annak idején az utcaképhez tartozott, a közösségi terek része volt, most hogy a bemutatóval egyidőben újra megjelenik, elképesztő érzés.
– Mi csak utazni akartunk, hangzik el a filmben, de ezzel a mondattal párhuzamosan a film elején szerepel egy idézet is: „Aki teheti, otthagyja azt a hazát, amelyik megtiltja, hogy otthagyják.” Bármennyire is más-más jelentéstartalommal bír, mégis van valami közös, egyfajta áthallás, a mai fiatalok és a rendszerváltás idején élő fiatalok vágyában: az otthagyni a hazánkat érzésre gondolok. Volt benned szándékoltság ezt illetően?
– Igen, akarva-akaratlanul sok szempontból van egy finom párhuzam. A saját anyám azt tanította, hogy mástól lopni bűncselekmény, az államtól dicsőség, ebből a dologból a mai napig nem nőttünk ki, ugyanazok az okoskodások történnek, mint akkor, csak más szinten. A Dés Mihály idézetet azért használtam, mert az idősebb generáció véleményét fogalmazza meg. A film központi témája az, hogy a rendszerváltás idején az akkori huszonévesek, hogyan vívták ki maguknak a szabadságot, de azért azt fontos tudni, hogy a rendszerváltáskor nem mindenki volt 20 éves, és a 40-50 évesnek teljesen más élményei vannak a ’90-es vagy az azt megelőző évek hangulatáról.
– Egy több évtizedet felölelő alkotói munkáról van szó a Kék Pelikan esetében. Mi volt az első lépés ebben a folyamatban, amire emlékszel?
– 2006-ban hívott fel Sípos Gábor és Szentpáli Gábor azzal az ötlettel, hogy a vonatjegy hamisítás sztorin keresztül mutassuk meg egy generáció rendszerváltás utáni életérzését, milyen volt a ’90-es években Magyarországon élni, egyik világrendből átmenni a másikba. Az ötlet mindvégig megmaradt, ami viszont folyamatosan változott, az a film formája. Először egy élőszereplős játékfilmben gondolkodtunk, és ehhez gyűjtöttünk anyagot, ami úgy történt, hogy én elmentem azokhoz az emberekhez, akiktől annak idején vettem a vonatjegyet, és mélyinterjút készítettem velük.
Ez volt az indító kérdés mindenkinél: hogyan érezted magad a ’90-es években, hogyan élted meg a rendszerváltást.
Az eredeti koncepció szerint hanganyagok alapján írtuk volna meg a forgatókönyvet. De szerencsére ez nem így történt, ugyanis nagyon jól sikerültek a mélyinterjúk, és azt éreztem, hogy a karaktereknek, a történetnek igazi lendülete van, ekkor találtuk ki, hogy használjuk inkább az eredeti hangot, emellé társítsuk az animációt.
Ebben a periódusban még rövidfilmben gondolkodtunk. Aztán hamar kiderült, hogy a rövidfilm túl szűk, hogy sokkal gazdagabb a sztori, így tértünk át az egész estés animált dokumentumfilmre. Kibővült a szereplői kör, az alap három hamisító srác mellé megkérdeztünk másokat, főleg utasokat, de MÁV alkalmazottat is, vagy például a rendőrségi nyomozót.
– Ami izgalmas, hogy bár sűrítve, tömören beszél a film egy nemzedék meghatározó időszakáról, eseményeiről nézőként mégsem érezzük a napjainkban megszokott túlzott információközlést. Téged mi az, ami leginkább vonzott a témában? A rendszerváltás környéki hangulat vagy a bűnügyi szál, esetleg a formai megvalósítás?
– Örülök, hogy ezt mondod, szerintem is a film tempója nyugodt, nem rohan előre, talán ez annak is köszönhető, hogy én is részese voltam ennek a történetnek, egy csomó dolog tapasztalati szinten megvan. Én is utaztam hamisított vonatjeggyel ’97-ben Párizsba, sőt vittem egy másik jegyet az Erasmus ösztöndíjjal kint élő évfolyamtársamnak, akinek hirtelen haza kellett jönnie, szóval rögtön dupláztam. Az Iparművészetin, ahová jártam ez benne volt a közbeszédben, annyira természetes volt, hogyan kell használni a hamisított vonatjegyet, hogy egy percig sem merült fel bennem, hogy nem próbálom ki.
Felnőtt fejjel, amikor a filmen ötleteltünk, rögtön felvetődtek bennem a morális kérdések, hogyan lehetett ezt megtenni akkoriban, miért mentem bele olyan könnyen, szóval a filmen keresztül tulajdonképpen magamnak is meg akartam magyarázni, mi volt ez az egész kék pelikan sztori, milyen volt az atmoszféra, a társadalmi-politikai környezet, amibe ez beleágyazódott, mi vezetett ahhoz, hogy közel 10 évig működött és nem buktak le.
A felhasználói oldalt ismertem, de érdekelt, hogy a gyártói, hamisítói oldalon mi történt. A kirakatban az van, hogy vonatjegy hamisítás, de szerintem ezen a történeten keresztül megkapjuk az egész légkört, vagyis, hogy milyen volt a ’90-es években fiatalnak lenni. Én ezt egy történelmi filmnek is gondolom, attól független, hogy nem egy klasszikus felmondása a történelemkönyveknek, hanem az apró történéseken és a karaktereken keresztül ismerjük meg Magyarországnak ezt az időszakát.
A Pesti Est csapatának egy része Csáki Lászlóval az április 5-i budapesti bemutató után
– A filmet Kövesdi Ákos emlékének ajánlod. Hogyan barátkoztatok össze?
– Amikor Ákossal először találkoztam, ő már beteg volt, és tulajdonképpen egy lakáshoz kötve élt. Én kerestem meg a film ötletével, és ő elképesztően nyitottan állt hozzá. A másik két szereplőt Lacit és Petyát is ő szervezte be, mondván, ha ezzel a témával dolgozunk, akkor ebbe ők is beletartoznak.
2014-ben ültünk le hárman, az első rögzített mélyinterjúból sok minden belekerült a filmbe. Ákos összekötő figura volt, akkumulátor személyiség, aki a környezetét jól tudta motiválni. Szerintem ő egy igazi polgár volt, önálló gondolatokkal rendelkező és cselekvőképes személy, aki felismer helyzeteket, ezekbe beleáll, de kellően kritikus. Velem is az volt, de ha elfogadott és megértette, hogy mit akarsz, akkor segítette a munkád. A Tilos Rádiónál volt mindenes, legendák keringtek róla, hogy bizonyos műsorokat, hogyan minősített vagy méltatott, nagyon következetes ember volt. 2014-től a haláláig havonta felhívott és kérdezte a státuszát a filmnek, ki csinálja a zenéjét, milyen lesz az animáció.
Sok mindent nem tudtam, képlékeny volt a film akkoriban, de ő folyamatosan erőt adott, hogy beszéljünk róla, csináljuk, haladjon. Nagyon sokat köszönhetek neki, nem csak azt, hogy adta a sztorit, vagy hogy maga köré gyűjtötte a srácokat – Ákos életben tartotta a filmet.
– Ákos halála után volt elakadásod az alkotói folyamatban?
– 2017 nyarán, amikor felhívott, éreztem, hogy baj lesz, tudtam, hogy meg fog történni. Mindenbe részletesen belekérdezett, amiket már megbeszéltünk, azokat is újra átrágtuk, mintha meg akart volna nyugodni, hogy minden rendben van, le akarta zárni a folyamatot. Nem tudtam megmutatni neki a filmet, ezt nagyon sajnálom, de a testvéreinek megmutattam, és az nagyon jó volt. Ákos temetése utáni búcsúztatón levetítették az animatikot, ami a fekete-fehér verziója a filmnek, és az is nagyon jó volt, jó volt így elengedni. És remélem, hogy látja, amit csináltunk végül. Kíváncsi lennék, mit gondol róla.
– Igaz, hogy dokumentumfilmről van szó, de nem bevett szokás, hogy amatőrök hangján szólal meg egy animációs film. Nem tartottál ettől?
– Láttam erre korábban példát. Rövidfilmekben, például Kovásznai György ’80-as évekbeli filmjeiben. Azt éreztem, hogy ennek hatalmas ereje van – a mozivászonról civil emberek szólalnak meg. A felelősséget az jelentette, hogy amit ők az életükből, egyfajta oral history szinten rám bíztak, intim dolgokat, azt én hogyan használom fel. Persze, az animáció védelmet biztosít, elfedem őket, mert „csak” a hangjuk van, az arcuk nem látszik, de én akkor is az ő sztorijaikat mixelgetem szabadon, az emlékeiket. Addig nem is akartam a filmet kiengedni, amíg bizonyos időközönként meg nem mutattam mindenkinek.
Közel 20 ember emlékeiről van szó, és nekem nem az volt a feladatom, hogy egy íróasztalnál kitaláljam, megírjam a történetüket. Nekem az volt a dolgom, hogy a valóság darabkáit úgy rendezgessem össze, hogy az a nézők számára befogadható legyen.
– Az életed egy jelentős hányada telt el úgy, hogy ezzel a filmmel foglalkoztál. Most, hogy elkészült a film, hogy érzed magad? Alkotóként milyen változásokat hozott benned ez a munka?
– Ez akkora dolog, hogy elkészült, nagyon örülök, hogy megtalált ez a film! A lelkesedésem nem változott semmit, soha nem untam meg ezt a munkát, nekem ez a film volt a hobbim és a hivatásom is. Hiányozni, hogy nem foglalkozhatok már vele. Engem továbbra is ez érdekel, ennek látom értelmet, az animált dokumentumfilmnek. A társadalom tükre, egy olyan időszakot rögzít hitelesen, ami 30 év múlva is forrásértékű lesz. Alkotóként pedig a legfontosabb, hogy túl tudtam lépni önmagamon. Eddig egyszemélyes rövidfilmeket készítettem. A Kék Pelikan az első, amit nem egyedül, hanem stábbal, 20-30 emberrel csináltam, ki kellett engednem a kezemből egy csomó mindent, végre együtt dolgozhattam emberekkel, amitől ez a film sokkal jobb lett, megtaláltam a megfelelő tervezői posztokra a lehető legtehetségesebb embereket. Nagyon elégedett vagyok ezzel a filmmel, sokkal jobb lett, mint amire én gondoltam.
