1899. augusztus 13-án született és 1980. április 29-én halt meg Alfred Hitchcock, akinek nevét a borzongással, a véres gyilkosságokkal, sőt, a horrorral kapcsolják össze. Pedig filmjei inkább a thriller és a krimi műfajába tartoztak. Ha eddig féltél belevágni az életműbe, mutatjuk, hol érdemes kezdeni – és folytatni.
Alfred Hitchcock a feszültségkeltés mestere volt, melyet a „suspense”-nek nevezett technikával ért el. Ekkor a közönség valamit már tud, ami a szereplőink szempontjából létfontosságú, nekik azonban fogalmuk sincs róla. Például két szereplő egy asztalnál beszélget, egyikük széke alatt pedig egy időzített bomba ketyeg – a szerkezetről azonban csak a nézők tudnak, a karakterek nem. Így a közönség lélegzet-visszafojtva várja, mi történik, ha felrobban.
Talán úgy tűnik, mintha a feszültség ellen dolgozna, de filmjeit belengte jellegzetes, száraz angol humora is. Apró belső poén volt, hogy minden filmjében feltűnt a vásznon néhány pillanatra, de emellett is számos humoros apróságot rejtett el az összes művében.
Mindezek mellett a rendező mestere volt a szakmájának, amelyben olyan fogásokat is bevetett, amelyek korábban szokatlannak, ma már inkább elfogadhatatlannak neveznénk. Ilyen volt például, hogy Tippi Hedrenre a Madarak forgatásán élő madarakat eresztett rá, amik valódi sérüléseket okoztak a színésznőnek, akinek valódi volt a rémülete, mivel ezt vele nem egyeztette előre.
A Manderley-ház asszonya (1940)
A korban népszerű írónő, Daphne Du Maurier regényéből nemrég készített egy csodálatos képivilágú feldolgozást a Netflix is. Hitchcock verziója az eredeti könyv gótikus, sötét hangulatát idézi, ezért is forgatták fekete fehérben és kevesebb hangsúlyt fektettek a korszak és a divat bemutatására, mint a mostani.
Az adaptáció a rendező első amerikai munkája egy hollywoodi stúdióval. Ez okozott nézeteltéréseket és hatalmi játszmát: Hitchcockot kihagyták a forgatókönyvírásból, cserébe ő kitiltotta a forgatásról David O. Selznick producert. Meggyűlt a baja a színészekkel is. A férfi főszereplőt alakító Sir Laurence Olivier mindenáron saját feleségét, Vivien Leigh-t próbálta felvetetni a szerepre, amelyet azonban végül Joan Fontaine-re osztottak. A sértett színész ennek következtében a forgatás alatt durván viselkedett partnernőjével. Hitchcock meglovagolta a lehetőséget és elhitette Fontaine-nel, hogy az egész stáb utálja őt – ezzel akarta elérni, hogy a karakterben lévő bizonytalanságot és szorongást még jobban kihozza a színésznőből.
A film hűen követi az eredeti regény történetét. A Manderley-ház tulajdonosa, a nemrég megözvegyült Maxim de Winter egy nyaralás alatt összeismerkedik a fiatal társalkodónővel, akit egy mesés fordulattal feleségül vesz és hazavisz csodás kastélya úrnőjének. Az ijfú asszony küzd az új társadalmi közeggel és szereppel, az előző asszony árnyékával és a korábbi úrnőjét még mindig imádattal emlegető házvezetőnővel, Mrs. Danvers-szel – és hűvös férjével is.
Forgószél (1946)
Az Ingrid Bergman alakította Alicia édesapja náci háborús bűnös, hogy helyrehozza apja bűneit, a titkosszolgálat felajánlja, hogy a nő működjön együtt velük, hogy kézrekerítsék apja egyik bajtársát. Aliciát egy ügynök, Devlin (Cary Grant) készíti fel a feladatra, azonban közben egymásba szerettek a nővel. Ennek ellenére Alicia végrehajtja a feladatot, olyan sikeresen férkőzik a náci összeesküvők egyik tekintélyes tagjához, Sebastianhoz (Claude Rains), hogy az feleségül is veszi. Az asszony ezzel bekerül a legbelsőbb körökbe, kérdés, hogy ezzel felette áll a nácik gyanújának, illetve Devlin tényleg annyira profi, hogy még a szerelmét is feláldozná a munkája kedvéért?
A kötél (1948)
A tökéletes gyilkosság gondolata foglalkoztat egy két diákot, aki egy társukat ölik meg a címben szereplő kötél segítségével arra apellálva, hogy mivel nincs indítékuk a tettre, így nem is kaphatják el őket emiatt. Hogy diadaluk teljes legyen, áthívják egykori egyetemi tanárukat (James Stewart), akinek félreértett nézeteiből vezették le az emberölés okait. A film érdekessége, hogy végig egyetlen lakásban játszódik és látszólag vágás nélkül forgatták. A suspense itt egészen plasztikusan megjelenik, az áldozat holtteste végig ott van a szobában, ahol a társaság tartózkodik és a cselekmény játszódik. Erről azonban csak a közönség és a tettesek tudnak, a többiek még nagyban keresik az áldozatot.
Idegenek a vonaton (1951)
Újabb „tökéletes gyilkosság”-történet. Két férfi beszélgetésbe elegyedik egy vonatúton, hamarosan kiderül, hogy mindkettejük életét megkönnyítené, ha egy személy eltűnne belőle. Egyikük a feleségétől, másikuk az apjától szabadulna meg. Mivel korábban még soha nem találkoztak, nem ismerik egymást és semmilyen kapcsolatban nincsenek, megállapítják, hogy ha gyilkosságot cserélnének, senki nem tudná őket elkapni. Hiszen, ha egymás helyett végeznék el a piszkos munkát, senki nem tudná őket a gyilkosságokhoz kötni. Ami az egyiküknek gondolatkísérlet, a másikuknak megállapodás, melynek rá eső részét el is kezdi teljesíteni: elteszi láb alól a feleséget. Ezt követően pedig üldözni kezdi a rá eső rész teljesítésével a finoman szólva sokkos állapotban lévő utitársát. A film A tehetséges Mr. Ripley-t is jegyző Patricia Highsmith regényéből készült.
Hátsó ablak (1954)
Hitchcock egyik legmesteribb és – megérdemelten – leghíresebb filmje főszerepben a későbbi monacói hercegnővel, Grace Kelly-vel és a rendező egyik kedvenc színészével, James Stewarttal. A kalandos fotóriportert, Jeffriest egy lábtörés hetekre saját lakása falai közé kényszeríti, ahol azzal múlatja az időt, hogy a szemközti ház lakóinak életét követi az ablakaikban látszódó részletek alapján. Magányát csodás kedvese (Kelly) és a zsémbes ápolónője látogatásai szakítják meg. Egy idő után azonban mintha valami furcsa kezdene kibontakozni a szomszéd ház egyik lakójával kapcsolatban. Kérdés, hogy csak a fotós élénk fantáziája próbál izgalmat hozni az életébe, vagy egy valódi bűntényre tapintott rá. A ház lakóinak ábrázolásában és kis történeteiben Hitchcock rengeteg humort és rejtett utalást csempészett. Az ilyen apró részletek iránti gondossága miatt is olyan tökéletes a film.
Gyilkosság telefonhívásra (1954)
Még mindig a „tökéletes gyilkosság” eszméje körül körözünk és az események középpontjában ezúttal Grace Kelly áll. A kiöregedett teniszjátékos, Tony rájön, hogy felesége (Kelly) megcsalja, azonban nem akarja egy válással elveszíteni a gazdagságot, amelyet az asszony hozott a házasságba. Kiterveli a tökéletes gyilkosságot, tőrbe csalja egy simlis ügyekbe bonyolódott korábbi iskolatársát és belezsarolja, hogy ölje meg az asszonyt. A terv szerint a férj és az asszony szeretője moziba mennek, a gyilkos pedig a férj által odakészített kulccsal bejut a lakásba és végez az egyedül otthon tartózkodó nővel. A jelet a férj telefonja adja meg. A tervbe azonban hiba csúszik, az asszony öli meg a betörőt.
A filmből szintén készült remake a 90-es években Michael Douglas és Gwyneth Paltrow játszották a házaspárt, Viggo Mortensen pedig a szeretőt.
Az ember, aki túl sokat tudott (1956)
Hitchcock egy kémtörténetbe visz minket és egyúttal elérkeztünk az ártatlanul az események közepébe csöppenő férfi toposzához is. James Stewart és a feleségét alakító Doris Day a véletlenek játékának hatására egy nemzetközi kémhistóriába kerülnek bele. A McKenna házaspár és kisfiuk Marokkóba utaznak nyaralni, ahol több új ismeretséget is kötnek a hotelben, hamarosan azonban kiderül, hogy új ismerőseik nagyon veszélyes alakok, akik céljuk eléréséhez még a gyerekrablástól sem riadnak vissza. Ebben a filmben hangzott el Doris Day híres dala, a Whatever Will Be, Will Be (Que Sera, Sera) (Ahogy lesz, úgy lesz). Figyeljetek, mert most éneklem el utoljára! – mondta a fáma szerint az énekesnő a dalról, amit gyerekesnek és feledhetőnek tartott. Nemcsak híres és közkedvelt lett a dal, de Oscart is kapott. A számot egyébként direkt Doris Day kedvéért íratta Hitchcock. Mivel a rendezőre a stúdió kényszerítette rá, hogy az énekesnő legyen a női főszereplő, úgy gondolta, akkor már használják ki ezt az adottságát is.
Szédülés (1958)
A film Hitchcock egyik látványos bukása volt a bemutatása idején mozikban, a későbbi filmrajongók azonban igazságot szolgáltattak az alkotásnak. Ez azonban nem vigasztalta a film főszereplőjét, James Stewartot, akit Hitchcock a sikertelenségért okolt és akit emiatt nem is hívott többé. Scottie, a korábbi rendőr egy baleset következtében tériszonnyal küzd, így kénytelen leszerelni, magánnyomozóként azonban még dolgozgat. Egyik megbízása során teljesen megbabonázza egy titokzatos nő, akit azonban nem tud megmenteni. Az átélt traumát nem heveri ki, csak az rázza fel kissé, amikor látszólag rábukkan korábbi imádottja szinte tökéletes mására, akit elkezd olyanná csiszolgatni, mint a titokzatos másik. Külön érdemes figyelni az animált főcímre, ami Saul Bass munkája, aki megújította ennek a miniműfajnak a szabályait.
Észak-északnyugat (1959)
Folytatódik a furcsa ügyekbe véletlenül belecsöppenő férfiak sora, immár a fiatalabbnak és vonzóbbnak ítélt Cary Granttel a főszerepben. Egy szerencsétlen véletlen során Roger O. Thornhillt összekeverik valaki mással, innentől kezdve pedig egymás érik a különös események az életében, elrabolják, átrendezik a lakást, ahol járt, egy holttest mellett atlálja magát, egy szép szőke nő felszedi a vonaton és nagyon úgy tűnik, hogy kémek is vannak a dologban. A filmtörténet számos klasszikus jelenete származik a filmből, aminek nagyon jól áll Grant könnyedsége és humora. Egy újabb Saul Bass remek a főcím alatt.
Psycho (1960)
Talán ez az a darab, aminek Hitchcock a horror-hírnevét köszönheti. A furcsa motel, ahol csupán egy kedves mindenes srác (Anthony Perkins) él és ahol titokzatos módon eltűnnek a lakók az egyik legikonikusabb film. Sajnos a filmbeli csavar ma már nem üt akkorát, miután szinte mindenki hallott róla, de azoknak, akik még nem tudják, hogy miért is hullanak a szállóvendégek, meghagyom a felfedezés örömét.
Madarak (1963)
A másik legendás és szintén a horror irányába mozgó alkotás. Ebben egy kis sziget lakóit kezdi el terrorizálni a helyi madárvilág. Sirályok csapnak le autókra és robbantanak fel benzinkutat (ha nem hiszik, nézzék meg!) varjak támadják meg az iskolát és verebek zúdulnak be a kandallón. Hogy mi váltja ki ezt a viselkedést, azt a mai napig találgatják a nézők.
A rendező különösen jól értett a marketingfogásokhoz is. A kor szokása szerint külön előzetest forgatott a filmjeihez. Ezekben kedélyesen elmesél valami, a film sztorijához lazán kapcsolódó dolgot. Ezek a kis filmek kis belső poénokkal vannak tele – amelyeket azonban csak a filmek ismeretében lehet érteni. Mint itt, amikor a madarak kapcsán az ember és a madarak évszázados barátságáról mesél a nézőknek.
És ha már belepillantottunk az életműbe, nézzük az életrajzot is!
Alfred Hitchcock 1899. augusztus 13-án született egy londoni zöldségkereskedő harmadik gyermekeként. Eredetileg mérnöknek tanult, a filmmel feliratok tervezésén keresztül került kapcsolatba, s kitanulta a szakma rejtelmeit, első befejezett filmje az 1925-ös, A gyönyörök kertje volt, de ő maga az 1927-es A titokzatos lakót tekintette az első igazi filmjének, amelyben már fellelhetők későbbi alkotásainak jellegzetességei.
Gyorsan rátalált a feszültség fokozásán alapuló, borzongató thriller műfajára, ihletet gyakran a gyilkossági ügyek bírósági tárgyalásaiból merített.
Alfred Hitchcock alakjában keveredik a valóságos különcség és a saját maga által is épített legenda. A róla szóló történetek is valahol ennek a határán mozognak: nagyon szerette bizonytalanságban tartani a nézőit és igényelte a figyelmet.
1929-ben Zsarolás címmel ő készítette az első sikeres angol hangosfilmet, majd olyan, mára legendássá vált alkotásokat forgatott, mint Az ember, aki túl sokat tudott, a 39 lépcsőfok vagy a Londoni randevú. 1939-ben Hollywoodba hívták, az amerikai állampolgárságot 1955-ben kapta meg. Legelső tengerentúli munkája, A Manderley-ház asszonya 1940-ben elnyerte a legjobb filmnek járó Oscar-díjat.
Hitchcock mintegy félszáz filmje három fő téma köré rendeződött. Az első: egy ártatlanul megvádolt embernek a megmeneküléséhez meg kell találnia a valódi tettest (39 lépcsőfok, Idegenek a vonaton, Őrület, Észak-északnyugat). A második: a férfit egy bűnös asszony elcsábítja, majd tönkreteszi vagy megmenti (Zsarolás, A Manderley-ház asszonya, Szédülés). A harmadikban a gyakran pszichopata gyilkos személyére csak a cselekmény kibontakozása során, lassan derül fény (A gyanú árnyékában – ezt nevezte kedvenc filmjének, Hátsó ablak, Psycho). A sorból kilóg a Madarak, az ismeretlen okokból az emberre támadó állatok motívuma később sokak fantáziáját ihlette meg.
Életművéből a legtöbben a Psycho zuhanyozós jelenetére emlékeznek. A mindössze három percig tartó hátborzongató jelenetet egy hétig forgatták, és ötven vágás szerepel benne, a legtöbb rendkívül közeli kép, de a gyilkos fegyver nem is érinti az áldozat testét. (A legenda szerint azért, hogy a sikolyok élethűek legyenek, a színésznőre hideg vizet eresztettek…) A filmtörténet első olyan filmjére, amelyben a főszereplőt már az első félóra után kegyetlen módon megölik, a korlátozott költségvetés miatt – Hitchcock maga volt a producer is – nem nagynevű sztárokat szerződtetett. A fekete-fehér alkotást 1998-ban Gus Van Sant neves szereplőgárdával, színesben kockáról kockára újraforgatta, de ennek népszerűsége meg sem közelítette az eredetiét.
Az ember, aki túl sokat tudott-at a filmőrültek az „öt elveszett Hitchcock” egyikeként emlegetik (a másik négy a Hátsó ablak (1954), A kötél (1948), Bajok Harryvel (1955), és a Szédülés (1958)) mivel ezek harminc évig nem voltak elérhetőek, mert a jogaikat Hitchcock visszavásárolta és a lányára hagyta. Először 1984-ben vetítették őket újra. A film slágerének a Que sera sera történetéről itt írtunk.
Hitchcocknak valóságos rögeszméje volt Freud, filmjeit telezsúfolta szimbólumokkal, fóbiákkal. A nézőket ráhangolta a félelemre, a feszültség fenntartása érdekében új látószögeket és kameramozgásokat talált ki, bonyolult vágásokat, sejtelmes filmzenét, meglepő hanghatásokat alkalmazott.
Öt alkalommal jelölték a rendezői Oscar-díjra, de mindannyiszor üres kézzel távozott, az Amerikai Filmakadémia végül 1968-ban az Irving G. Thalbergről elnevezett életműdíjjal „kárpótolta”. A díj átvételekor mindössze annyit mondott, hogy „köszönöm”, és még hozzáfűzte, hogy „mindenkinek nagyon köszönöm”, de akkor már kikapcsolták mikrofonját.
1979-ben megkapta az Amerikai Filmintézet életműdíját, a következő évben II. Erzsébet brit királynő lovaggá ütötte. A Brit Film- és Televíziós Akadémia (BAFTA) örökös tagsággal járó életműdíjjal tüntette ki, szintén életműdíjat kapott az amerikai Lincoln Centertől, valamint az Amerikai Rendezők Céhétől (DGA), és csillaga díszíti a Hírességek sétányát.
Sir Alfred Hitchcock 1980. április 29-én halt meg Los Angelesben.
