Idén januárban vehette át 30. kitüntetését, a Csaba Királyfi Emlékérmet Varga Károly, akinek foglalkozásait felsorolni is nehéz, többek között volt főiskolai tanár, karnagy, rádiós és televíziós szerkesztő-riporter, műsorvezető és író. A 98. évében járó Karcsi bácsi – ahogy mindenki hívja – egész életén végigvonult a zene örömének átadása, méghozzá olyan módon, hogy a hallgatóság mindig élménnyel gazdagodjon. Ezt a megközelítést alkalmazta összes munkája során, akár szolfézsórát tartott, akár hangversenyek műsorát ismertette az Országos Filharmónia sorozatán belül. Beszélgetésünk alatt Karcsi bácsi felidézte kedves és olykor mulatságos történeteit, és azt is elárulta, hogy mi a hosszú élet titka.
„Nekem olyan életem volt, hogy mindent korábban kezdtem, mint mások” – meséli Karcsi bácsi. 4 és fél éves korában már tudott írni és olvasni, és nagyszülei háza előtt maga köré gyűjtötte a többi gyereket, akiknek játékdalokat tanított. Ekkor kezdődött el számára a tanítás mestersége. Ettől függetlenül gyerekként egy időben kocsis akart lenni, később pedig a repülés vonzotta. 16 éves korára már három pilótaigazolványt is megszerzett, és érettségi után a nagyváradi kadétiskolába készült.
Az élete azonban más irányt vett, miután találkozott Darázs Árpáddal, a híres karmesterrel, aki azt tanácsolta neki, hogy inkább a Zeneakadémián tanuljon tovább. Karcsi bácsi ugyanis minden nyáron vakációs vegyeskart szervezett a jászberényi diákságnak egy idősebb, zeneakadémista barátjával. Az egyik évben meghívták Járdányi Pált és egy neves kritikust is. „A műsorban nemcsak vezényeltem, hanem énekeltem is, Schumanntól A két gránátos című dalt. Váratlanul felállt utána a kritikus, a közönség felé fordult, és azt mondta: »Ebből a fiatalemberből soha nem lesz operaénekes!« Viszont kiderült az is, hogy Járdányi Pállal felvettek a Zeneakadémiára, így nem kellett külön felvételiznem.”
Nagyon szép emlékeket őriz a zeneakadémiai tanulmányairól, amely hat évig tartott. Először egyházzenére iratkozott be, és ezzel párhuzamosan karvezetőnek és középiskolai tanárnak is képezte magát. Remekül érezte magát a Zeneakadémia falai között, a tanárai egy részével tegező viszonyba is került. Többek között olyan mesterei voltak, mint Bartha Dénes zenetörténész, Vásárhelyi Zoltán karnagy vagy Nagy Olivér zeneszerző. Azt mondja, akkoriban más volt a légkör az intézményben:
„Ha Kodály Zoltán vagy Bárdos Lajos végigment a folyosón, szinte mindenki haptákba állt önszántából.”
Zeneakadémista korában időnként ő helyettesítette a gyakorlatvezető tanárait, és később hivatalosan is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének vezető tanára lett. Növendékei imádtak hozzá járni, sokan a mai napig emlegetik, hogy mekkora élményt jelentettek nekik az órái. Karcsi bácsi tudatosan törekedett erre: „Élménytanítás nélkül, a zene örömének átadása és átvétele nélkül nem lehet megközelíteni a zenét. El kell érni, hogy a gyerekek élvezzék az órát, és egy életre az övék maradjon, amit ott hallottak.”
Tanítási módszerének az volt a lényege, hogy nem bement a terembe és leadta a tananyagot, hanem bevonta a diákokat az órába, hagyta, hogy ők jöjjenek rá a megoldásra. Ha valamit jól mondtak, hangsúlyosan helyeselt. „Így azzal az élménnyel mehettek haza, hogy ők hoztak létre valamit” – magyarázza Karcsi bácsi. Szolfézsóráin – ami általában nem a kedvenc tárgya a gyerekeknek – mindig csordultig volt a terem, sokszor a szülők, nagyszülők is beültek hallgatni őt. Fontosnak tartotta azt is, hogy jó hangulatban teljen az óra, hiszen „merevséggel, szigorú kiabálással nem lehet felkelteni az érdeklődést”.
Ugyanilyen elvek mentén vezette az Országos Filharmónia ifjúsági koncertjeit – összesen 6700-at! –, illetve a Magyar Állami Operaház és az Erkel Színház fiataloknak szóló előadásait is. Amikor a kisfia általános iskolás volt, elment egyszer megnézni A varázsfuvolát. Arról számolt be, hogy eleinte nagy zsivaj volt a nézőtéren, de ahogy Karcsi bácsi kilépett a függöny elé, és körbenézett a gyerekek között, rögtön elcsendesedett mindenki. Ezeken az alkalmakon is igyekezett bevonni a kicsiket az előadásba, például többeket felhívott maga mellé a színpadra azzal a felkiáltással, hogy „te éppen úgy nézel ki, mint a főszereplő”. A gyerekek pedig örömmel kapcsolódtak be.
Több ifjúsági klubot is létrehozott, amelynek nyomán később országos klubmozgalom indult el. Főiskolás korában alapította meg a Zenekedvelő Gyerekek Klubját, amelyhez azok csatlakozhattak, akik szerették a zenét, de nem zenésznek készültek. Ez a klub eleinte az Óbudai Művelődési Központban működött, de hamarosan elterjedt a többi budapesti kerületben, sőt országos szinten is. Ezenkívül elindította a Gyerekek Opera Klubját, a Kicsinyek Klubját és a Mozart Klubot is. Utóbbiba kifejezetten a pályára készülő gyerekeket várták 10 éves koruktól kezdve, és
többek között olyan tagjai voltak, mint Kocsis Zoltán vagy Szenthelyi Miklós.
„Csodálatos lehetőség volt ez arra, hogy a muzsikus gyerekek megismerkedjenek a legkiválóbb művészekkel. Nemcsak magyar, hanem neves külföldi előadók is eljöttek, ha éppen Magyarországon koncerteztek. A legügyesebb gyerekek pedig köszönetképpen elénekeltek vagy eljátszottak egy darabot” – idézi fel a klubdélutánokat Karcsi bácsi.
A Zenekedvelő Gyerekek Klubja néhány év múlva a Magyar Televízió képernyőjén is megjelent, amit Karcsi bácsi 23 éven át szerkesztett és vezetett élőben. Több mint 260 adás ment le vasárnap délelőttönként, amelyben szintén fiatal tehetségek és kiváló művészek vettek részt. A műsor rendkívüli népszerűségre tett szert, egy felmérés szerint adásonként mintegy 1,5 millióan nézték.
„Legalább három emberre valót végeztem el életemben – állapítja meg Karcsi bácsi, miközben beszélgetünk. – Volt olyan időszak, amikor 16,5-féle munkát csináltam. A felet arra értem, hogy néha megkért egy-egy barátom, hogy dirigáljam a kórusát” – teszi hozzá nevetve.
A Magyar Televízióban 47 évig dolgozott, de nem lehet elmenni rádiós karrierje mellett sem, hiszen 1951-től 2007-ig a Magyar Rádió Ifjúsági Osztályának munkatársa is volt. Többezer riportot készített itthon és Európa 23 országában, a legnevesebb magyar és külföldi zenészeket szólaltatta meg, és gyakran vezetett műsorokat és zenei vetélkedőket is a rádióban. „Egyszer például sikerült beszélgetnem egy olyan világhírű művésszel, aki nem szívesen adott interjúkat, de nekem azt mondta, hogy előttem mindig nyitva áll az ajtaja. Ez amiatt lehetett, mert sosem magamat akartam előtérbe helyezni, hanem azt, akivel éppen beszéltem.”
Mindezek mellett könyv- és forgatókönyvírásra is jutott ideje: tanárjelöltek számára kiadott egy metodikakönyvet (Mi a szolfézs?), külön fejezetet szentelve az élménytanításnak, illetve Játsszunk zenét! címmel két, gyerekeknek szóló kötetet is írt Szabó Helgával és Friss Gáborral együtt.
Ma is élénken emlékszik rá, amikor Kodály Zoltán személyesen kérte fel, hogy készítsen egy filmet: „Egyszer szólt a telefon otthon, Kodály hívott, és azt mondta:
»Varga, csináljon nekem egy olyan filmet, amilyet szokott, csak legyen más!«
Kodály kecskeméti zeneiskoláját kellett bemutatni 60 percben, azt is belevéve, hogy a zenélő gyerekeknek mennyiben különbözik az életük a többiekétől.” Amikor a film premierjén Kodály megkérdezte Karcsi bácsit, hogy mit szól hozzá, a következő mondat szaladt ki a száján: „»Tanár úr, sose gondoltam volna, hogy én ilyen csúnya vagyok!« Rám nézett, és azt mondta: »Miért, maga nem szokott tükörbe nézni?«” – idézi fel nevetve a történetet.
Több mint 70 évnyi munkával a háta mögött Karcsi bácsi most is azzal foglalkozik, amit mindig is csinált: zenei műsort vezet gyerekeknek, csak épp – alkalmazkodva a technológiai változásokhoz – online formában, az otthonából. Amikor pedig arról kérdezem, hogy szerinte mi a hosszú élet titka, ezt a választ kapom: „Nem ittam alkoholt, és nem dohányoztam. De ott van az érzelmi oldal is: minél többet lenni fiatalok társaságában. Én az egész életemet köztük éltem le.”
