Selmeczi György zeneszerző, karmester, operarendező ma 70 éves. A beszélgetés a kerek születésnap örömére készült és ezúttal nélkülözött mindenféle kronológiát; egy korlátok nélküli, szabadon mozgó, filozofálással megtöltött csevegéssé vált. Egy kávézóban találkozunk, kezet nyújt, derű és nyugalom sugárzik belőle, a stressz minden formája messze van tőle, önazonossága sérthetetlen.
„Igyekszem derűs és vidám lenni, amikor csak lehetséges.” – erősíti meg az első benyomást. „Főleg azért, mert sokkal jobb így dolgozni, ha ezt az arcomat mutatom a kollégáknak vagy a tanítványaimnak. Gördülékenyebben megy a munka, ha a nyugodt Selmeczit látják. Ez nem jelenti azt, hogy soha nincs bennem feszültség, az alkotó ember ezt nem is tudja elkerülni. Zaklatott korban élünk.”
Mi foglalkoztatja manapság, mi az, ami ilyen gazdag pályafutás során elmondható még, kérdezem. „Tudja, ez nagyon összetett kérdés. Általános félelem, aggodalom van bennem a művészetet illetően, mintha kezdene válságba kerülni az egész európai kultúra. Tudom, hogy sokan sokszor temették már, de van olyan elképzelés is, amely szerint az emberi kultúra a reneszánsz óta folyamatosan hanyatlik. Ez nincs így, de a szorongás indokolt lehet, hogy talán mégis. Többek között erre is szeretném felhívni az emberek figyelmét a saját eszközeimmel.”
Selmeczi György manapság sok apró, kisebb lélegzetvételű darabot alkot, mint mondja, olyan zenét szeretne írni, amit használnak és játszanak is. A népzene, a nép kultúra folyamatosan jelen van az életében, de a szakralitás és a kortárs zene kapcsolata is foglalkoztatja, idén decemberben adventi játékát mutatják be a Magyar Állami Operaházban.
„Nem hiszem, hogy az a jó, ha az ember kizárólag a jövőnek és az örökkévalóságnak komponál.” – folytatja. „Sajnos a magyar klasszikus zenei szakma gyakran esik ebbe a hibába, emellett előszeretettel zárja magát elefántcsonttoronyba, ahonnan távolról követi csak az eseményeket.
Abban, hogy nagyon sok fiatal nem fedezte fel magának még ezt a műfajt, akár hallgatóként, akár későbbi művészként, nekünk komoly felelősségünk van.”
A zeneszerző a műhelymunkában és a közös gondolkodásban hisz. A Kolozsvári Magyar Operában eltöltött több, mint 30 évben ebben bőven volt része: a városban éppúgy megtalálható az egyetemes és a magyar szellemiség, a polgári és a népi gondolkodásmód, a pezsgő kulturális élethez a német, a román és a magyar kultúra is hozzátartozott és tartozik mind a mai napig. „Elképesztő termékeny közeg, amiből a mai napig táplálkozom.
Ugyanakkor a kolozsváriságomat sem szeretném túlhangsúlyozni, hiszen legalább ugyanilyen arányban vagyok budapesti.”
– mondja mosolyogva. „Volt olyan időszak, amikor mindegyik fővárosi színházban dolgoztam egyszerre. Nagyon szeretem azt a fajta munkát. Ilyenkor lehetőségem nyílik nemcsak zenészekkel, hanem színészekkel, rendezőkkel találkozni. Az ő szemléletük rám is befolyásoló hatással van, új szempontokkal találkozom, sokat tanulok tőlük és persze én is tudok újat mutatni nekik.”
Márpedig Selmeczi György szeret mutatni. Szeret zenéről beszélni, mesélni, hogy így is érzékeltesse, milyen csodálatos ez a világ, mennyi mindent veszít az, aki ebből kimarad. A zenehallgatás ugyanis tanítható, és még kottát sem kell hozzá olvasni. A Színművészeti Egyetemen is több évtizede tanít, hamarosan megkapja a professor emeritus címet. „A színházi alkalmazott zene is nagyon közel áll hozzám. Nem gondolom, hogy megalkuvás ilyen műveket írni. Mondhatja egyáltalán bárki, hogy csak zeneszerzői stílusjegyeimet megtagadva írhatok színpadi zenét? Ezek a darabok éppúgy beilleszthetőek az életműbe, mint a más ihletettségű művek.”
Január végén, Miskolcon mutatták be új operáját, a Veront, amelyet Hunyady Sándor Bakaruhában című novellája alapján írt. „Elképesztően gazdag és méltatlanul elfeledett korszaka ez a magyar irodalomnak, remekművek sora született akkoriban. Hunyady alkotása egész biztosan ilyen, ott van benne a korra jellemző sokszínűség, a polgári és paraszti világ kettőssége, a nagyvárosi mulatók és a falusi utcák egymásnak feszülő közege. Mindezt én is szerettem volna az operámban ábrázolni; kiváló alkalom, hogy többféle zenei formanyelvet ütköztethessek. A mai napig érvényes gondolatokat fogalmaz meg az irodalmi alapanyag is, a népi és urbánus kultúra elhúzódó konfliktusa éppúgy megjelenik, mint a társadalmi osztályok közötti átjárhatatlanság. És benne van a nagy szerelem is. Szőcs Géza írta a szövegkönyvet, halála súlyos veszteség volt mindannyiunknak. A rendező pedig Szabó Máté, aki nagy lelkesedéssel és szakértelemmel vetette bele magát ennek a sajátos világnak a kutatásába.”
A színházban azonban nemcsak zeneszerzőként, hanem rendezőként is jelen van. Az operák színpadra állításánál a szerzői szándék és a vizuális ábrázolás harmonikus egyensúlyára törekszik, amelybe belefér a kísérletező kedv is, de csak akkor, ha hiteles a végeredmény. Vissza-visszatér a Don Giovanni színreviteléhez, már háromszor rendezte. Mindig más áll a fókuszban attól függően, hogy épp mit hangsúlyozunk.
„Az operában a lázadás legalább annyira fontos, mint a megnyugvás vagy a férfi lélek ábrázolása.
A klasszicizáló szemléletet is elbírja, az avantgarde megközelítést is lehetővé teszi, a hagyományos színpadi térben is jól mutat, de én szeretek különleges helyszínekkel kísérletezni; volt, hogy egy piactéren rendeztem meg.”
A beszélgetés után meghív a Veron miskolci előadására, majd megegyezünk abban, hogy egy kávé mellett innen folytatjuk, hiszen megannyi téma maradt a tarsolyban. Hogy hol vesszük fel majd a fonalat, nem tudom, de ahogy elköszönünk és elindulok haza, késztetést érzek, hogy újra megnézzem a Kolozsvári operamesék sorozatát, amit anno a Duna Tv vetített. Ez volt az első találkozásom Selmeczi Györggyel még a 90-es évek végén. Néztem a tv képernyőjét, ő mesélt, én hallgattam. Most nézem a telefon kijelzőjét. Ő mesél. Én hallgatom.
