1903. május 8-án született és 1971. február 26-án hunytel Fernand Joseph Désiré Contandin, vagy ahogy a filmrajongók ismerték és szerették, Fernandel, a francia film egyik legkedveltebb komikusa.
A szereplés iránti vonzalmát banktisztviselő apjától örökölte, aki szabad idejében zenés kávéházakban lépett fel, ő maga már ötéves korától szerepelt kis színházakban. Apja arról álmodozott, hogy Fernand megvalósítja vágyait és híres énekes lesz, a fiú azonban másként gondolta és már kiskorában eldöntötte, hogy komikusként csinál karriert – átlagtól elütő fejformája, hosszú arca, komikus fintora, lapátfogai és széles mosolya is erre a szerepkörre predesztinálták. Szülővárosában, Marseille-ben hamarosan nagy népszerűségre tett szert, az iskola után esténként szórakoztatta a nagyérdeműt.
Tizenkét évesen egy párizsi sanzonversenyen második helyezett lett, ígéretesen induló karrierjét azonban félbeszakította az első világháború. A harcok elülte után hazatért és üzletet nyitott, volt rakodómunkás és bankpénztáros, idővel esténként ismét énekelt, s leszerződtette egy kabaré. 19 évesen cserélte le addig használt Contandin-Sine művésznevét Fernandelre, ami keresztnevéből alakított francia szójáték. Állítólag leendő anyósa, amikor először meglátta, így kiáltott fel: „íme, az ő Fernand-ja (voilá, le Fernand d’elle)” – az „ő” későbbi feleségét, Henriette-t jelentette.
1928-ban Párizsba költözött, operettekben, revükben, pantomimkomikusként lépett fel, s hamarosan a franciák kedvence lett. 1930-ban forgatta első (rövid)filmjét, egy évvel később első egész estés filmjét (A fehér és fekete). Összesen mintegy 150 filmben szerepelt, főként persze vígjátékokban, de olykor komoly oldalát is felvillanthatta, mint például a Husson asszony rózsafái című Maupassant-adaptációban.
Élete végéig megőrizte a szülővidéke kisembereire jellemző provence-i egyszerűséget, furfangosságot és bensőséges közvetlenséget, ötletekben gazdag komikusként vásári és kabaréhumort is felhasznált. Az 50-es, 60-as években több folytatásos darabban szerepelt, ezek közül leginkább a Don Camillo-sorozat heves természetű plébános főhőseként maradt emlékezetes, az első darabban (A Don Camillo kis világa) nyújtott alakításáért Olaszországban Ezüst Szalag-díjjal tüntették ki. 1958-ban a Paris Holiday romantikus vígjátékban Anita Ekberg és Bob Hope volt a partnere.
Kiváló jellemábrázoló is volt, bizonyíték erre a Táncrend, amely a velencei filmfesztiválon a legjobb külföldi filmnek bizonyult vagy a Vörös kocsma című filmben a pap szerepe. Az első számú közellenségben Gábor Zsazsa volt a partnere, Az ötlábú birkában pedig egyszerre hat szerepet játszott el, egy apát és öt fiát. Emlékezetest alakított az Ali baba, A tehén és a fogolyban, illetve a gengszterek közé keveredett kisember humoros történetét elmesélő A nagyfőnökben is.
Bár többször csábították Hollywoodba, ezt mindig azzal ütötte el: ha nem francia beszédet hall maga körül, csak félembernek érzi magát, de azért a 80 nap alatt a Föld körül és a Párizsi vakáció című alkotásokra sikerült rábeszélni. 1963-ban Jean Gabinnel GAFER (GAbin-FERnandel) néven közös produceri vállalkozásba kezdtek, de nem lett belőlük filmcézár. Élete utolsó évtizedében olyan sikeres alkotásokban szerepelt, mint Az ördög és a tízparancsolat, Az apa utazása, a Pénzt vagy életet, utolsó munkáját 1969-ben forgatta Heureux qui comme Ulysse (Boldogan, mint Odüsszeusz) címmel.
Számos kitüntetést kapott: a többek közt 1953-ban a Becsületrend lovagja, 1960-ban a művészetek lovagja lett, 1964-ben megkapta a francia komikusok Georges Courteline-díját, 1970-ben pedig a francia mozi nagydíját, 1954-ben egyik lemezéért az akadémia nagydíjával ismerték el.
1970-ben betegsége miatt kénytelen volt visszavonulni a nyilvános szerepléstől. Házassága élete végéig kitartott, három gyermeke közül Franck fia apja nyomdokaiba lépve színész lett, s két közös filmet is forgattak. Fernandel 1971. február 26-án Párizsban halt meg, hamvai a francia főváros Passy temetőjében nyugszanak.
