A hangképző szervek számtalan színű és karakterű hang megszólaltatására adnak lehetőséget, de beszéd vagy éneklés közben mindezeknek csak töredékével élünk. Micsoda pazarlás!
A cikk eredetileg a Müpa Magazinban jelent meg.
A színes hangzásúnak tartott magyar nyelvben összesen harminckilenc fonéma (beszédhang) van, az angolban negyven, a rekordernek számító koiszan nyelvcsaládhoz tartozó, Afrika déli és délkeleti területein beszélt törzsi nyelvekben viszont száznegyvenegy. Az európai kultúrában éneklésnek nevezett hangadás szempontjából pedig — a képzés módja és helye szerint — alig néhány esetet különböztethetünk meg, ráadásul az éneklésről való közgondolkodás az elmúlt évszázadokban alig-alig változott. Érdekes ugyanakkor, hogy sok hangszer esetében elfogadjuk, ha az instrumentum különleges vagy szokatlan módon megszólaltatott hangjai meghatározó szerepre tesznek szert. Nem rökönyödünk meg azon, hogy Vivaldi más hangzáseszmény jegyében gondolt a hegedűre, mint például Bartók. Természetes fejleménynek tekintjük, hogy a 20—21. századi komponált zenében a hangszerek speciális hangjai mind nagyobb jelentőségre tettek szert, s így aztán csak idő kérdése volt, hogy a kiterjesztett technika az éneklés fogalmát is átalakítsa.
Manapság egy-egy új mű megszólaltatásához nem is annyira énekesre, mint inkább szólamformálóra, hangművészre van szükség.
Német nyelvterületen ma már önálló előadó-művészeti ágnak tekintik ezt, és meg is különböztetik az énekesektől azokat a szólistákat, akik a hangképzés újszerű formáival kísérleteznek. A Stimmkunst elnevezés arra utal, hogy az előadó a hangadás valamennyi lehetőségét számításba veszi, Salome Kammer vagy az Átlátszó Hang Újzenei Fesztiválra érkező Frauke Aulbert neve mellett pedig legtöbbször nem az áll, hogy énekesnő (Sängerin), hanem hogy hangművész (Stimmkünstlerin).
Aulbert klasszikus tanulmányokat folytatott, de érdeklődését a hagyományos énektechnika mellett a különböző népi és a modern városi szubkultúrák — például a szájdob, azaz a beatbox — előadásmódjaira is kiterjesztette. Diplomadolgozatát a felharmonikus ének (ilyen a mongol tradicionális, többszólamú ének, az úgynevezett torokének is) kortárs zenében való felhasználásának lehetőségeiről írta. Előadóművészként a természetes hang elektronikával való kitágítása is foglalkoztatja.
A Müpa Fesztivál Színházának pódiumán olyan műsort szólaltat meg, amelyben az új zene néhány 20. századi „klasszikusa”, John Cage, Luigi Nono és Cathy Berberian is szerepel egy-egy művel, de saját alkotását is előadja, valamint olyan kortárs kísérletezők munkáit, mint a görög származású, Franciaországban élő, hetvenöt éves egykori Xenakis-tanítvány, Georges Aperghis vagy a harmincnyolc esztendős, német Brigitta Muntendorf. Attól sem ijed meg, ha olyan darabot írnak számára, amelyben elektromos gitáron is játszania kell, testére pedig mozgásérzékelő szenzorokat erősítenek, ahogyan az a negyvenegy éves német komponista, Alexander Schubert happening, színház és koncert határterületein egyensúlyozó, hipnotikus darabjában történik (Your fox’s, a dirty gold).