„Azt hittem, hogy attól tűnik olyan ismerősnek minden filmjében, mert én magam személyesen is ismerem, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Ez része annak, amit csinál. Engedi, hogy az élet tragikus és vidám oldalát olyasvalaki szemén keresztül érzékeljük, akit ismerünk. Aki – úgy sejteti – mi magunk is lehetnénk” – mondta róla legendás párosuk másik fele, Walter Matthau. Aztán Billy Wildert idézve hozzátette: „A legtöbb színész tud egy-két kunsztot és kész, kiürült a raktáruk. Jack Lemmon maga a Macy’s, a Tiffany’s és a Sears, Roebuck (amerikai nagyáruházak) a katalógus és a teljes raktárkészlet.”
Jóllehet jellemkomikus karakterszínészként volt közismert, akinek a burleszk világa sem ismeretlen, igazi nagy szerepei pályája második felében a drámai műfajhoz fűződnek. 1925. február 8-án született, és 2001. június 27-én halt meg Jack Lemmon kétszeres Oscar-díjas amerikai színész, a múlt század második felének egyik legnépszerűbb komikusa. Filmjei közül összegyűjtöttük személyes kedvenceinket, illetve azokat a kevésbé ismerteket, amelyek megérdemlik a figyelmet.
Tizenkét dühös ember
Minden tárgyalótermi kamaradrámák legszűkebb és -fojtogatóbb miliőjű darabja. A filmben a cselekmény ki sem lép az esküdtek számára kijelölt helyiségből. A 12 esküdt tárgyalás utáni vitája során nemcsak a gyilkosság körülményei, a tárgyalóterem eseményei bontakoznak ki, hanem mindegyikük jelleme és sorsának kanyarulatai is. A tét látszólag a vádlott bűnössége, valójában azonban mind megmérettetnek társaik szemében és sajátjukban is. A komoly morális tanulságokkal terhelt és önvizsgálatra alkalmas film első feldolgozása 1957-ben készült Sidney Lumet rendezésében, Lemmon az 1997-es, második verzióban szerepelt.
A szomszéd nője mindig zöldebb
Walter Matthau és Lemmon bebizonyították, hogy a színészeknek nincs kora – ahogyan a barátságnak és a szerelemnek sem. Ebben a vígjátékban a Furcsa párban imádott karaktereik reprízét hozzák, a két egymással marakodó, egymás orra alá borsot törő öregembert, akiket mindezek mellett több évtizedes barátság fűz össze. Matthau hozza a szokott laza, zsémbes, trehány figuráját ellenpontozva Lemmon kispolgárian rendes, szorongásoktól sem mentes alakját. A szomszéd nője… és folytatása a Még zöldebb a szomszéd nője a kilencvenes években új generációval ismertették és kedveltették meg a párost.
Haver, haver!
Egy kis ideig Matthau és Lemmon társaságában időzünk még, a párosnak ugyanis a legismertebb közös filmjeik mellett van néhány kevésbé szem előtt lévő munkája, amelyekben azonban ugyanolyan jól működik a kettejük közötti dinamika. A Haver, haverben Matthau egy bérgyilkost alakít, akinek már csak három utolsó áldozatával kell végeznie, hogy visszavonulhasson és nyugalomban élvezhesse a bűnözésben eltöltött éveinek gyümölcsét. A sors azonban úgy hozza, hogy az utolsó munkája helyszínén, egy hotelban a szomszédos szobában a Lemmon alakította szerencsétlen flótás készül öngyilkosságot elkövetni, mivel felesége otthagyta egy szexklinika vezetőjéért. Itt is hozza azonban a szokott formáját és nemcsak a saját öngyilkosságát baltázza el, hanem Matthau megbízatását is. A szenvtelenül profi bérgyilkos így kénytelen előbb alkalmi ismerősének szerelmi ügyeit elrendezni, hogy a saját dolga után nézhessen, Lemmon figurájának azonban önmaga legnagyobb ellensége, így a feladat nem is bizonyul olyan egyszerűnek.
Szenzáció!
Szakmámból kifolyólag sem véletlen, hogy ez az egyik kedvenc filmem az újságíró és a szerkesztő ábrázolása miatt. Ez talán a vígjátéki hatás miatt túlzónak hat, azonban el kell árulnom, hogy egy vérbeli újságíró számára az olyan jelentéktelen körülmények, mint a saját élete közvetlen veszélyeztetése vagy épp az oltárnál várakozó leendő házastárs – még akkor sem, ha az a fiatal Susan Sarandon – sem akadályozhatják meg, hogy megszerezze a SZTORIT! A vérbeli szerkesztő pedig pontosan ismeri azokat a mondatokat, technikákat, tippeket és trükköket, amivel kicsikarhatja a lehető legjobb anyagot az újságírójából – még ha ez annak az életébe kerül is. Hogy az egymást folyamatosan heccelő, de egymást tökéletesen kiegészítő szerkesztő-riporter páros Lemmon és Matthau azon már meg sem lepődünk.
Furcsa pár
Egy legenda születésének pillanata. A film Neil Simon darabjából és saját forgatókönyvéből készült. Oscar, a trehány sportriporter és megrögzött agglegény, amikor egyik pókercimboráját kirúgja az asszony kényszerűségből beköltöztetni saját lakásába. A tüchtig, házias és ezzel házigazdája idegein táncoló Felix hamarosan teljesen felborítja addig kellemesen csordogáló életét.
Matthau már a darab színpadi változatában is Oscart alakította, a filmváltozatban azonban szerette volna Felix szerepét megkapni, mert úgy érezte, a karakter túlságosan hasonlít a saját személyiségéhez, így nem akkora kihívás színészileg. Amikor ezt elővezette Neil Simonnak, az ezt válaszolta: „Walter, menj és legyél színész valaki más darabjában. Az enyémben pedig, légy szíves, legyél Oscar”.
A film főcímdala mellett legendásak veszekedéseik is. Ha eddig még nem láttad az eredeti, 1968-as verziót, mindenképpen pótold!
Sógorom, a zugügyvéd
A találkozás pillanata. Jack Lemmon és Walter Matthau ennek a filmnek a forgatásán dolgoztak együtt először, hogy aztán évtizedeket töltsenek együtt a vásznon és az életben is barátként. Matthaunak ráadásul ez volt az első filmje Billy Wilderrel. A dolog nem kezdődött valami jó, a színész ugyanis szívinfarktust kapott, azonban a stáb megvárta a forgatással. Matthau a betegsége következtében sokat fogyott, így a felvételeken a korábbi alakjára kitömött kabátot kellett hordania.
A történet szerint egy amerikaifoci-mérkőzésen az egyik játékos véletlenül nekiszalad a pálya szélén álló operatőrnek (Lemmon), aki könnyebb sérüléseket szenved, felesége és dörzsölt sógora azonban úgy érzik, itt a nagy lehetőség, hogy hatalmasat szakítsanak egy kártérítési perrel. A sérült és a balesetet okozó játékos hamarosan partvonalra szorulnak ebben a meccsben – ott azonban elkezdenek összebarátkozni.
Irma, te édes!
Jack Lemmon Matthau nélkül is számos ikonikus mozifilmben szerepelt, ezek egyike az Irma, te édes!, ahol a zöldfülű rendőr egy új körzetbe helyezve mondhatni az élet sűrűjében találja magát a rosszhírű kerületben. Hamarosan rájön azonban arra is, hogy a környék nemcsak a romlottság melegágya, az örömlányok között talál rá a szerelem az aranyszívű és kissé naív Irma személyében, akit Shirley MacLaine alakít. A túlbuzgalma miatt kirúgott rendőr a környéken maradva Irmával közösen próbál boldogulni.
A legénylakás
Billy Wilder olyat tudott, amit kevés rendező: a komikum és a realizmus egyvelegét kínálja filmjeiben. Ez a különleges elegy a film közben szórakoztatja a nézőt, később azonban elkísérik a vicces sorok mögötti gondolatok és fájdalmas sorsok. C.C.Baxter egy biztosítótársaság hatalmas irodaházában dolgozik, apró csavarja egy óriási gépezetnek. Szeretne azonban feljebb lépni és boldogulni, ehhez pedig meg is van mindene, ami szükséges – nevezetesen egy bérelt lakás, ahol egyedül lakik. Ez biztosítja ugyanis a különféle részlegek – családos – igazgatóinak, hogy zavartalanul hetyeghessenek barátnőikkel. Az ígéretekkel és hitegetésekkel kicsikart lakáskulcs épp olyan gyorsan vándorol a cégnél, ahogy Baxter a ranglétrán, addig, amíg már ő maga is gondolhatna arra, hogy barátnője legyen. Wilder története 60 évvek később épp olyan aktuális, mint készítésekor – kérdés, hogy ez a társadalom romlottságát vagy a rendező zsenialitását dícséri? Jack Lemmon partnere ismét Shirley MacLaine.
Van, aki forrón szereti
Ennek a filmnek természetesen külön hely van a szívünkben részint a magyar származású – de hát Hollywoodban ki nem az?! – Tony Curtis miatt, részint Billy Wilder miatt, aki ebben az esetben sem okoz csalódást. Két tengődő zenész, Lemmon és Curtis véletlenül egy leszámolás szemtanúi lesznek, így még sürgetőbbé válik, hogy lelépjenek a városból. Némi tévedés is a kezükre játszik, így kerülnek egy turnéra utazó női zenekarba – nőnek maszkírozva. Itt szerencsétlenségükre találkoznak a csodálatosan szép és kedves, de kissé naiv Sugarral (Monroe), akit azonban meglehetősen nagy kihívás a jelmezükben meghódítani. A két zenész újabb személyazonosságok és a nyomokban loholó nehézfiúk között lavírozva igyekszik túlélni a filmet és megtalálni a maga Happy end-jét.
John Uhler Lemmon 1925. február 8-án született egy bostoni liftben. A vártnál két hónappal korábban érkezett, a szülési fájások bridzsparti közepette érték anyját, aki a szülőszobára már nem ért be, a kórház liftjében megszülte fiát. Születésének nem mindennapi körülményei egész életére kihatott, hiszen a “liftesfiúként” is becézték.
John négyévesen lépett először a színpadra civilben fánkgyáros apjával egy műkedvelő előadáson. Később a rádióban is bemutatkozott, ám sikerei dacára társai savanyúnak csúfolták (neve angolul citromot jelent). Beiratkozott a Harvard egyetemre, majd tanulmányait megszakítva a II. világháború utolsó hónapjaiban tartalékosként szolgált az amerikai tengerészetnél. 1947-es diplomázása után New Yorkba ment, hogy színészi karriert kezdjen.
Itt némafilmeket kísért zongorán, bárokban zenélt, 1948-tól rádiós szappanoperákban lépett fel, később tévésorozatok szereplője lett.
1953-ban mutatkozott be a Broadway-n, s hamarosan a filmesek is felfedezték. Először 1954-ben, a Veled is meg kellene történnie című alkotásban állt kamera elé, egy évvel később a Mr. Roberts című filmért megkapta a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat.
Elsősorban sajátos humorú, markáns jellemábrázoló képességgel rendelkező komikusként tartották számon. Ebben a szerepkörben csillogott Billy Wilder 1959-es Van aki forrón szereti című klasszikusában, amelyben Marilyn Monroe és Tony Curtis volt a partnere, ezt hét további Wilder-darab követte. Sokszor osztották rá a peches ember szerepét, aki azáltal válik rokonszenvessé, hogy még a szerencsétlenségben is ügyetlen; e szerepekben jobban meghódította a női szíveket, mint vonzó hősként. Ilyen volt az Oscar-díjas Legénylakás (1960), amelyben tragikomikus jellemet, egy mindenki által kihasznált, kissé gyámoltalan biztosítási tisztviselőt formált meg.
A hatvanas években készült filmjei közül kiemelkedik A rosszhírű háziasszony című komédia-thriller és a Míg tart a bor és a friss rózsa. Utóbbiban nyújtotta első emlékezetes drámai alakítását, az alkoholista szerep hiteles megformálása érdekében még az Anonim Alkoholisták találkozóit is látogatta. Az Irma, te édes című 1962-es musicalben a klasszikus némafilmek „clown” szerepében sziporkázott Shirley MacLaine társaságában, ezután következett a Hogyan öljük meg feleségünket című morbid bohózat (1964), a Verseny a javából (1965).
A Sógorom, a zugügyvéd (1966) hozta össze Walter Matthau-val, akivel legendás duót alkottak.
Legkedveltebb közös filmjük az 1968-as Furcsa pár. 1971-ben a rendezéssel is megpróbálkozott: a Csakazértis nagyapa (Kotch) című vígjáték főszerepére természetesen Matthaut kérte fel, akit alakításáért Oscar-díjra jelöltek. Az 1973-as év Lemmon számára hozott újabb Oscar-díjat, a legjobb férfi főszereplő kategóriában a Mentsük meg a tigrist című filmben nyújtott alakítását ismerték el. A Szenzáció (1974) a sajtó világában játszódott, az Airport ’77-ben együtt forgatott szintén színész fiával. A 70-es évek végétől a komolyabb karakterszerepek is megtalálták: ilyen volt a Kína-szindróma tudósa (1979), az Eltűntnek nyilvánítva (1982) című filmben az apa, aki Chilében keresi a katonai diktatúra tömeggyilkosságai alatt eltűnt fiát. Mindkét politikai thrillerben nyújtott alakításáért jelölték Oscar-díjra.
1978-ban 18 év után visszatért a színpadra, s 1985-ben a Broadwayn rendezéssel is megpróbálkozott, Eugene O’Neill Utazás az éjszakába című drámáját állította színre.
A filmhez visszakanyarodva szerepelt a Makaróni (1985), a J.F.K. – A nyitott dosszié (1991), a Glengarry Glen Ross, a Rövidre vágva (1993) és a Hamlet (1996) című filmekben. Élete alkonyán ismét együtt forgatott Matthauval, A szomszéd nője mindig zöldebb, a Még zöldebb a szomszéd nője (ebben Sophia Loren volt a partnerük) és a Furcsa pár 2. a két idős színész jutalomjátékát jelentették. Jack Lemmon 2001. június 27-én halt meg Los Angelesben.
Több mint 80 mozi- és tévéfilmben, illetve tévésorozatban szerepelt, nyolcszor jelölték Oscar-díjra, s ő volt az első, aki a férfi mellék- és főszereplő kategóriában is győztes lett.
Egyéb díjai közül az Amerikai Filmintézet életműdíja (1988), a Kennedy Központ kitüntetése (1996) és a berlini filmfesztivál Arany Medve életműdíja (1996) fontosabb. A többszörös Golden Globe-díjas színész Cecil B. DeMille-, BAFTA- és Emmy-díjjal is büszkélkedhetett, s természetesen csillaga díszíti a Hírességek Sétányát. A kevés színészek egyikeként alakításáért egyaránt elnyerte a velencei, a berlini, a cannes-i és a San Sebastiáni filmfesztivál legjobb színészi díját.
A sokoldalú Lemmon, bár nem ismerte a kottát, hallás után, autodidakta módon megtanult zongorázni, sőt zenét szerzett a Tűz mélyén és a Sarc című filmekhez, zongoristaként néhány lemezen is közreműködött.
Hollywood egyik legkedveltebb színésze karrierje legnagyobb szerencséjének azt tartotta, hogy a legnagyobbakkal dolgozhatott együtt az amerikai filmgyártás fellegvárában.
