Császi Ádám rendező nyolc éve kezdett el dolgozni a Tudás Hatalommal, ami egy tehetséggondozó kezdeményezés roma fiatalok számára. 2018-ban a társulat saját történeteiből rendezett nagy kritikai sikernek örvendő darabot Cigány magyar címmel, amelyet 2020-ban a berlini Deutsches Theater-be is meghívtak. A színdarab és a későbbi, Háromezer számozott darab című film abból az élményből íródott, hogy mit jelent a szereplők szerint romának lenni. A film a 2022-es Tallinn Black Nights Film Festivalon megkapta a legjobb filmnek járó zsűri különdíjat. Császi Ádámmal az alábbi interjú a film forgatása alatt készült.
– Hogyan jött a film ötlete?
– Hat éve kezdtem el dolgozni a Tudás Hatalommal (az interjú két éve, a film forgatása során készült – szerk.), ami egy tehetséggondozó kezdeményezés roma fiatalok számára. Hosszú közös munka után a társulat saját történeteiből darabot rendeztem, amely a kisebbségek ábrázolásának kérdéseivel és ellentmondásaival néz szembe. Elidegenítő effektekkel és meta-szintek használatával, hangnemek és stílusok keverésével próbáltunk ahhoz közelebb kerülni, hogy lehetséges-e a rasszizmusról rasszizmus nélkül beszélni. Azzal viaskodtunk, hogy a kisebbségek bármilyen ábrázolása kizsákmányolás. Hogy nincs megoldás: sem a liberális, sem pedig a konzervatív közhelyek elismételése nem jelent semmit. Ekkor alakult ki az a kritikai perspektíva, amely a film esszenciája: folyamatos és módszeres önvizsgálat és reflexió által teret nyerni arra, hogy szóba hozzuk a fajgyűlölet témáját. Olyan beszédként, amely önmagát vizsgálja felül és önvizsgálatra szólít fel minden nézőt.
– Milyen támogatást kaptál ehhez?
– A filmet teljes egészében a Nemzeti Filmintézet támogatásából forgattuk.
– A film nyilván rendkívül érzékeny témával dolgozik. Milyen elvet követtél ezzel kapcsolatban?
– Én nem vagyok roma, tehát súlyos kérdés nekem az, hogy megszólalhatok-e ebben a témában. Nem is lenne jogom hozzá, ha a film nem a téma meta-szintre emelésével foglalkozna. A film abból az élményből íródott, hogy mit jelent a szereplők szerint romának lenni. Az általuk megírt, saját történeteik inspirálták. Meg akartam szüntetni azt a perspektívát, hogy úgy nézd ezt a filmet, mintha a benne megjelenített rasszizmusban te nem vennél részt. Nem akartam, hogy jó embernek érezd magad, csak azért mert beültél a moziba. Azt akartam, hogy rájöjj: a fajgyűlölet megszüntetésének első lépése, hogy szembenézel a saját tudatlanságoddal. Megérzed, hogy mennyire nehéz róla beszélni. Ami viszont nem ad felmentést semmi alól vagy könnyű kiutat senkinek, aki végig akarja gondolni, mit tehetne. Például fontos lenne eljutni oda, hogy a roma hősök ábrázolását ne kötelezően a származásuk határozza meg, a romaságuk csak az egyik jellemzőjük legyen.
– Hogyan képzelted el a film képi világát?
– A forgatókönyv törésvonalak mentén építkezik, több ember cserepekből álló története. Fikció és valóság, dráma, abszurd és fekete humor keveredik benne szüntelenül, jelzés nélkül. Olyan vizualitást akartam, amely ennek ellenére benne tart a történetben, a jelenlét élményét adja a nézőnek, azonos időbe helyez a szereplőkkel.
A látványvilág nagyon tudatosan tér el az éppen divatos minimalista szín- és formavilágtól. Szándékosan eltúlzott: azt akartam, hogy színház és valóság folyamatosan egymásba játszható legyen. A díszlet és jelmez kizárólag a kelet-európai munkásosztály poszt-szocialista retrójából építkezik. Az egész filmen ez a koncepció uralkodik, hogy rámutasson: ezeket az embereket mi látjuk így, ábrázolásuk elválaszthatatlan attól a víziótól, amit alkottunk róluk. Emellett tudatosítja azt az iróniát, hogy az itteni szegények viselete és tárgyi kultúrája pár éve őrülten menő lett. Most ezeket a ruhákat és miliőket láthatod a Vogue címlapján is.
– A főszereplők egy része gyakorlott, másik része amatőr színész, okozott ez nehézséget?
– Ez a szereplők személyes érintettsége miatt nehéz film volt, nehéz szerepekkel. Minden színésznek kemény munka volt, akár gyakorlott, akár nem.
– Mi bizonyult a legnehezebb és mi a leghálásabb feladatnak a forgatás során?
– Volt két hét, amikor csak éjszaka forgattunk. Az egyik jelenetben egy bicikli, egy motor, egy mini kamion és egy tréler szinkron mozgását kellett összehangolni egy verekedéssel. A főszereplő haladás közben kilép a kocsiból és utána felmászik a motorháztetőre. Az egész egy snitt, a kamera 360 fokot fordul: az operatőrnek ilyenkor el kellett bújnia, tehát a jelenet egy részét vakon vette fel. Az éjszakai esőben statiszták áztak. 4 fok volt, nekem pedig masszív lelkiismeret-furdalásom.
Ez a film nagy kihívás volt nekem, hálás feladatok nem nagyon jutnak eszembe. Minden nap örültem annak, ahogyan együtt gondolkodtunk Balázs István Balázzsal, a film operatőrével és Cseh Renátóval, a látványtervezővel.
– Ezt ritkán kérdezik meg a rendezőtől, de te hogyan éled meg az utómunkát, a vágást, és ami ezzel jár a forgatáshoz képest?
– Legjobban az írást és a kreatív előkészítést szeretem. Mindkettő lassú, felfedezésekkel teli folyamat, ami alatt lehet álmodni – de nincs még semmi kőbe vésve és nem tapad a teljesítménykényszer izzadsága az anyaghoz. A technikai előkészítés horror számomra. Túl gyors, túl zaklatott, túl sok döntést kell meghozni egyszerre. A forgatás fizikailag nehéz és sokszor teljesen reménytelen. A vágást akár szerethetném is, mert az anyagban végre minden a megfelelő kontextusba kerül, és megint lehet nyugodtan gondolkodni. Viszont mindig megkeseríti, hogy amit most létrehozunk, az lesz a film. Én nehezen engedem el a munkáimat, mindig trauma számomra.
– Szerinted a közönség hogyan fog rá reagálni?
– Nem vagyok abban biztos, hogy én nézőként szeretném ezt a filmet. Azt hiszem, ellentmondásos viszonyban lennék vele, vagy teljes tagadásban ellenállnék neki. A Háromezer számozott darab viszont pontosan azért készült, hogy ezt a típusú nézői magatartást váltsa ki. Nem akarja, hogy szeresd. Ehelyett kérdéseket tesz fel, paradoxonokat hoz felszínre, és más megvilágításba helyezi ismerős világunkat.