Egy hosszabb hiátus után, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar nagy többségének bizalmát elnyerve vette át az együttest Vashegyi György. Múltról, jelenről és tervekről kérdeztük.
– 2023-ban ünnepli alapításának 100. évfordulóját a Nemzeti Filharmonikus Zenekar – az együttes új vezetőjeként mire a legbüszkébb a zenekar múltjából?
– Rendkívüli az elmúlt száz év magyar zenei története: igazi csoda, hogy a magyar történelem közel sem legfényesebb évszázada a klasszikus zene terén – az olykor iszonyatos mértékű történelmi nehézségek és tragédiák ellenére – mégis sikertörténet tudott lenni. Ebben óriási a Nemzeti Filharmonikusok jelentősége és érdeme; igazi zsenik – Ferencsik János és Kocsis Zoltán – utódjaként vezetni őket pedig hatalmas megtiszteltetést és felelősséget jelent számomra.
Emellett úgy érzem, a művészeti intézmények „életkora” terén talán valahol éppen száz év körül van az a határ, amely után már valódi kontinuitásról és igazi intézményi hagyományról beszélhetünk. E téren gyakran gondolok az 1669-ben, a Napkirály által alapított Párizsi Operára (eredeti nevén: Királyi Zeneakadémiára), mely idén a 353. évadát kezdte meg, s ezzel valószínűleg „csúcstartó” a nyugati civilizációban – 1769-ben, Rameau halála után 5 esztendővel volt annyi idős, mint most a Nemzeti Filharmonikus Zenekar… Minden intézmény esetében időről időre szükség van reformokra és megújulásra, de ismétlem: az évszázadon túlnyúló művészi folyamatosság óriási érték, amit tisztelnünk kell és nagyon vigyázni rá.
– Egy hosszabb hiátus után, a zenekar nagy többségének bizalmát elnyerve vette át az együttest – mi most a legnagyobb kihívás, a legsürgetőbb feladat?
– Nincs és nem is lehet más, mint minden körülmények között a lehető legmagasabb művészi minőség elérése. Mindennek, ami a Nemzeti Filharmonikusok zászlaja és címere alatt történik, ezt kell szolgálnia.
– Rövid és hosszabb távon hogyan változik majd az együttes repertoárja? Mi az a feladat, amely kifejezetten a kiemelt állami együttes poziciójából fakad?
– Ferencsik János és Kocsis Zoltán repertoárja jelentős részben különbözik az enyémtől: nyilvánvaló, hogy saját „régizenei” repertoárom egészében nem vihető át a Nemzeti Filharmonikusokhoz. Ugyanakkor – ahogyan a múltban már sok interjúban igyekeztem elmondani – a régizenei előadói gyakorlatból és kutatásból következő szemlélet számomra elengedhetetlennek tűnik minden olyan mű előadásakor, melynek zeneszerzője már nem él: akár Bartókot játszunk, akár Brahmsot, Haydnt, Bachot vagy Monteverdit, bizony minden ilyen esetben sokat kell kutatnunk. A Nemzeti Filharmonikusok élére történt – nagyon megtisztelő – meghívásomban valószínűleg fontos szerepe volt a francia romantikának. Csodálatos terület, mely ugyanakkor zenetörténetileg is logikus folytatása annak, amit saját együtteseimmel, a Purcell Kórussal és Orfeo Zenekarral az elmúlt évtizedekben csináltunk: alighanem mindez erősen összefügg az első kérdés kapcsán már felmerült, páratlan, francia zenetörténeti és intézményi kontinuitással.
A tisztán állami fenntartásból fakadó – kiemelt és jogos – fenntartói elvárásokat illetően pedig úgy vélem, azoknak méltó módon csak a magyar állami klasszikus zenei intézmények eddiginél sokkal szorosabb együttműködésével tehetünk eleget. A magyar komolyzenei élet fontos kérdéseire (legyen szó oktatásról, vagy akár vonzó zenész életpálya-modellről) a tisztán állami tulajdonú intézmények – a Nemzeti Filharmonikusok, a Concerto Budapest, a Szent István Filharmonikusok, valamint a Filharmónia Magyarország – a siker reményében csak együtt kereshetnek választ, elképzeléseiket szorosan összehangolva a Zeneakadémiával és a MUPA-val (és a sor természetesen tovább is folytatható). A 2023-ban százéves Nemzeti Filharmonikus Zenekar kiemelt felelősségének érzem, hogy ennek az együttműködésnek a koordinátora és „primus inter pares” vezetője legyen. Ha valami, akkor a jelenlegi nehéz történelmi és gazdasági helyzet az, ami ezt képes lesz kikényszeríteni…
– Az elmúlt pár évben egy kifejezetten erős fiatal karmester-generáció tűnt fel: hogyan tervezi őket is bevonni a Filharmonikusok munkájába?
– Számomra különösen izgalmas – talán nem is véletlen –, hogy a Gondviselés éppen 30 évvel azután kötötte össze sorsomat a Nemzeti Filharmonikusokkal, hogy 1992 őszén (akkor még diploma előtt álló karmester hallgatóként) elkezdtem tanítani a Zeneakadémián. Mindez azért jut itt eszembe, mert ezen három évtized második felében alkalmam volt ott fiatal karmestereket is tanítani: az említett, valóban tehetségekben bővelkedő fiatal karmester-generáció legtöbb tagját is taníthattam. Viszonylag jól ismerem tehát zenei tehetségük és emberi pálya-alkalmasságuk jellegét és mértékét: ennek megfelelően szeretnék és fogok lehetőséget adni nekik a Nemzeti Filharmonikusok munkájában. De ismétlem, a magyar zenei élet érdekében most egy, az eddiginél sokkal szorosabb együttműködés kialakítása a célunk: a fiatal zenei tehetségek (köztük az ifjú karmesterek) felfedezése, nyomon követése, támogatása és pályán való elindítása az egyik olyan legfontosabb feladatunk, amelyet csak összefogással oldhatunk meg.
Ha már szóba került a karmesteri szakma: bár többféle megközelítés létezik, én személy szerint egyáltalán nem hiszek a diktatúra hatékonyságában. Sajnos a vélt vagy valós hatalom birtoklása sokszor jelentős személyiség-torzulással jár együtt olyan vezetők (köztük sajnos karmesterek) esetében, akik végső soron pont ezek miatt az emberi hibák miatt válnak teljesen alkalmatlanná pozíciójuk betöltésére. Ezzel szemben én tehetséges, felkészült és határozott, a döntéseikért következetesen felelősséget vállaló vezetőkben látom szakmánk megoldását (sőt, talán nemcsak e szakmáét). Célom, hogy oldott és pozitív emberi hangulatban, a zene csodája és egymás tehetsége által inspiráltan, folyamatosan és fáradhatatlanul dolgozhassunk – olyan gazdag az európai kultúra, azon belül is a zene kincsestára, hogy mindenkinek jut elég zseniális hangjegy, valamint abból fakadó inspiráció és szenvedély.
– Az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus révén már maga mögött tudhat egy sikeres építkezést – milyen lehetőségeket lát a Nemzeti Filharmonikusok nemzetközi jelenlétének, presztízsének erősítésére, illetve hogyan szeretné látni őket 10 év múlva?
– Az eddigiekből is talán egyértelmű, milyen komoly feladatok várnak ránk: kiváló magyar muzsikus-kollégáinkkal, minden tehetséges és jóérzésű zenészünkkel összehangolt együttműködésben képzelem el a ránk váró évtizedet. Természetesen, mint az élet minden dolgában, nélkülözhetetlen lesz itt is a Jóisten segítsége, de bízom benne, hogy a Nemzeti Filharmonikusok épülése és emelkedése folytatódni fog. Célunk, hogy a 2033-ban esedékes 110. születésnapig minél több dicsőséget hozhassunk a magyar tehetségnek és kultúrának, itthon és a nagyvilágban egyaránt. Sok részletet mondhatnék a jövőre vonatkozó elképzeléseimből, de most úgy érzem, inkább a tettek beszéljenek majd.
