Az elmúlt évek pénzbősége súlyos szakmai aránytévesztést hozott a zenekari támogatásba – mondta a ZeneKarnak adott interjújában Somogyi-Tóth Dániel, aki arról is beszélt, hogy a válság miatt egyébként is fordulóponthoz érkezik a magyar zenekari rendszer finanszírozása, és a fővárosi és a vidéki zenekarok között kialakult támogatásbeli különbségeket orvosolni kell.
– Az egyik élvonalbeli vidéki nemzeti kategóriás zenekart vezeted több mint egy évtizede. Az elmúlt évek állami támogatása egyre kevésbé kedvezett olyan mértékben nektek, mint a fővárosiaknak. Mi a helyzet most?
– Valóban, idén már tizenkettedik éve leszek igazgató Debrecenben, ezért már némi rálátással rendelkezem erre a területre. Pár évvel ezelőttig volt valamiféle közös cél a vidéki és fővárosi zenekari igazgatók között, mégpedig az, hogy minden zenekarnak nagyon rossz volt az anyagi helyzete, és ebből minden igazgató szeretett volna kijutni. Ez néhány éve markánsan megváltozott, amikor a TAO maradványaiból korábban példátlan módon jelentős összegek áramlottak az iparágba. Ekkor abszurd és bizarr módon hirtelen szétnyílt az olló: a fővárosi zenekarok szinte kivétel nélkül jelentős többletforrásokhoz jutottak, game changer szintű béremeléseket tudtak végrehajtani, nagyon komoly produkciós fejlesztési lehetőségekhez jutottak. Ezzel szemben vidéken – és most hangsúlyosan a történelmi hagyománnyal rendelkező vidéki műhelyekről beszélek – a pedagógus bértáblát éppen csak követni tudták a fizetések, és érdemben nem lépett előre a finanszírozás.
Ez különösen nagy probléma annak fényében, hogy a hosszú évek óta rendezetlen, de facto közös működtetés ügye se rendeződött – a vidéki nagyzenekarok jellemzően önkormányzati fenntartásúak, de egyre nagyobb részt állami támogatásból dolgoznak –, így a városok az állami növekményt látva automatikusan csökkentették párhuzamosan a fenntartói támogatást. Talán a tanári pálya okozta elvándorlást sikerült megakadályozni, de más fejlesztésre nem futotta. Most viszont, hogy válság van és a korábbi bőség küzdelmes időszakba fordul át, biztos, hogy valamilyen fordulóponthoz érkezik a magyar zenekari rendszer finanszírozása.
– Az említett aránytalanságok mögött minden bizonnyal a budapesti zenekarok lobbiereje állhat, illetve az a hozzáállás, miszerint a budapesti zenekarok annyival magasabb minőséget képviselnek, hogy a vidéki kulturális életet is rájuk kellene építeni.
– Kirekesztő és felesleges megkülönböztetés ez. Sajnos tudjuk, hogy vannak olyan, az elmúlt időben mértékadónak számító aktorok, akiknél ez a narratíva megjelent – ez nem legenda, hanem tény. Azonban annak fényében, hogy jó ideje minden magyar gazdaságfejlesztési program kifejezetten decentralizált koncepciót valósít meg, a kultúrának az ilyen jellegű centralizálása érthetetlen, nincs összefüggésben a nemzetgazdasági/nemzetstratégiai célokkal és rendkívül káros. Ezek a véleményvezérek annyira nem látják a fától az erdőt, hogy nagy belterjességükben elfelejtik: annyira távolra sodorták a közönségtől a klasszikus zene hajóját, hogy a szélesebb népesség számára immár Mága Zoltán vagy Havasi Balázs tünteti fel magát sikeresen a magyar klasszikus zeneművészet képviselőjeként. Akiket még hibáztatni se lehet ezért, hiszen egy kialakult piaci résbe helyezték magukat úgy, hogy valószínűleg a kormányzati szereplők is nehezen különböztetik meg a különböző profilokat.
És miközben mi tudományos részletkérdéseken vitatkozunk a tízmilliárdokból fenntartott rendszerben, vagy miközben budapesti vezetők évi százmillióhoz közelítő koncertgázsit vihetnek haza, a nagyközönség Beethoven V. szimfóniáját már rég nem ismeri. Elfelejtjük azt is, mit mondott Kodály Zoltán: nem az a lényeges, hogy ki az Operaház igazgatója (pedig most azt is nagyon fontos lenne látni, hiszen az operajátszásban párhuzamosan ugyanez a folyamat játszódott le), hanem az, hogy ki a vidéki általános iskola énektanára. Lehet, hogy az utóbbi utánpótlási képességet – bár ez nem tartozik szorosan a mi felelősségi körünkbe – már el is vesztettük, de a következő stratégiai vonal leépítése – pénzbőség idején (!) a vidéki nagy műhelyek és közönséggel való kapcsolatuk veszélyeztetése – súlyos károkat okozó folyamatnak számít. Remélem, hogy nem visszafordíthatatlan.
(…)
– Ez nem minden területen történik így az országos folyamatokban.
– Igen, minden gazdaságfejlesztési koncepció alapja a több lábon állás, de vannak a kulturális területen is a vízfejűség csökkentésére, vagy kiegyensúlyozására irányuló törekvések, ezek rendszeresen meg is jelennek az országos sajtóban. Jellemző módon ezek annyira homlokegyenest ellenkező folyamatok a zenei területen történtekkel, hogy amikor felröppen a hír, hogy egy nagy országos közgyűjtemény nem Budapesten lesz, akkor – pont fordítva – kicsit összeborzongunk ösztönösen, hiszen Természettudományi Múzeumból vagy Közlekedési Múzeumból csak egy van; hol is lehetnének máshol, mint a fővárosban? Pedig elvileg miért ne lehetnének? Még a szlovák technikai múzeum is Kassán van, hogy a nagy fejlett országokról ne is a beszéljünk. De ha itt tartunk, Szlovákia nemzeti zenekarai között a kassai semmiképp nem áll a pozsonyi működés kártékony árnyékában.
A vidék, a decentralizált rendszerek erősítése minden területen megkezdődött az elmúlt években – ennek teljesen ellentmond, hogy az a történelmi lehetőség, amit az elmúlt években megkapott a magyar zenekultúra a kiemelt támogatással, ilyen bántó és visszatetsző aránytalansággal szolgálta gyakorlatilag kizárólag a budapesti fejlesztéseket.
