Október 13-án este nem mindennapi művek csendülnek fel a pécsi Kodály Központban – ráadásul nem mindennapi előadásban: a Landliebe című hangversenyen a Concerto Budapest Kossuth-díjas zeneigazgatója, Keller András vezényli a Pannon Filharmonikusok zenekarát, akivel a karmesterség és az átélt zenélés csodáján túl a programban elhangzó Beethoven- és Mozart-darabokról is beszélgettünk.
– Meséljen a Pannon Filharmonikusokkal való együttműködéséről! Volt már alkalmuk korábban együtt dolgozni?
– Ez lesz az első közös koncertünk, amire nagy várakozással készülök. A PFZ-t remek zenekarnak tartom, kiváló karmesterekkel és igazgatóval, akik valóban komoly munkát végeznek. Eddig csak távolról figyeltem a pályájukat, illetve tavaly meghívtam őket egy rendezvényünkre, a Magyar Kincsek Ünnepére, ahol Bogányi Tiborral léptek fel, aki egyébként már vezényelte a Concerto Budapestet egy másik, bérletes koncert alkalmával. A Magyar Kincsek Ünnepe rendezvényen Tibor idén is fogja dirigálni a Concertót, a bérletben szintén, tehát valójában ő már kezd összeszokni a Concerto Budapesttel. Én viszont most fogok először találkozni az ő zenekarával.
– Mit tart a PFZ különleges erősségének?
– Véleményem szerint nagyon nagy lelkesedéssel, rendezetten és felkészülten játszanak érzékeny, nagyszerű muzsikusok. Kiváló műhelynek tartom a PFZ-t!
– Mi szükséges ahhoz, hogy egy együttes ilyen professzionális összhangban tudjon működni, akárcsak a Pannon Filharmonikusok?
– Gondoljunk arra, hogy két ismeretlen összetalálkozik. Eleinte nem tudják, hogyan kerüljenek közel egymáshoz. A zenében is meg kell keresni, hogy hogyan tudnak jól együtt játszani a résztvevők, el kell érni, hogy mindenki kíváncsi legyen a másik játékára. Nem tartom jónak, amikor egy szimfonikus zenekarban a muzsikusok csupán instrukciókat hajtanak végre. Talán egy kicsit misztikusnak tűnhet, de én azt szeretem, ha mindenkinek benne tud lenni egy előadásban a saját személyisége és a szíve. Akkor tud hiteles lenni számomra a zene, ha mindenki mindent odatesz! Rengeteg összetevő befolyásolja egy zenekar minőségét. Ami döntő fontosságú, hogy minden egyes koncert valójában egy műalkotás, ami egy bizonyos térben és előadói csoport által, adott programban bontakozik ki. Hiszek abban, hogy egy program darabjai, ahogy találkoznak egymással, képesek valamilyen harmadik dimenziót, egy kitapintható pluszt létrehozni. Ehhez viszont az kell, hogy mindenki alkotóképes módon tudjon játszani. Ezt az alkotóképességet minden nap meg kell találni magunkban, még a gyakorlás során is! Létre kell hozni az izomzat harmonikus működését, és a zenei képzeletnek minden esetben az előadást kell szolgálnia. Én ilyen munkát végzek a Concertónál, ami tulajdonképpen egy komoly szellemi-fizikai edzés. A koncerten pedig megszületik a művészet, de azt elő kell tudni készíteni! Annak vannak megfogalmazható paraméterei.
– A Landliebe című hangversenyen Beethoven és Mozart művei hangzanak el. Minden bizonnyal kedves önnek ez a két zeneszerző…
– Horváth Zsolt igazgató úr kérte tőlem, hogy a VI. „Pastorale” szimfóniát dirigáljam, amit én nagy örömmel vállalok, hiszen gyerekkorom óta megőrülök Beethovenért – ő és Bartók a legnagyobb kedvenceim, de csak ha éppen nem Mozartot vezénylek, mert akkor ő. A Landliebe koncerten két Mozart-darab is lesz: az Esz-dúr zongoraversenyt Berecz Mihállyal fogjuk előadni, akivel sokat dolgozom együtt, és ezt a koncertet is nagyon várom vele. Mihály csodálatos művész, hatalmas múltja van, pedig még csak 23 éves. Úgy gondolom, fantasztikus kincse ő Magyarországnak. Egyébként a Jeunehomme-koncertet még csak egy alkalommal dirigáltam, így mondhatni, kicsit nekem is újdonság lesz.
A koncerten elhangzó másik Mozart-szerzemény, A színigazgató-nyitány is egy nagyszerű darab, amit ráadásul elég ritkán lehet hallani. Ezzel ellentétben a közismert „Pastorale” szimfóniáért minden zenekedvelő rajong: csodás természetábrázolás, amelyben Beethoven annyira gyönyörűen, magától értetődően fogalmaz meg mindent, hogy azt szavakkal nem is lehet leírni! Olyan módon varázsol el, amikor belekerülünk ebbe a zenébe, hogy abból nem is jó kijönni! Persze nehéz úgy eljátszani, hogy igazán szépen megszólaljon, rendkívül kényes, érzékeny zenéről van szó. Egyébként a VI. szimfónia Beethoven sokkal híresebb V. szimfóniájával párhuzamosan készült el, és egyszerre is mutatták be őket. Az V. szimfónia, érdekes módon akkor százszoros sikert aratott a drámaisága miatt.
– Miért lehet olyan nagy hatással a közönségre Beethoven?
– Fantasztikus például, hogy kilenc szimfóniája közül egy sem, még nyomaiban sem hasonlít a másikra! Zseniális szinten volt képes kifejezni, megfogalmazni az összes létező emberi érzést, sőt azon még túl… Ő megtalálta az utat a Föld és a Menny között, zenéje az életünkön túli világot is felemelően tudja számunkra megmutatni. Már a fiatalkori műveinek lassú tételei is egyfajta imádságként szólaltak meg. Mindegy, hogy valaki vallásos-e vagy sem, mindenképp találkozik valami olyannal, ami nem megfogható – de átélhető. Beethoven patetikus lényét persze nem mindenki szereti, valakinek ez túl sok, de én például rajongok ezekért az emelkedett zenékért.
– Karmesterként talán érez is egyfajta szimbolikus mediátorságot az említett világok között?
– Amikor belebújunk egy műbe, akkor már nem is vagyunk önmagunk: egyszerre vagyunk bent és kívül, utóbbira pedig különösen fontos törekedni, hiszen az ember sokszor csak azt hallja, amire vágyik. Óriási probléma, hogy a bennünk élő vágyak esetleg erősebbek, mint a valóság, és megtéveszthetnek minket. Sok gyakorlást igényel, hogy az ember szert tegyen egy nagyon erős kontrollra, ugyanakkor rendkívüli módon kell benne lennie a zenében, hogy inspirálni tudja azt a sokaságot, akikkel együtt zenél. Tehát éppen a mediátorság maga a feladat. Egy jó zenekar karmester nélkül is könnyen eljátszik akár rendkívül nehéz darabokat – a Concerto szinte bármit, csak próba kérdése. A karmesterség tehát nem csak a klasszikus értelemben vett vezénylésről szól. A lényeg, hogy az a bizonyos személy, aki közvetíti a művet, átadja az ő saját interpretációját a zenészeknek, ezáltal közösen alkotnak. Ez az interpretáció ráadásul nem minden alkalommal ugyanaz, előadásonként más és más kerül a fókuszba.
Mindazonáltal a legnehezebb feladat érzékenyen a másikra figyelni. Nekem a zenészeket is ehhez mérten kell tudnom irányítani, mert ha bármelyik szólista egy kicsit másképp játszik valamit, abban a pillanatban mindent megváltoztat maga körül. Erre a kíséretnek nagyon rövid idő alatt kell jól reagálnia, ami csak akkor sikerülhet, ha nem csak a saját hangját képes meghallani.
– Mozart zenéje milyen tapasztalatokat erősít meg önben?
– A Mozart-játék sokat követel, amihez értenünk kell, hogy is mozog egy zenei szövet. Ahogy a belső szerveink számunkra láthatatlan mozgása összeköttetésben áll a légzésünkkel, úgy a zenének is ugyanolyan természetesen kell tudni lélegeznie, attól függően, hogy milyen a metruma, karaktere. Ha ennek megtaláljuk a helyes módját, a zene hirtelen olyan életre kel, hogy boldoggá teszi azt is, aki játssza, azt is, aki hallgatja. Én kifejezetten azt keresem, hogy hogyan tudunk együttlélegezni a zenében.
