Bár hívták a Nemzeti Színházba is, végül Kaposvárra szerződött le. Nem bánja. rengeteg műfajban és karakterben próbálhatja ki magát. „Szeretem, hogy délután mesehős lehetek, este pedig A Karamazov testvérekben játszom” – mondja. Tehetségét már az első évadban díjazta a közönség. Idén az egyike lett a Junior Prima Díjasoknak. Benedek Dániellel beszélgettünk.
– November 11-én mutatta be Katona József Bánk bánját a kaposvári Csiky Gergely Színház.
– A klasszikus drámát dolgoztuk fel, de meghúzva azt. Arra törekedtünk Olt Tamás rendezővel, hogy ma is érthető, értelmezhető Bánk bán előadás szülessen. Tamás nagyon erős világot álmodott hozzá, a mai fantasy-filmek sötét, erőszakos hangulatát idézi meg az előadásban.
– Nehezen színpadra alkalmazható mű, a nagy nemzeti drámákon súlyok is vannak, nem véletlen, hogy annyi rendező – sokszor izgalmasan – de jelentősen nyúlt hozzá a műhöz.
– Van ez a néhány nagy nemzeti darabunk, amiket fontos ápolni, de óriási feladat is. Színészként semmiképpen nem közelíthetem meg onnan, hogy Bánk az egy legendás szerep. Minden szerepben valami önazonosságot keresünk. Számomra azért is különleges, mert a színészi pálya adottsága – ez lehet áldás és átok is – hogy az ember alkata, fizimiskája, lelkülete bizonyos szerepkörökre predesztinálja. Nekem visszatérő feladatom a könnyedebb műfajok, a zenés vígjátékok csetlő-botló kedves fiújának megformálása.
– A Karamazov Szmergyakovja, a Szarvaskirály Deramoja ennek azért ellentmond.
– Szerencsére vannak kimozdulások, a Karamazov előadás nagyon jókor jött, amikor már igényem volt a súlyosabb munkákra. Sötét humorával Szmergyakov furcsa lelkű fiú. Azt hiszem, én nem vagyok egy klasszikus Bánk bán-alkat, bennem ő inkább középkorú, zömök, szakállas figuraként él, ami nagyon nem én vagyok. De minden ilyen lehetőség, amikor kipróbálhatom magam egy más karakterben, mérföldkő lehet a pályán. Vagy nagyon komoly tanulópénz. Az említett Deramo király is drámai szerep, de fiatalosan fogtuk fel az előadást, sok humorral, sok kikacsintással. Közel áll a szívemhez ez a fajta – a nézőkkel és műfajokkal való – játék. Ilyet, mint a Bánk bán, még sosem csináltam.
– Abban, hogy végül – bár hívtak a Nemzetibe is – Kaposvárra szerződtél, az is motivált, hogy itt sokféle előadásban és szerepkörben játszhatsz?
– Ez a szokásos dilemma a nagy vízzel, meg a kis hallal. Mindig fontos, hogy az emberre mennyire számítanak. Nagyon szeretem a kaposvári társulati létezést, hogy annyi mindenben kipróbálhatom magam. Már az első évadban csináltam vígjátékot, klasszikus tragédiát és kísérleteztünk a Stúdióban. Izgalmas, hogy délután mesehős lehetek, este pedig Szmergyakovot játszom. Szabó K. István Karamazov rendezése nagyon elmélyült munkafolyamat volt, rengeteget beszélgettünk a darabról, sok mindent kipróbáltunk, nagyon személyes lett az előadás. Évekkel ezelőtt a Padlásban a Rádióst játszottam. Az is mérföldkő volt, egyetemistaként sosem gondoltam magamnak zenés darabokat, kevésbé állt közel hozzám. Itt azt is játszom. Meg kellett tanulnom a műfajt, izgalmas feladat volt, sokat kaptam ezektől a szerepektől. Jó dolog, hogy számítanak rám, ez most nagyon jó állapot.
– Még nagyon a pálya elején vagy. Már itt eldőlhet egy későbbi út, hogy milyen szerepek állhatnak előtted. Dilemmázol, hogy mik a jó döntések?
– Nem ezek a dilemmák határoznak meg, de valóban látja az ember, hogy miben számítanak rá leginkább. Hogy vidék vagy főváros, ebben az döntött, hogy hova húzott jobban a szívem. Amíg azt érzem, hogy számít a munkám, addig itt jó nekem.
– Gozzi Szarvaskirályát is idén mutattátok be. Mese, mitikus történet a barátságról, a szerelemről, a hatalomról, az emberi játszmákról. Talán tükör is arra, hogy „ki vagyok én?”
– Amikor először olvastam a művet, bizonytalan voltam, hogy mit lehet belőle kihozni. Berettyán Nándi rendezéseuni nagyon érzékenyen találta meg, mik azok a dolgok, amiket ebből el kell mesélni, mi a központi kérdése a műnek. Az előadásban nagyon izgalmas a szerepváltogatás, a lélek szerepe, ami különböző testekben jelenik meg. Hogy mit jelent a test és a lélek határa, és mit jelent az ember saját létezése.
– Közönségdíjat már korábban kaptál Kaposváron, idén pedig a szakma Junior Prima Díjával ismertek el. Ki laudált?
– Nem tudtam, hogyan működik a díjátadó ünnepség, nekem is meglepetés volt az engem laudáló Rudolf Péter. Nagyon örültem neki, s annak, mennyire utánam nézett. Mint kiderült, Olt Tamást is kérdezte rólam. Jólesett, hogy rengeteg személyes utalás volt a beszédében. Persze, megerősítés is a díj. Valahogy úgy működöm, hogy amikor épp elfáradok, vagy a hitem fárad el valamiben, amikor rossz dolgok érnek, akkor az Univerzum küld egy ilyen jóleső dolgot. A közönségdíj is ilyen volt, amin akkor nagyon meglepődtem, hisz az első évadom végén kaptam. Ráadásul ugyanakkor derült ki, hogy a Woyzeck előadásunkkal a POSZT-ot is megnyertük. A Junior Prima Díj picit más, a szakma a harminc év alatti fiatalokat ismeri el vele. Nem arról szól, hogy nagy művész vagy, sokkal inkább arról, hogy jó ígéretnek tartanak. Ha az ember megkapja ezt a bizalmat, kötelessége ezen az úton tovább mennie.
– A Woyzecket ifjabb Vidnyánszky Attila rendezte a Nemzetiben. Miután Kaposvárra szerződtél, már nem tudtad továbbvinni a szereped. Fájnak ezek az eleresztések?
– Fáj, persze hogy fáj, de megoldhatatlan lett volna. Fáj, de nem seb, őszintén örülök, hogy azóta is milyen újabb sikereket ért el az előadás.
– A szintén friss Junior Prima díjas Barta Ágnes is játszott a Woyzeckben. A díjazottak között osztálytárs is van. Ez még egy pluszt ad, hogy olyanokkal együtt kaptad meg, akikhez szorosabb barátság, szakmai múlt köt?
– Nagyon jóleső dolog volt, amikor egyszer csak megjelent Ági és Koltai-Nagy Balázs. Nem tudtam róluk. Örültem nekik, az egyetem után szétszóródtunk az ország különböző színházaiba, ritkán találkozunk. Nagyon erős, összetartó osztály voltunk.
– Kaposvár előtt többször felvételiztél a Színműre. E tekintetben valamennyire „elégtétel” is a díj?
– Az elégtétel kicsinyesen hangzana. A Kaposvári Egyetem előtt két évig jártam a Keleti István Művészeti Iskolába. Két nagyon fontos évem volt, szükségem volt rá ahhoz, hogy el tudjam kezdeni az egyetemet. Vonzott ez a hivatás, de még nagyon nem éreztem, hogy mit várnak tőlem. Egyenesbe kellett jönnöm magammal, fel kellett nőnöm, hogy ezzel tudjak foglalkozni. Nem bánom, hogy így alakult, mint ahogy azt sem, hogy Kaposváron végeztem. Persze mosolyog az ember, ha azoktól kap díjat, akik korábban nem vették fel. De úgy érzem, most nagyon jó nekem.
A cikk megjelenését a Takarékbank Zrt. támogatta.
