„Én hívom a Bachot, hogy állj mellém, mert mindig téged szerettelek a legjobban. Miért ne hallhatná meg? Nagy a csillagvilág körülöttünk! Engem elvitt a mennyországig. Lehet, hogy ezen röhögni fognak, de nekem Bach a szentség maga” – fogalmazott Kistétényi Melinda, aki 1926. július 25-én született, és 1999. október 20-án hunyt el.
1949-ben diplomázott a Zeneakadémián középiskolai ének- és zenetanárképző szakon, 1959-től lépett fel orgonistaként, 1962-től rendszeresen koncertezett szerte az országban. Bárdos Lajosnál egyházzenét, Viski Jánosnál zeneszerzést tanult, Ferencsik Jánoshoz karnagyképzőre járt. Miután lediplomázott, helyettes karnagy és korrepetitor lett a SZOT-kórusnál, majd a Zeneakadémián először énektanárok mellett, később a karvezetés tanszakon dolgozott korrepetitorként. 1955-től óraadó, 1957-től kinevezett szolfézstanár volt 1989-es nyugalomba vonulásáig. Növendékei közé tartozott többek közt Schiff András, Kocsis Zoltán, Fischer Iván, Ránki Dezső, Dráfi Kálmán, Sass Sylvia és Kincses Veronika is. A zeneelmélet, a szolfézs és az improvizáció kiemelkedő tudású oktatója volt.
Zeneszerző is volt, orgonaműveket, dalokat, kamaradarabokat komponált, megzenésített verseket, táncjátékot is írt, emellett fordított, A dal mesterei című sorozatban több szövege is található.
„Tudott lelkesedni – óriási adomány ez, főképp akkor, ha van rezonáló közeg, amellyel megoszthatók az élmények.
Egyéniség volt olyan korban, amikor nincs az ilyesmi iránt nagy kereslet.
De a szükséglet mindenkor megvan, ezt támasztja alá évtizedek pedagógiai tapasztalata. Mert lelkesedése többnyire ragályosnak bizonyult” – írta róla Fittler Katalin.
(A címbeli jelzők és a róla szóló szöveg forrása, a Kistétényi Melinda-idézet)