Ikonikussá vált Abigél-alakításával – Verdi Nabuccójában – mintegy üstökösként robbant be a nemzetközi operaéletbe, a külföldi neves dalszínházak manapság legtöbbet foglalkoztatott magyar drámai szopránja, kinek neve mágnesként vonzza az operarajongókat tengeren innen és a tengeren túl. Boross Csillával beszélgettünk.
Több ízben hallhatta őt Amerika zenerajongó közönsége, de visszatérő vendégénekese lett többek között a Római Operaháznak, valamint a torinói Teatro Regiónak, idén pedig egy új Puccini-szereppel debütált szűkebb pátriájában, a frissen felújított Magyar Állami Operaházban. Melbourne-ben elnyerte a rangos Green Room Awardot, Brünnben Díva-díjjal, Prágában pedig a legmagasabb cseh kulturális kitüntetéssel, a Thália-díjjal ismerték el művészetét.
Gyakorta meghívott fellépője a nagy nyári zenei fesztiváloknak is. Az elmúlt években főszerepeket énekelt többek között a római Caracallában, a spanyolországi Peralada, a finnországi Savonlinna, a cseh Litomyšl Operafesztiválon és a Makaó Nemzetközi Zenei Fesztiválon. Még nyáron sem pihen, kivételes tehetsége mellett fáradhatatlan munkabírásáról, szakmai alázatáról és maximalizmusáról ismeri a szakma és a közönség.
– Alig néhány napja, hogy hazatért Franciaországból, ahol ragyogó sikert aratott Ponchielli Giocondájának címszerepében az Orange-i Operafesztiválon (Chorégies d’Orange). Hogyan jött a felkérés?
– Hirtelen beugrásról volt szó, egyik fachkollégám visszalépése okán adódott ez a lehetőség. Az utazás előtt mindössze egy napom volt arra, hogy összekészüljek és átnézzem újra a darabot. A Giocondát egyébként már régóta a repertoáromon tartom, sokfelé énekeltem szabadtéri- és kőszínpadokon egyaránt. A mostani, orange-i produkciót megelőzően legutóbb 3 évvel ezelőtt álltam színpadra a Ponchielli-darabban Csehországban és Szlovákiában.
– Mennyire könnyű akklimatizálódnia egy ilyen előre nem tervezett vállalása apropóján? Milyen érzések kavarognak most Önben?
– Hatalmas örömöt hozott nekem az a 2 hét, ami az előadást és az azt megelőző próbafolyamatot ölelte fel. Orange olyan, mint egy varázssziget, Avignontól alig 20 km-re fekszik. Ott az emberek csakis szeretettel és segítőkészséggel fordulnak egymás felé, legyen szó a dolgos mindennapokról vagy éppen a félszáz éves klasszikus zenei fesztivál izgatott előkészületeiről. A kollégákkal a kezdetektől egy hullámhosszon voltunk, a szakmai tökéletességre való törekvést nem tévesztették szem elől egy pillanatig sem hozzám hasonlóan. Ha megszokni nem is, de hozzáedződni lehet, hogy az ember kap a pályája során ilyen feszesen ütemezett, előre nem fixált, váratlan megbízásokat. Ez a fesztivál jelentős szakmai tradíciókkal rendelkezik a grandiózus operák színrevitelét illetően, általában olyan darabokat tűznek műsorra, melyek képesek nagy közönséget mozgósítani. Hasonlóképp, olyan előadóművészeket kérnek fel a főszerepekre, akik neve hallatán garantáltan megtelik a több mint 8000 férőhelyes antik nézőtér.
– Mondhatni rutinos, a világ szabadtéri színpadain is otthonosan mozgó operaénekes. Komolyabb kihívásokkal találta magát szembe ez alkalommal? Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?
– Döbbenetes maga a helyszín; monumentális ókori római színházról van szó, melyet Augustus császár idején építettek, és 1981-ben a Világörökség részévé nyilvánították. A fesztivál története egészen 1869-re nyúlik vissza, legendás előadások születtek e falak előtt; itt énekelt Birgit Nilsson Izoldát, Montserrat Caballé Normát, hogy csak két legendás énekesnőt említsek a sok közül. A színpad hatalmas, melyből adódóan egészen más mimikát, illetve gesztusrendszert kellett használni. Énektechnikailag is mást követel meg a szabadtér, mint egy kőszínház.
Mikroportra ezúttal sem volt szükség, hiszen Európa egyik legkiválóbb akusztikájú amfiteátrumáról beszélünk. Mesés látványvilágot, pazar kosztümöket álmodott meg a jelmeztervező ehhez a Giocondához. A perzselő hőség, máskor a hideg tengeri szél, a misztrál okozott kisebb kellemetlenséget, de alapvetően minden a kényelmünket szolgálta, az elmélyült műhelymunkát profi stáb segítette.
– Azt írja a krónika, hogy majd’ 4 évtizedes Csipkerózsika-álmából ébresztették fel a Giocondát a szóban forgó színpadon. Nem éppen könnyű, de terjedelmes énekelni való; olyan „feketeöves” drámai szopránok ikonikus szerepe volt, mint Milanov, Callas, Tebaldi, Gencer, Bumbry vagy Caballé, hogy csak a legjelentősebbeket emeljem ki. Mit jelent Önnek, s hol foglal helyet szerepei sorában a velencei utcai énekesnő figurája?
– Elsősorban nagy felelősséget jelent nekem, mert ezt a szerepet Orange-ban utoljára éppen Caballé énekelte, kinek hangi és színészi megformálása mindmáig kétségtelenül etalon a darab interpretációtörténetében. Másodsorban megtiszteltetés, egyben boldogság számomra, hogy egy ilyen csodálatos operában, ilyen komplex szerepben is bemutatkozhattam újfent francia színpadon.
Nekem mindig is nagyon fontos volt, hogy a zene harmóniavilágával tökéletesen illeszkedjék a drámához, képes legyen érzelmek egész skáláját, a lélek rezdüléseit kifejezni. Különleges személyiség-ívet jár be ez a nőalak, melyet a muzsika érzékenységgel ábrázol; hit, szeretet, csalódás, kétségbeesés és az önfeláldozás érzését. Bár ez egy lirico-spinto hangra írott szólam, a líraibb előadásmóddal egyetemben a drámai „vénát” is sikerrel meg kell tudni csillogtatnia annak, aki erre a szerepre vállalkozik; fogalmazhatnék úgy is, hogy Gioconda „jó szobatársa” Abigélnek, Lady Macbethnek, Toscának és a többi súlyos drámai szoprán hősnőnek… egy kis Boleyn Annával színezve.
– A francia sajtó szuperlatívuszokban írt az Ön nagy formátumú alakításáról. Abigélhez hasonlóan ekként talán szerénytelenség nélkül állapítható meg, hogy a Gioconda is nemzetközi szinten jegyzett szerepévé vált.
– 13 év alatt, 16 rendezésben, több, mint százszor énekeltem már Abigélt. Hasonlóképp fajsúlyos Verdi-heroinák váltogatják egymást a repertoáromon; Lady Macbethet például legutóbb Mexikóvárosban énekeltem a darab 1847-es ősváltozatában, az Aidát többek között Savonlinnában és Kantonban, A végzet hatalma Leonóráját Genfben, az Attila Odabelláját Shanghaiban, A két Foscari Lucreziáját Rómában, a Don Carlos Erzsébetjét, valamint a Simon Boccanegra Améliáját Budapesten. Mindezek mellett, közben nagy kiteljesedés számomra Puccinit is énekelni…
– A nyugat lánya Minniejeként jeleskedett idén júniusban a Magyar Állami Operaház színpadán, mely immáron a nyolcadik (!) Puccini-szerepe, és akkor még nem beszéltünk más szerzők operáiról – Mozarttól, Donizettin, Bellinin át Wagnerig, Bartókig –, mely darabok hősnőit hasonlóképp életre keltette az elmúlt években. A fő iránycsapás persze Verdi és Puccini; utóbb említett zeneszerző által életre hívott szerepek közül melyik a legkedvesebb az Ön számára?
– A nyugat lányával, ezzel az új szerepemmel most első ízben az Operaházban debütáltam, ahol kiváló hazai kollégákkal dolgozhattam együtt, és úgy hírlik, sikerre is vittük ezt a gyötrelmesen gyönyörű, ritkán játszott zenedrámát, hasonlóképp a tavaszi Simon Boccanegra-szériához. Kedvenc Puccinim általában éppen az, amelyiket aktuálisan énekelnem kell, de ha egy pillanatra a szívemre teszem a kezem, akkor azt kell mondjam, hogy a Manon Lescaut és az Angelica nővér áll lelkemhez és „torkomhoz” a legközelebb. Finom, törékeny, egészen különleges nőalakok ők.
– Ősszel a drámai szopránok nagy szerepálmát, a Toscát énekli ugyancsak a Magyar Állami Operaház színpadán. Bizakodhat a magyar közönség, hogy az elkövetkezőkben gyakrabban hallhatja majd Önt a hazai színpadokon és koncerttermekben?
– Igen, szeptemberben visszatérek szintén régi szép szerepemhez, Floria Toscához is egy friss, új rendezésben. Ez a mostani Tosca lesz az első premierem a hazámban, ami ugyancsak kivált nagy örömöt jelent. Szívesen énekelnék többet külföldi elfoglaltságaim mellett itthon is, mivel szép számmal akadnak olyan szerepeim, amelyek külföldön már mind megtaláltak…
