Felfedezni egy teljesen ismeretlen zenei univerzumot? Alámerülni a 20. század eleji Berlin káosszal és kavalkáddal teli világába? És hogy jön ide Babylon? Korcsolán Orsolya és az UMZE Kamaraegyüttes január 30-i zeneakadémiai hangversenye kapcsán jártuk körbe többek között ezeket a kérdéseket, közben egy kicsit zeneesztétikai és filozófiai kérdéseket is boncolgattunk.
– Miért épp a Weill Hegedűverseny lett a doktorid választott témája?
– Néhány évvel ezelőtt, talán pont a Kuti Sándor műveit felsoroltató Deutsche Grammophon-lemezem felvétele alatt jött velem szembe ez a hihetetlenül érdekes és – véleményem szerint – korszakalkotó darab. Kerestem Kuti korának, a 20-as, 30-as, 40-es éveknek hasonlóan feledésbe merült zenei lenyomatait, amikor kezembe került Kolja Blacher és Claudio Abbado magávalragadó felvétele. Szerelem volt első hallásra. Mivel szinte semmit nem tudtam Weill Koldusopera előtti munkásságáról, leesett az állam.
Rövid kutatás után bebizonyosodott, hogy Weill 1928, a Koldusopera mindent elsöprő világsikere előtti munkáiról, életéről, világáról szinte nincsen itthon irodalom.
Senki nem ismeri azt a Kurt Weillt, akinek korai kompozícióit a Berlini Filharmonikusok rendszeresen tűzték műsorra, akinek első operáit a legnagyobb német operaházak mutatták be, nem beszélve a Hegedűversenyről, amit 1934-ig rendszeresen játszottak világszerte. A közönség, de a szakma is többnyire „csak” a már emigrációba kényszerült és a Broadway által világhírűvé vált Weillt ismeri, aki soha nem tért vissza a Hegedűverseny kísérletező, eklektikus, mégis komoly „koncerttermi” stílusához.
– Mit gondolsz, miért játszották ilyen kevésszer?
– Úgy érzem, ennek két fő oka van. Egyrészt a mű előadói nehézsége, és itt nemcsak a mű hangszertechnikai nehézségére gondolok, hiszen a darab a hegedűsnek egy harmincöt perces, ördögien komplikált maraton. Nehéz megfogni Weill korai stílusát. Annyira egyedi, annyira eklektikus, és minden virtuozitása ellenére, vagy pont amellett annyira érzelmes és lírai.
El kell engedni a játékosnak az eddig megtanult stílusjegyeket, gondolok itt elsősorban Mahler, Richard Strauss, Schönberg vagy Stravinsky zenei világára – melyeknek lenyomatai egyébként megtalálhatók a műben –, és hagyni, hogy a darab magával ragadja ebbe a különös egyedi, weilli hangzás- és melódiavilágba. A másik ok szerintem pont Weill Koldusoperájának és később a Broadway-on aratott sikereinek tudható be. Nem így ismerjük őt, nem ezt várja a közönség, és emiatt szerintem óvatosak a koncerttermek. Ma mindenhol a világon az a kérdés, hogy erre vajon bejön-e az én közönségem. Ha már egyszer hallotta, be fog jönni. Mert a darab zseniális.
– Tihanyi László karmesterrel, a témavezetőddel milyen szempontokat vettetek végig a közös munkátok során?
– A doktori írása közben először is nagyon fontosnak tartottam Weill zenei és társadalmi gyökereit részletesen bemutatni, hiszen a Hegedűverseny Weill egész addigi életének és korának szuverén lenyomata. Fontos volt nekem, hogy honnan jön ez az ember, kik és mik hatottak rá, és ezeket hogyan dolgozta bele a zeneszerzői stílusába. Ez lett az első hosszú fejezet. A doktori második részében rigorózusan, szinte ütemről ütemre elemeztem a darabot az előadó szempontjából, majd a harmadik fejezetben az eddigi előadásokat és a hanglemezfelvételeket vettem nagyító alá. Rettentő sok bölcs tanácsot kaptam Tihanyi tanár úrtól, és tonnányi biztatást, amiért nagyon hálás vagyok. Még nem kezdtünk el közösen próbálni, de biztos vagyok benne, hogy ez a belőle áradó harmónia, bölcsesség és biztatás az előadást is átszövi majd.
– Kapcsolódnak-e tematikusan egymáshoz a koncerten elhangzó művek? Vannak találkozási pontok?
– Természetesen igyekeztem kapcsolódási pontokat találni a program összeállításakor, és picit talán perspektívába helyezni a darabot. Hadd haladjak a programban visszafelé. Tehát a második félidőben Weill hegedűversenye hangzi el, melyet 24 évesen, karrierje hajnalán komponált, és amellyel üstökösként robbant be a kor nagybetűs zenei életébe.
Weill egyik nagy példaképe Mahler, Schönberg és Busoni mellett Richard Strauss volt, akitől idéz is a Hegedűversenyben.
Strauss ugyancsak pályája kezdetén, és ugyancsak 24 évesen komponálta a hegedű-zongora szonátát, melyet az első félidő végén fogunk Farkas Gábor zongoraművésszel eljátszani. Ez a darab is óriási kihívás, sajnos csak ritkán játsszák. Strauss szonátája mutatja egy picit, hogy – ugyan nagyon távolról –, de részben honnan merítkezik Weill zenei nyelvezete. A hangverseny legelső darabja pedig Eötvös Péter A Call című kompozíciója egyetlen hegedűhangra, melynek beszédes gesztusai, atmoszférikus hangzásvilága, merész effektusai nekem nagyon jól passzolnak Weill hegedűversenyének kísérletező játékosságával. Ha úgy tetszik, ez lenne a jövő Weill Hegedűversenyének perspektívájából. Múlt, jelen és jövő. Talán így könnyebb elhelyezni Weill ismeretlen hegedűversenyét.
– „A darab a 20-as évek Berlinjének tökéletes lenyomata, mind spengleri, mind pedig »Babylon Berlin-i értelemben« – áll a műsorfüzetben. Hogyan értelmezzük ezt?
– Ez egy hosszú válasz lesz… (nevet)
– Nem baj!
– Nos, Spengler 1918-ban A Nyugat alkonyában megírja az európai kultúra aranykorának hanyatlását. Ha ezt a spengleri aranykort zenére akarnánk fordítani, akkor nyilván Bach és Mozart lennének ennek a csúcspontja. Weill a húszas években Ferruccio Busoninál tanult zeneszerzést, aki pontosan ezeket az ideákat állította növendékei elé, és aki csakúgy, mint Spengler, egy korszak hanyatlását látta a későromantika túlburjánzó kuszaságában. Növendékeit a barokk és klasszikus formákhoz való visszatérésre biztatta, ugyanakkor egy forradalmian új zenei nyelvezet, új dallamkészlet, új hangsorok megalkotása mellett.
Ez lényegében egy az egyben megvalósul Weill hegedűversenyében, formailag szabályos, klasszikus, majdhogynem teljesen logikus, csak a hangkészlet elképesztően modern. Emellett pedig Weill becsempészi a feszes formák közé a jazz, a foxtrott, a tangó világát, a schönbergi tizenkétfokúsággal parolázik, a tonalitás határmezsgyéin jár, máskor pedig mintha egy szomorú sanzont idézne. A spengleri aranykor hanyatlását a 20-as évek berlini káosza és kavalkádja tökéletesen tükrözte, hiszen a kor minden szabadossága, útkeresése, szodomája és gomorrája valahol ennek a hanyatlásnak a termékeként volt értelmezhető. A Babylon Berlin című sorozat ennek a kornak a hangulatát csípi el, szerintem briliánsan, mert benne van a kor minden sötétsége, bűne, de útkeresése, új fényei, új divatja és egy jobb világ hiú ábrándja is. Csakúgy, mint Weill mesterművében.
– Mint koncertező hegedűművész, szerinted hogyan csábíthatók be a fiatalok a koncerttermekbe?
– Egyszerűen és bonyolultan tudnék erre válaszolni. Egyszerűen: szerintem elengedhetetlen, hogy tanítsuk a fiataloknak meghallani a zenét, és nemcsak hallgatni azt. Közéjük kell ülni, a saját kis közegükben megfogni őket így vagy úgy, és elmesélni, hogy mire nyissák ki az antennáikat. Ez működött Bernsteinnnél a tévén keresztül, Fischer Iván zseniális kakaókoncertjein, és én is ott ültem az Operában meg Vásáry Tamásnál a Zeneakadémián a mesélős, beszélgetős koncerteken már kislányként. És akkor itt jön a bonyolult része a dolognak; szerintem ez a folyamat nem a fiataloknál, a serdülőknél kezdődik, mégcsak nem is az iskolában vagy az óvodában, hanem leginkább a szülőknél.
Ahogy a közönséget figyelem az új arcokat keresve, meglepődve tapasztalom, hogy mindig a harmincasok-negyvenesek generációja az, amelyik visszatalál a koncerttermekbe. Őket kellene most aktivizálni, mert ők fogják a gyerekeiket először behozni a koncertre, elvinni a zeneoviba, a zenesuliba, átcsavarni néha a rádiót a Klasszikra vagy a Bartókra. Az élő koncertélmény, legyen akármilyen kicsiben, pótolhatatlan, az nem váltható ki egy jó Insta- vagy TikTok-videóval. Nagyon lényeges, hogy legyen merszünk a dobozon kívül gondolkodni, új művekben, új programokban, új koncertformátumokban, új gondolattársításokban. Láttam szerte a világban ifjúsági koncertet, például Bécsben, amit egy rapper moderált – szerintem nem túl meggyőzően, de a gyerekek imádták –, vagy máshol egy ismert focistát, aki viszont briliáns volt, el sem hinnéd. Nincsen csodafegyver, személyes találkozások vannak, ezekre kell koncentrálni.