Langer Ágnes a Bartók Világversennyel robbant be a magyar klasszikus zenei életbe, majd egy váratlan betegség után egy évre eltűnt a pódiumról. Most már újra koncerteket ad és várja az új kihívásokat is. A repertoárépítésről, az egy év kényszerszünetről és többek között a kitartásról is beszélgettünk a fiatal művésszel.
– Hogyan került kezedbe először a hegedű?
– Hat évesen kezdtem hegedülni Gödöllőn a zeneiskolában. A nővérem zongorázott, és én is szerettem volna, de a szolfézstanárom azt mondta, hogy nekem olyan hegedűs kezem van, váltsak inkább. Később kiderült, azért mondta mindezt, mert épp üresedés volt a hegedű szakon. Tehát véletlenszerűen alakult így, de azonnal beleszerettem a hangszerbe. Később, 13 éves koromban pedig már Németországban folytattam a tanulmányaimat és ott fejeztem be az egyetemet is.
– Milyen a „hegedűs kéz”?
– Szerintem ilyen nem létezik (nevet), talán a kéz rugalmassága a legfontosabb tulajdonság…
– Melyik zeneszerző áll hozzád a legközelebb?
– Bartókot nagyon szeretem, a Bartók Világverseny óta nagyon sok darabja beépült a repertoáromba.
– Egy fiatal művész hogyan építi a repertoárját?
– Az elején mindenképp szükséges az alapdarabokat, a standardeket megtanulni. Az én tanárom úgy gondolta, hogy azokat a műveket, amelyeket igazán szeretek, jól el is tudom játszani. Így én viszonylag később találkoztam, azokkal a darabokkal, amelyek manapság az alaprepertoár részei, mind pl. Csajkovszkij Hegedűverseny. Viszont ekkorra már megvolt a biztos technikai tudásom, könnyebben el tudtam őket sajátítani.
– A Bartók Világversenyen nagy sikert értél el, majd azután eltűntél. Mi történt?
– Igen, harmadik helyezett lettem a versenyen, majd kicsit később, Olaszországban egy másik megmérettetésen a második díjat hoztam el, aminek köszönhetően nagyon sok fellépésem lett. Épp Olaszországan készültünk egy koncertre, amikor a próba alatt éreztem, hogy valami nem stimmel, mintha nem tudnám irányítani a bal kezemet. Ezután persze eljátszottuk a vállalt két fellépést, de már éreztem, hogy itt komolyabb baj lesz. Nagyon hosszú ideig, majdnem egy teljes évig tartott, amíg visszaépítettem magam a régi szintre. Sokat köszönhetek a gyógytornámak. Ajánlottak egy kiváló gyógytornászt, akihez a mai napig szívesen járok, nagyon sokat segített.
– És kiderült mi volt a konkrét baja a kezednek?
– Igazából nem, a legrosszabb pont az a bizonytalanság volt. Az izmokkal és a kötőszövetekkel lehetett valami probléma.. Minden nap meg kellett küzdenem azért, hogy teljesíteni tudjam az aznapra előírt terveket és az is kérdéses volt, hogy egyáltalán képes leszek-e még valaha újra professzionális szinten zenélni. De végül sikerült.
– Az is megfordult a fejedben, hogy abbahagyod a pályát?
– Néha nagyon kétségbeesett voltam, de végig hittem abban, hogy nekem meg kell gyógyulnom, nekem ez az utam. Azt hiszem, tényleg főnixmadárként tértem vissza, sok-sok kitartás kellett hozzá.
– Hogyan lehet felkészíteni egy művészt hasonló helyzetre? Ezekről nagyon keveset beszélnek a nyilvánosság előtt…
– Nem tudom hogyan lehet, nekünk a tanáraink nem beszéltek erről, ez nagyon nehéz. Kollégáim, zenész-társaim azonban rengeteget segítettek nekem, főleg abban, hogy elviseljem a bizonytalanságot és, hogy higgyek magamban. Most már újra a régi vagyok és úgy érzem, hogy egészen biztosan el tudok vállalni minden feladatot, mert tudom, hogy ismét mindent el tudok játszani. Szeretnék ismét olyan gyakran játszani, mint régebben, hiszen egy zenésznek nincs annál nagyobb öröm, minthogy a pódiumról örömet szerezzen a közönségnek.
