Bár magáról azt állítja, hogy nem igazán ismerik fel az utcán, mégis kijelenthető, hogy László Zsolt hazánk egyik legelismertebb színésze. A Radnóti Színház művészével az Index készített interjút.
(…)
– A másik két szakmabeli gyermeke, Panna és Gáspár átélték a Színművészeti egyetemfoglalásának időszakát. Apaként, aki ráadásul maga is kötődik az intézményhez, hogyan érintette ez az időszak?
– Amúgy sem tudtam volna független maradni, de így vastagon benne voltam. A legrosszabb érzés a tehetetlenség volt, az, hogy nem tudtam nekik mit mondani. Illetve ők is más-más módon élték ezt meg. Panna televíziós műsorkészítő szakra jár, Gazsi színész. Az osztályfőnöke, számomra érthető módon, felállt, ezzel hatalmas űrt hagyva maga mögött. Ez is egy kétfenekű történet. Voltak nagy mélypontjaik. Ez már egy teljesen más világ, mint amikor én voltam végzős ’89-ben. Eleve nehezebb talpon maradni, elhelyezkedni. Ha úgy alakul, független társulattal, befogadó színházban tud dolgozni az ember, de ez legfeljebb öt-hat évig reális. Megélni belőle nem igazán lehet. Miközben, ha már elvégeztél egy egyetemet, szeretnél boldogulni abban a szakmában, amit évekig tanultál. Most erre kevésbé maradt lehetőségük a fiataloknak, mert több a színész, mint a biztos játszóhely. Az egyetem mindig egy védett burok volt, akár egy anyaméh. Biztonságot jelentett, és stabil alkotóközösséget legalább öt évig. Ebben a helyzetben ezt húzták ki az ott tanulók lába alól. Apaként annyit tudtam a gyermekeimnek mondani – hiszen aktívan részt vettek ebben a történetben –, hogy amit átéltek, az örökké az övék marad. Negatív és pozitív értelemben is.
– Azok részéről, akik részt vettek az SZFE átformálásában, visszatérő kritikának számít, hogy létezett egy szakmai elit, akik keveseket engedtek be a körükbe. Jogosnak látja ezt a megfigyelést?
– Én is legyek megsértődve, hogy nem vagyok tagja a budapesti Katona József Színháznak? A tehetség mindig utat tör magának. Amikor Vidnyánszky Attila átjött Kárpátaljáról, a szakma első perctől támogatta. Az átalakított SZFE-n ülő emberek lehetőségek garmadáját kapták. Érdekesnek tartom, hogy például a Magyar Színházi Társaság ellenében megalapították a Magyar Teátrumi Társaságot. Ebből kiindulva csinálhattak volna egy „saját” egyetemet is. De nem így tettek, mert a motiváció nem a tanítás volt, hanem az, hogy az előző intézményt szétrombolják. Évekkel ezelőtt lehetett volna adni Szarvas Józsefnek egy osztályt, de ez sem jelentett volna semmit, hiszen Vidnyánszky is tanított az egyetemen.
– Hathat stigmaként egy színészre, hogy melyik színházba szerződik el?
– Abszolút. Ha politikailag kérdezed, akkor azért, mert az emberek mindenkit előszeretettel pakolnak be egy skatulyába. Ha művészileg érdekel a kérdés, akkor pedig azért, mert egy színészt nagyban meghatároz, hogy milyen emberekkel dolgozik. Akkor lehet a legszínesebben művelni ezt a szakmát, ha minél több tehetséges emberrel kerülsz össze, és bizony vannak helyek, ahol kevesebb a tehetséges kolléga.
