1707. február 25. született Velencében és 1793. február 6-án hunyt el Párizsban Carlo Goldoni, az olasz vígjáték atyja.
Velencei nemesi családban született 1707. február 25-én. Orvos apja polgári pályára szánta, de ő már gyerekkorától a színházhoz vonzódott. Tizennégy évesen megszökött és vándorszínésznek állt, de apja visszavitette az iskolába. 1723-tól a paviai pápai kollégiumban tanult jogot, de az unalmas ókori textusok helyett inkább az antik görög vígjátékokat tanulmányozta, franciául pedig csak azért tanult meg, hogy Moliere-t eredetiben olvashassa.
A kollégiumból a paviai hölgyekről írott szatirikus hangú verse miatt kicsapták, és a várost is el kellett hagynia. A következő időszakban több helyen hallgatott jogot Észak-Itáliában, időnként szerelmi botrányokba keveredett, végül 1731-ben Padovában megszerezte diplomáját. 1736-ban megnősült, ügyvédként több városban praktizált, diplomáciai megbízatást teljesített, és arra is maradt ideje, hogy vígjátékokat írjon egy velencei teátrum számára.
1748-ban elszerződött a velencei Teatro Sant’ Angelo házi szerzőjének, öt év múlva a Teatro San Luca nevű színházhoz igazolt, amely ma az ő nevét viseli. Goldoni ontotta a darabokat, ekkor születtek legkitűnőbb vígjátékai (Két úr szolgája, Mirandolina vagy A fogadósnő, A kávéház, A patikus, A bugrisok, A chioggiai csetepaté). Librettistaként együtt dolgozott Vivaldival, európai hírnévre emelve az olasz zenés komédiát. Életműve legalább kétszáz darabot tesz ki, beleszámítva korai műveit, operalibrettóit és a kalandos életét elbeszélő Emlékezéseket is.
Goldoni forradalminak számító műfaji újításai, a rögtönzésen alapuló commedia dell’arte elvetése miatt ádáz szakmai csatákba bonyolódott. A régi stílus legtekintélyesebb mestere, Carlo Gozzi folytonos támadásai elől menekülve 1762-ben elfogadta a párizsi Olasz Színház igazgatói állását. Itt született A legyező című vígjátéka, amelyet francia nyelven írt, de lefordította olaszra is. 1764-ben feladta színigazgatói állását, és a biztos megélhetés reményében a versailles-i királyi udvarnál tanította olasz nyelvre a hercegnőket, 1780-tól XVI. Lajos kegydíjat folyósított számára.
Goldoni 1787-ben 80 évesen, félvakon fejezte be francia nyelvű önéletrajzát, amelyben így fogalmazta meg alkotói hitvallását: „Színműveim alkotása közben mindössze arra törekedtem, hogy ne hamisítsam meg a természetet, s emlékirataimat írva csak arra, hogy a színtiszta igazat mondjam.” Az aggastyán a francia forradalom kitörése után elvesztette kegydíját, így utolsó éveit szinte teljes nyomorban élte le. A Konvent végül visszaadta nyugdíját, de a határozatot csak az 1793. február 6-án bekövetkezett halála utáni napon fogadták el, a pénzt végül a költő André Chenier javaslatára özvegyének folyósították.
Goldoni volt az olasz színjáték megújítója: felhagyott a commedia dell’arte, az előre megírt vázlat alapján rögtönzött vígjáték műfajával, a színészek nem kis ellenállását leküzdve elérte, hogy azok maszk nélkül, az általa írt, vagyis rögzített, gyakran helyi dialektusú szöveget betanulva játsszanak. Darabjai óriási sikert arattak, hiszen szereplőiben a hétköznapi polgári élet egy-egy jellegzetes alakja ismerhető fel: fösvények és tékozlók, hízelgők és rágalmazók, fecsegők és hazugok, szoknyavadászok és nőgyűlölők.
Komédiáiban szemléletesen és kiélezetten ábrázolta az emberi gyarlóságot, hű képet rajzolt kora társadalmáról, gyakran kigúnyolva az arisztokráciát. A mozgalmas-pergő cselekményszövés mellett mesterien alkalmazta a helyzet- és a jellemkomikumot, s előfordult, hogy maga is eljátszott egy-egy szerepet.
Művei gyakran szerepelnek magyar színpadokon is, legutóbb 2021-ben a Gyulai Várszínház és a kézdivásárhelyi Udvartér Teátrum közös előadásában mutatták be Két úr szolgája című darabját, illetve a Győri Nemzeti Színház tűzte műsorára a Mirandolinát.
