Tóth László, a Nemzeti Filharmonikusok szólamvezető trombitaművésze szerint Vivaldi az egyik legnagyobb rockzenész, előszeretettel hallgat H-Blockx-ot, sokszor filozofál a klasszikus zene és mindennapjaink kapcsolatáról, legközelebb pedig Eötvös Péter Sleepless című operájának magyarországi bemutatójában lép fel.
– Azt mondják, hogy a rézfúvósok a legnagyobb vagányok egy szimfonikus zenekarban. Ez igaz?
– Mi, fúvósok valóban más habitust képviselünk, ami főleg abból adódik, hogy általában egyedül látjuk el a szólamunkat, így nem bújhatunk más háta mögé. Ehhez valóban elengedhetetlen némi vagányság. Lehet, hogy néha kicsit nagyobb a szánk, de ha munkáról van szó, akkor nem kérdés, hogy odatesszük magunkat.
– Squid game és Amerika kapitány. Csak két film, illetve filmsorozat, amelynek a zenéjében téged is hallani, sőt a Squid game esetében Haydn trombitaversenyének szólóját játszod. Hogy csöppentél bele ezekbe a produkciókba?
– Sapszon Bálint, az itthoni, ilyen megrendeléseket kezelő cég vezetője hívott fel, hogy van ez a konkrét feladat. Mi, zenészek ilyenkor azt sem tudjuk, hogy miről van szó pontosan, csak az adott munkára koncentrálunk. Az Amerika kapitány esetében mindösszesen három trombitát vettünk fel itthon egy nemzetközi megállapodás keretein belül. A zenekari részt máshol rögzítették, több országban zajlanak ilyenkor a felvételek.
– Alan Silvestrivel, a zeneszerzővel kapcsolatban álltatok?
– Vele nem, hiszen nem ő jegyzi egy személyben a film zenéjét. Más szuperprodukciók esetében is hasonló a helyzet. Komplett műhelyek, egész cégek jöttek létre, alakultak a nagy zeneszerzők körül. Sok művész dolgozik a filmek soundtrackjein, a dicsőséget azonban mindig egy ember aratja le. Az, akinek nevét látjuk a filmvásznon. A legnagyobb ilyen cége jelenleg Hans Zimmernek van, ha jól tudom.
– A Squid game esetében is így történt?
– Ott két fázis különült el: volt egy klasszikus és egy jazz zenei rész. Egy stúdiót használtunk, az egyik nap a komolyzenei anyag rögzítésére volt berendezve a terem, másnap pedig a jazz muzsikusok jöttek. A filmsorozatban különleges helyen szólal meg a Haydn-trombitaverseny, furcsa látni-hallani ezt a klasszikus remekművet ilyen, kissé morbid környezetben. A sorozat igazából napjaink emberi kegyetlenségeire reflektál, arra, ahogyan a valóságban is bánunk egymással. Én ezért nem is értem, amikor az emberek felháborodva mondják nekem, hogy milyen kegyetlen a Squid game, pedig elég csak körülnézni, és látjuk, mennyi szörnyűség történik körülöttünk. A híradóban szemrebbenés nélkül végignézünk hasonló jeleneteket. Akkor voltaképp min is csodálkozunk?
– Mikor jött az első filmes felkérésed?
– Még a 2000-es évek elején. Először persze nem blockbusterekkel kezdtünk. Amit még érdemes megemlíteni, az a videójátékok zenéje, amit hasonlóan komolyan kezelnek, mint a játékfilmek esetében: igényes szimfonikus háttérrel veszik fel, híres zeneszerzők dolgoznak rajtuk és lemezeken is kiadják. Később, főleg a 2008-a világválságot követően Magyarország egyre népszerűbb hely lett és azóta is az, ha a soundtrackek rögzítéséről van szó, hiszen nálunk sokkal kedvezőbb anyagi feltételek mellett tudnak dolgozni. Számos játékfilm, tv-sorozat, videójáték, természetfilm és tudományos sorozat zenéje készül itthon évről évre. Nagyhatalomnak számítunk ezen a területen. Korábban Prága volt a központ, náluk sok külföldi zenész dolgozott, Magyarországon azonban szinte 100 százalékban magyarok a közreműködők, kitűnő kollégákkal találkozom itt is.
– Többen mondják, hogy a soundtrackek korunk klasszikus zenéi, míg mások azon a véleményen vannak, hogy nem ér fel minőségben az igazi nagy remekművekhez. Te mit gondolsz erről?
– Én nem teszek különbségét a kettő között. Nagyon összetett és a funkciójukat remekül betöltő zenék születnek filmzeneszerzők tollából. Azt gondolom, hogy a klasszikus zene, azon belül is a szimfonikus darabok alkalmasak igazán arra, hogy történeteket, hangulatokat meséljenek el, ábrázoljanak vagy épp aláfessenek. Többek között ezért sem halt ki még ez a fajta zene a koncerttermekből. Az akusztikus hangszerekkel előadott muzsika több száz éve folyamatosan jelen van, miközben számos műfaj, trend született és meghalt. Ez nem véletlen. Az embereknek nagy szükségük van arra az élményre, amit a klasszikus zene ad. Annyira gyors a világ, olyan sok az inger, hogy úgy érezzük, nem marad időnk az igazán lényeges dolgokra. Ez a zene rákényszerít minket arra, hogy egy kicsit lelassuljunk és körbenézzünk, figyeljünk magunkra és persze másokra.
– Gondolom, azért nem kizárólag klasszikus zenét hallgatsz.…
– Az esetek 60 százalékában igen, egészen a reneszánsztól kezdődően. Gesualdo nagy kedvencem. És persze a rockzene is sokat forog a lejátszóban, a legkülönbözőbb fajtáit hallgatom. Amikor épp zaklatott vagy ideges vagyok, legtöbbször H-Blockx-ot. Arról nem is beszélve, hogy Vivaldi volt az egyik legnagyobb rockzenész.
– Úgy tudom, hogy nagy képregény, azon belül is Marvel-rajongó vagy.
– Ez nagyon régen kezdődött, 6-7 éves lehettem, amikor az első képregény-magazinokat megkaptam, azóta rabul ejtett ez a világ és nem is ereszt. Ezt talán nem is értheti, akinek nem volt hasonló élménye. Ezért is volt kivételes ajándék, hogy játszhattam az Amerika kapitány zenéjében.
– Már tudjuk, miként lettél képregény rajongó, de hogy jött a trombita? Első hallásra két egymástól különböző világnak tűnik.
– Ez egy vicces és meglehetősen prózai sztori egyben. Amikor hangszert kellett választanunk hatéves koromban, akkor egyszer ráböktem, hogy én bizony ezt szeretném. Na, ez volt a trombita. Persze akkor még semmit nem tudtam úgy általában a hangszerekről. Később nagyon nagy hatással volt rám Maurice André munkássága, aki olyan magasságokba emelte a hangszert, ahol sem előtte, sem utána nem volt. A mai napig megkérdőjelezhetetlen a nagysága, senki nem ér fel hozzá, annak ellenére, hogy számtalan kiváló trombitaművész van szerte a világon.
