Az új csatorna első anyaga egy portréfilm Demeter Szilárdról, amelyet M. Kiss Csaba készített. A film olyan irodalmi, zenei, képzőművészeti szereplők szakmai véleményén keresztül mutatja be a a kulturális igényeket, véleményeket, meglátásokat, mint Cserna-Szabó András, Nyáry Krisztián, Czutor Zoltán. Demeter Szilárdot ennek kapcsán kérdezte a Kultúra.hu.
– A portréinterjú elnöki megjelenéssel indít, aztán olyan képsorra vált át, amelyen rockzenészként látjuk önt. És bizonyára az sem véletlen, hogy a videó alatt többször felcsendül a Szelíd motorosok film főcímdala, a Born to be Wild. Értelmezhetjük ezt úgy, hogy ön a magyar kultúra szelíd motorosa?
– Ez M. Kiss Csaba interpretációja. Én igazából rockzenész szeretnék lenni, csak nem hagyják. Valahogy mindig annyi munka van, hogy nem tudok egyszerűen csak rockzenészként létezni, meglenni. Ugyanakkor számomra a rockzenének, a popkultúrának kettős értéke van. Egyrészt van önértéke, amiért csinálom: imádok zenélni. Másfelől viszont kultúrafogyasztási szokásaink úgy alakultak, hogy a társadalom jelentős része ma már csak könnyűzene és mozgókép formájában fogyaszt kulturális tartalmakat, ha fogyaszt egyáltalán. Tehát van két olyan hordozónk, amivel el tudjuk érni a szélesebb tömegeket. A mozgókép, a film nem a mi reszortunk, a könnyűzenei stratégia viszont a Magyar Kultúráért Alapítványé. A popkultúra olyan kultúrahordozó forma, amelynek révén a magas kulturális tartalmakat „le tudjuk fordítani”, meg tudjuk mutatni, hogy mennyire gazdag a kultúránk.
– Elhangzik az interjúban, hogy integratív személyiségnek tartja magát, akinek a teljesítmény, a mű értéke számít, nem az ideológiai vagy a politikai hovatartozás. A kultúrpolitikai megnyilvánulásai viszont mintha szándékoltan provokatívak lennének. Nincs a kettő között ellentmondás?
– Nincs. Ezt hívják kultúrpolitikának. Arra vállalkoztam, vagy azt a feladatot és a felelősséget kaptam Orbán Viktor miniszterelnök úrtól, hogy azt az irányt vigyem, amelyet a választók kijelöltek. Négyszer kétharmados felhatalmazás van a nemzeti irányra. Ennek tételmondata: a magyar érdek az első. Így tehát többek között az én feladatom a kultúrában valamilyen módon érvényesíteni ezt. Ezért hoztuk létre a Magyar Kultúráért Alapítványt. Az integráció arról szól, hogy – most már Csák János miniszter úr iránymutatása alapján – kijelöljük, merre megyünk. Akik velünk akarnak jönni, azok számára ezek és ezek a szabályok. Általában azt csinálom, hogy megírjuk a stratégiát, majd nyilvánosságra hozzuk, hogy mi a cél és azt hogyan szeretnénk elérni. Utána következik a cselekvési terv, amelyet szintén nyilvánosságra hozunk. Aztán ehhez lehet csatlakozni vagy el lehet utasítani.
Az integráció eredeti értelme nem az, hogy mindent összekutyulunk egy nagy katyvaszba. Hanem azt jelenti, hogy van egy szabályrendszer, követhető út, amihez lehet viszonyulni. És általában viszonyulnak is. Egyre kevesebben vannak azok, akik élből elutasítják, amit szeretnénk, hiszen látják, hogy amit csinálunk, jó. Nekik jó – most a kultúra különböző szereplőire gondolok. De ahhoz, hogy ezt elérjük, meg kellett változtatni ezt a langyos, következmény nélküli mocsarat, amit az elmúlt három évtizedben magyar kultúrának hívtunk. Ahol ugyan voltak a felszínen cicaharcok, de a mélystruktúrát gyakorlatilag paktumpolitika döntötte el. A túlnyomó részben budapesti elitek kiegyeztek egymás között. Ők abból nyerték az identitásukat, hogy volt egy másik tábor, amelyhez képest meghatározták magukat. A dinamikát egymás ekézése adta, viszont ezáltal az egész történet öncélúvá vált. Én szeretnék ebből kijönni. Ez magyarázza a provokatív gesztusaimat, a kommunikációs hadjárataimat: hogy ebből a komfortzónából, ebből a mocsaras, nagyon unalmas, öncélú, versenyképtelen állapotból kimozdítsam a szereplőket.
– Milyen tartalmakra számíthat ezen a csatornán az érdeklődő, és kiket szeretne megszólítani?
– Mindenkinek szól, akit érdekel a Magyar Kultúráért Alapítvány ernyője alá tartozó valamely terület. Szeretnék legalább havonta egyszer időt szánni arra, hogy bemutassuk: mit miért csinálunk, mi várható, milyen lehetőségeket nyitunk ki. Muszáj volt elfogadnom, hogy ha az én megosztó személyemen keresztül fel lehet erősíteni üzeneteket vagy szélesebb befogadói közeghez lehet információkat eljuttatni, akkor be kell állnom a „táncba”. Miközben az a meggyőződésem, hogy ez nem rólam szól. Az én személyem a legérdektelenebb az egészben, de a magyar nyilvánosság így alakult.
Az eredeti interjú teljes terjedelmében a Kultúra.hu oldalon olvasható.
