A fenti kérdés triviálisnak, sőt, morbidnak tűnhet, a bécsi viennacontemporary kísérőrendezvényeként szervezett Statement Ukraine konferencia azonban meglepő válaszokkal szolgált a jelenlegi orosz-ukrán helyzet tükrében.
A szervezők ráadásul nem szégyellősködték vagy alibizték el a dolgot hazai szakértők megszólaltatásával: a háború elől menekülő ukrán művészek mellett olyanokat ültettek le az asztalhoz – virtuálisan is – mint Yevheniya Kravchuk, az ukrán humanitárius és tájékoztatási bizottság alelnöke, az információs albizottság alelnöke vagy az esemény szervezője, dr. Yana Barinova, aki korábban a Kijevi Önkormányzat Kulturális részlegének vezetője volt.
A viennacontemporary keretében megrendezett Statement Ukraine két panelbeszélgetésből és egy kiállításból, illetve NFT alkotások értékesítéséből állt.
A program szervezője és az első, az ukrán kultúra és az EU viszonyát tárgyaló panel moderátora dr. Yana Barinova bevezetőjében elmondta, hogy a mostani kezdeményezést a kényszer szülte: egy évvel ezelőtt még nem gondolta volna, hogy itt fog állni ezen a rendezvényen. A február 24-i események hatására azonban sokezer honfitársával együtt ő is elhagyni kényszerült az otthonát és családjával együtt jelenleg Bécsben él és dolgozik. A harcok hatására külső és belső migráció is megindult.
„A háború tétje az, hogy létezik-e ukrán identitás, létezik-e az ukrán kultúra.
Nem a területszerzés a cél, hanem az ukrán műemlékek és kulturális örökség elpusztítása” – jelentette ki arra hivatkozva, hogy az orosz csapatok milyen területek illetve épületek ellen intéznek támadást. „A céljuk a kulturális erodáció” – mondta Barinova.
„Az ukrán intézményekben egészen a közelmúltig a szovjet működési mechanizmusok, módszerek uralkodtak, ami nagyban megnehezítette a munkát” – vázolta a háború előtti ukrán helyzetet az első beszélgetés első megszólalója Halyna Hryhorenko. A jelenlegi ukrán kulturális és információpolitikai miniszterhelyettes, aki korábban a művészetért és a művészeti oktatásért felelős állami ügynökség vezetője volt ezt nem specifikusan ukrán, hanem az egész kelet-európai régióra jellemző problémának látja. Ugyanakkor úgy véli, hogy a mostani helyzet alkalmat teremt ennek a rendszernek a felszámolására és egy új, működőképes struktúra kidolgozására. Ahogyan azt is a szovjet időszak örökségének tekinti, hogy a kulturális szektor teljes mértékben az állami finanszírozástól függ. Ennek a helyzetnek a megszüntetése, alternatív támogatási formák fejlesztése a kulcsa ezekben az országokban a kultúra fennmaradásának és fejlődésének.
„A művészet a remény legtisztább megnyilatkozása” – idézte Gerhard Richtert Francesca Thyssen-Bornemisza. A Thyssen-Bornemisza Kortárs Művészeti Alapítvány alapítója és elnöke a jelenlegi helyzet egy nem várt nyereségére hívja fel a figyelmet: láthatóvá váltak az ukrán művészek. „Előtérbe került annak fontossága, hogy a nemzet birtokolja a saját narratíváját, történelmét, kultúráját” – kapcsolódott a moderátor gondolatmenetéhez. „Kijev az avantgárd művészek menedéke volt az 1910-20-as években. A művészek fantasztikus alkotásokat hoztak létre többek közt a filmben és képzőművészetben. Ennek a virágzó időszaknak Sztálin vetett véget. Az sem véletlen, hogy a művészek a forradalmak első soraiban harcoltak, hiszen ők kritikusan gondolkodtak.”
Az ukrán avantgárd azonban csak most kezd a helyére kerülni, mivel, ahogy azt Thyssen-Bornemisza bevallotta, még a saját gyűjteményükben is összemosták az orosz és ukrán művészeket.
„Ez a világ számos múzeumában a mai napig fennálló helyzet. Itt az alkalom, hogy visszaköveteljék az ukrán avantgárd művészek eredményeit, jelezzék a gyűjteményekben is megfelelően az alkotók nemzetiségét.” A gyűjtő szerint ez kulcsfontosságú az identitás alapjainak lefektetéséhez.
Philippe Kern, brüsszeli illetőségű kutató, aki többek között az Európa Bizottság és az Európai Parlament tanácsadójaként is működik, arra hívta fel a figyelmet, hogy „míg a legtöbben a villany- és gázszámlák formájában találkozunk a háborúval, valójában az ukránok az európai értékekért harcolnak.
A háború az emlékekért, valamint azért folyik, hogy kinek a narratívája érvényesül. Ezeket védelmezi a kultúra, ezekért harcolnak a művészek, a saját narratívájukért, történetükért, az emlékeikért.”
– vázolta. Arra is rávilágított, hogy a kulturális tevékenységekkel polgári szolidaritást, elköteleződést lehet építeni, ezért lehetnek fontosak még a háborús időszakban is. „Az EU-ba történő belépésre lehetőségként érdemes tekinteni. A fiatal ukrán tehetségeknek perspektívát ad a csatlakozás, míg a szervezet az ukrán kultúrával gazdagodik majd.”
Kern szintén felhívta a figyelmet a posztszovjet intézményi működések felszámolásának lehetőségére, amelyet a mostani időszak kínál. Ezzel pedig az ukránok példát mutathatnak a többi kelet-európai országnak is, akik hasonló nehézségekkel küzdenek rendszerszinten. Ugyanakkor fontosnak tartja, hogy kulturális szektor gazdasági növekedést is hoz. Érdemes lenne a kultúrát az oktatással, az életszínvonallal egy szinten kezelni, a gazdasági és szociális szektor részének tekinteni.
A panel utolsó megszólalója a kényszermigrációval foglalkozó Judith Kohlenberger volt, aki szolidaritásban tapasztalható kimerültséget, megfáradást hozta fel elsőként. Ez a jelenség a hosszan fennálló válságok esetén tapasztalt folyamat: az első hírek érkezésekor mindenki azonnal segíteni akar, azonban ahogy telik az idő az emberek belefásulnak a hírekbe, a rászorulókba és már nem érzik olyan sürgetőnek, hogy segítsenek. Ezeken az időszakokon kell átlendíteni a segélyszervezeteknek a társadalmat, hogy a rászorulók folyamatosan megkapják a szükséges támogatást.
Kohlenberger és munkatársai kutatásuk részeként kérdőívet töltetnek ki az Ausztriába érkező menekültekkel a foglalkozásukról, képzettségi szintjükről és korábbi életszínvonalukról. Ennek alapján úgy látja, hogy jelenleg a magasan iskolázott, több nyelvet beszélő, városi, magas társadalmi osztályból származó harmincas-negyvenes korosztály érkezett az országba. „Mivel Ausztriában munkaerőhiány van, így az ő megjelenésük pozitív fejlemény is lehetne, ahhoz azonban, hogy ez így legyen, változtatni kell a rigid osztrák munkaerőpiacon és az emberek hozzáállásán is. Az munkaerőpiac merevségére jó példa az indokolatlanul magas nyelvismeret megkövetelése gyakorlatilag bármilyen állás esetében, holott köztudott, hogy a nyelvi készségek a használat közben fejlődnek, vagyis a munkavállaló a munkahelyen fejleszthetné fel a tudását a megfelelő szintre.” – világít rá egy alapvető problémára a kutató.
„Számukra a gyors helyett a fentartható megoldásokat kell keresni. Vagyis nem az a legfőbb szempont, hogy minél előbb munkába álljanak – bármilyen is az állás, amit találnak – hanem az, hogy az adott munkahelyen használják a képzettségüket, a tudásukat, ami ennek hiányában korrodálódik és elvész, ahogy a motivációjuk is. Ezeknek az embereknek a megfelelő foglalkoztatásával hosszútávon Ausztria is nyer, hiszen ők vissza akarnak térni Ukrajnába. A háború után ők lesznek, akik újjáépítik az országot, ha jók a tapasztalataik, akkor az osztrákokkal szoros partnerségben. Vagyis hiba ezeket az embereket olcsó munkaerőnek tekinteni és úgy kezelni.”
A második, a háború idején a művészet és a kulturális szektor helyzetét körüljáró beszélgetés húsbavágóan közel hozta a résztvevőkhöz a háború valóságát.
Biztonságos távolságból, Bécs központjából, egy kortárs művészeti rendezvényről szemlélve a helyzet alkalmat adhatott, hogy elmerengjünk a II. világháború hatására kivándorló művészek és az idegen országokban felívelő pályájuk és nagyszerű alkotásaik feletti, amíg a biztos távolságban tartott, romantikus elképzeléseket a jelenlévők valós tapasztalatai össze nem zúzták. A máshol tapasztalt, a témát körültipegő finomkodás helyett az itteniek nyíltan vállalták a véleményüket és felszólították a jelenlévőket, hogy amennyiben úgy érzik, támogatásukat fejezék ki azzal, hogy pénzzel is támogatják a fegyverkezést. Ezt akár a helyszínen kiállított munkák megvásárlásával is megtehették. Az ezekért kapott összegekből is fegyvert vásároltak, ahogy azt a standnál kihelyezett ismertető világossá tette.
A háborúra tett nyers utalások eleinte szinte obszcénnek tűntek a decens művészeti közegben, amely igyekezett ezt a fajta valóságot a lehető legtávolabb eltartani a tudatától. A második beszélgetés megszólalói azonban nyilvánvalóvá tették, hogy ők nem engedhetik meg maguknak ezt a luxust.
„Veszélyes a gazdaságot és a kultúrát összekapcsolni vagy versenyeztetni, mert ilyenkor mindig a kultúra kerül ki vesztesen. A kultúrának mindig bizonyítania kell a saját létjogosultságát a gazdaság összefüggésében, mert még mindig szórakoztatásként tekintenek rá.” – vágott rögtön a dolgok közepébe Kateryna Botanova példával is alátámasztva állítását. „Már folyt a háború, amikor még mindig jött a gáz Oroszországból.” – mutatott rá a Bázelben élő ukrán kritikus, kurátor. „Az oroszok hihetetlen mennyiségű pénzt pumpáltak az európai kultúrába az elmúlt évtizedben. Ezért is kisebb a szolidaritás az ukránok felé” – utalt vissza Judith Kohlenberger mondataira. „A kultúra a támogatásokon és a megosztáson alapszik, az oroszok pedig megvásárolták a szolidaritást.
Érdemes rákérdezni, hogy honnan jön a támogatás a művészeti életbe. Ki fizeti meg ennek az árát?”
– szólalt fel amellett a tendencia mellett, amelynek keretében az utóbbi években több nagy múzeum is visszautasított adományt etikai okokra hivatkozva. Amerikában többek közt az ópiát krízis miatt a gyógyszergyártó Sackler család támogatását nem hajlandó elfogadni több intézmény sem.
„A korábban művészeti, kulturális tevékenységet folytató ukránok többsége felhagyott eredeti szakmájával és vagy belépett a hadseregbe és jelenleg is harcol vagy felpakolta a családját és külföldre menekült. A már korábban is más országokban élő és dolgozók pedig folyamatosan azon munkálkodnak, hogy az emberek ne felejtsék el, mi történik az országukban. Sokan a keresetüket hazaküldik Ukrajnába a katonáknak, az áldozatok családjainak vagy az ottmaradóknak.” – engedett bepillantást Kateryna Botanova a háború mindennapjaiba.
„Még 2007-ben is előfordult, hogy beültem Berlinben egy taxiba, a sofőr megtudva, hogy Ukrajnából jöttem, azt kérdezte, hogy az Ázsiában vagy Amerikában van-e” – mesélte Tanja Maljartschuk. Az ukránul és németül is publikáló író szerint ezek az események láthatóságot is biztosítottak a nemzetének.
„Az ukrán nemzetiség korábban nem létezett a nyugat szemében. Kelet-Európa egyet jelentett a mássággal.
Ezen változtattak 2014-ben a Majdan téren történtek, akkor azonban az orosz propaganda nácinak bélyegezte a tüntetőket. Az ukránok akkor már jelezték, hogy ők is Európához tartoznak. A nyugat azonban még mindig posztszovjet államoknak titulálja ezeket az országokat, holott 1989-90 óta a térségben felnőtt egy generáció, akik már egyáltalán nem éltek a szovjet rendszerben.” – szögezte le Tanja Maljartschuk, aki szerint ez a helyzet nem kelet-európai államokon múlik, hanem a nyugatnak kell változtatnia a hozzáállásán és másképp tekinteni erre a területre.
A háború előtt a kreatívszektor felmérésével foglalkozó kutató, Taras Doroniuk elmondta, hogy még jelenleg, a háborús helyzetben is létezik a művészet és a kulturális szektor exportja Ukrajnában. A Kijevi Gazdasági Egyetem kutatója február óta a megtámadott területek épületeinek felmérésével foglalkozik. Ő és csapata azt térképezik fel, hogy a harcok milyen károkat okoznak és pontosan milyen épületekben. „500 felett jár azoknak a megrongálódott vagy elpusztult épületeknek a száma, melyek a kulturális örökség részét képezik” – jelentette ki a kutató. „Sportlétesítményeket, turisztikai látványosságokat is megrongáltak a támadások. Mindezek szintén arra engednek következtetni, hogy a harc nem csupán a területért folyik, hanem a célja az ukrán kultúra fontos részeinek megsemmisítése.”
Ezt a gondolatot folytatta az Ukrajnából online bejelentkező Yevheniya Kravchuk, az ukrán humanitárius és tájékoztatási bizottság alelnöke, az információs albizottság alelnöke is. „Az ukrán identitás eltörlésének része a megszállt területeken az ezt az identitást jelképező szobrok, épületek elpusztítása.” Kravchuk ugyanakkor emlékeztetett, hogy jelen pillanatban a mindenki a háborús erőfeszítésekből veszi ki a részét, „az Ukrajnában tartózkodó művészek az alkotás helyett harcolnak. A kulturális szektor emellett is komoly károkat szenved, nem érkeznek az országba például a külföldi forgatócsoportok, amely bevételt jelentenének. Nem tudják kiosztani a különféle, művészeket támogató ösztöndíjakat. A fegyverkezési költségek a tízszeresére ugrottak, hiszen az ország védelme a prioritás. Arra törekszenek, hogy a kulturális szektorban dolgozók megkapják a fizetésüket, de minden más pénz a háborúra megy.”
A politikus itt parázsvitába keveredett a kultúra támogatásának kérdéséről Kateryna Botanovával, aki szerint már az is segítene ezen a területen, ha bizonyos szabályokat megváltoztatnának és máshonnan is szerezhetnének forrásokat az intézmények és a szervezetek.
Yevheniya Kravchuk végül emlékeztetett rá, hogy a háborús pusztítás nem csak a kultúrára, hanem például a turizmusra is hosszútávú hatással lesz, hiszen a lerombolt nevezetességek miatt a elmaradnak majd a turisták, a korábban is említett forgatócsoportok.
Markus Huber a viennacontemporary igazgatója elismerte, hogy a nyugat-európai rendezvényeknek, többek közt a sajátjuknak is felelőssége van abban, hogy a kelet-európai alkotók kimaradtak. „Nyugati mintára terveztük a rendezvényeinket, ezért a kelet-európai alkotók kimaradtak a meghívottak közül.
A művészeti vásárok nagyon sajátos gazdasági modellel rendelkeznek.
Nem csupán pénzen megvásárolt mellőzésről, ignorálásról van szó” – válaszolt Kateryna Botanova korábbi kijelentéseire. Hozzátette ugyanakkor, hogy a viennacontemporary egyik fő befektetője szintén orosz volt. Idén azonban teljesen osztrák tulajdonba került a rendezvény. „Kulturális diplomatákra van szükség, akik képviselik az adott területet és megismertetik a közönséggel és a szakmával. Idén új kreatív alapokra helyezték a vásárt. Kelet-Európából is hívtak művészeket és kiállítókat.”
Ennek a törekvésnek a keretében az ukrán emlékezet és emlékek megőrzésének témájában készült kiállítás kapcsolódott a panelbeszélgetsekhez. A das weisse haus-ban fiatal ukrán művészek mutatták be munkáikat A fekete szárnyú kakas című tárlaton. A cím egy, a romok között talált kis nippre utal, amely egyedüliként élt túl egy támadást egy egész háztartásból. Az olcsó kis figura, amelyet még a szovjet időkben gyártottak egyszerre vált a kitartás, a nemzeti és a személyes emlékek szimbólumává. Hasonló gondolatiság húzódik meg a tárlat egy szobájában kiállított tálalószekrényt ábrázoló alkotás mögött.
A porcelánokkal teli bútor, amely bármelyik magyar nagymama konyhájában is állhatna az emlékek törékenységét mutatta meg.
Utal arra is, hogy a tárgyak milyen haszontalanokká válhatnak bizonyos helyzetekben.
A közönség körében legnagyobb sikert arató munkának Dima, Dmitry, Dmytro – Dicsőség a hősöknek című filmes alkotását könyvelném el. A terem végében egy boltív alatti falra vetített nagyjából 20 perces film egy ukrán archívumból származó családi felvétel volt. Valamikor a 80-as, 90-es években készülhetett a videó egy 1,5-2 éves kisfiú és szülei sétájáról egy szobornál és a körülötte található téren. A narrátor játszik a magánmitológia, a saját emlékezet és a generációs élmények, társadalmi jelenségek, történelmi, politikai események perspektíváinak váltakozásával.
Olyan módon állítja ezeket egymás mellé, amely elgondolkodtat a saját szerepünkről a történelemben, illetve a történelem szerepéről a mi életünkben.
Nem véletlen, hogy amikor megálltam, hogy belenézzek a műbe még csak 4-5 másik néző volt körülöttem, mire megfordultam, addigra azonban már a teljes terem tele volt és szinte mindenki a filmet nézte.
