Mennyire hiteles a mostani indiánképünk? Hogy csöppent Bereményi Géza a Kojot négy lelke forgatásába? Mennyivel könnyebb az animációsfilm szakos diákok élete ma, mint 20 éve? Mit ad az online és mit a személyes filmfesztivál? Gauder Áron animációs filmes alkotóval, a Budapesti Metropolitan Egyetem Animáció és Média Design Tanszékének oktatójával beszélgettünk, akinek indiánjai épp az Annecy-i Animációs Fesztivált ostromolják.
– A legújabb filmed, a Kojot négy lelke március közepétől látható a mozikban. Ha itthon az indiánok felbukkannak, akkor valahol ott van Cseh Tamás is a környéken. A te esetedben is így van, ha jól tudom. Mesélnél egy kicsit arról, hogy talált meg téged az indián téma?
– Magyarországon ez az egész indiános dolog még korábban kezdődött Baktay Ervinnel, meg Borvendég Deszkáss Sándorral. Többen csináltak ilyen indián tábort, vagy foglalkoztak ezzel. Itt Európában ez sokszor idealizált dolog volt. Sokan az indiánokba a nemes vadembert képzelték bele, és egy csomó fiktív dolog született, mint Karl May regényei. Ezeknek inkább csak a díszlete az indiánok világa, a történetek eléggé távol állnak a valóságtól.
Cseh Tamás több mint 60 évvel ezelőtt elkezdett egy indián táborozást, ami eleinte teljesen naiv tudásra épült. De a motivációja szerintem az volt, hogy egy kicsit kiszakadjanak az akkori valóságból. Lemenni az erdőbe, és ott egy nemesebb, tisztább, férfiasabb, természetközeli életet élni. Eleinte néhány fiú volt, aztán egyre többen csatlakoztak, törzsek alakultak, és a tudásanyag is halmozódott – például amikor néprajzosok is csatlakoztak hozzájuk, és egyre autentikusabbá vált.
Ez 60 éve létezik rendületlenül, szinte változatlan formában -, ami nagy szó. Szerintem ennek a titka az, hogy nincs benne pénz. Tehát nem kell befizetni díjat, nem gyűjtenek pénzt, nincs adásvétel. Elég komoly szűrő van, hogy ne áramoljanak kontrollálatlanul az emberek. Nem is árulhatom el, hogy hol van vagy mikor.
– Ezek szerint eleinte szimbólumszerű dolog volt ez, és utána a valóság elemei egyre jobban átszőtték. Te már a valósággal jobban megterhelt dologgal ismerkedtél meg?
– Autentikusabb helyzetbe érkeztem ’92-ben. Akkor már az indián sátrak, a tipik, pontosan olyanok voltak, mint odakint Amerikában, ahogy az is hiteles volt, hogy melyik törzsnek milyen ruhája van, milyen dalokat énekelnek vagy milyen történeteik vannak. Tudom, hogy sokan megmosolyogják, de az egész egy varázslatos világ.
Egyszerűen két hétig a természetben lenni, mindenféle kütyü, meg tévé, meg nem tudom mi nélkül, az eleve nagyon nagy élmény. Az ember sokat tanul már abból, ahogyan élünk ott. De a harci játék része is nagyon érdekes, mert az ember átéli azt, hogy a tesztoszteront, az agresszióját – tudom, hogy ez manapság negatívan hangzik – játékos formában ki lehet élni. Meg tudod tapasztalni, hogy milyen, ha hason mászol az erdőben, sötétben 6 kilométert, és utána az ellenséggel összecsapsz. Ez egy játék, de az ember ott teljesen átéli.
– Igen, ennek lehet negatív felhangja, de másképp keretezve meg a civilizációs lefojtottságot, feszültséget engedtek ki.
– Igen, ezekre a tulajdonságokra régen szükség volt, amikor medvékkel, meg farkasokkal kellett küzdeni, meg hóviharral, ellenséges támadással, akkor igenis egy férfinak bátornak kellett lenni, meg bizonyos helyzetben mondjuk ki, agresszívnak. Csak most teljesen más társadalomban élünk, ez itt csak akkor elfogadott, ha valaki például küzdősportot űz, de attól még bennünk van. Ezt megtagadni hülyeség, és ott teljesen jól ki tud ez bontakozni úgy, hogy senkinek nem esik baja, hanem csak élményekkel gazdagodik. De a lányok is benne vannak, akik nagyon harciasak: elrabolják őket, megszöknek, és visszajutnak. Szóval mindenki megtalálja a helyét.
– Mi az, amit ebből az élményből át tudtál emelni a filmbe?
– Az egész hangulatot. Annak az egyszerű természetességét, hogy mindent körülményesség nélkül lehet megtapasztalni. Szerintem a filmben is ez van, hogy a halál, a szexualitás, az élet, egymással együttélés, a természeti elemek hogyan találkoznak, és ilyen nagyon tiszta és egyszerű módon közelítették meg.
– Mi az, amit úgy éreztél, hogy azok számára is érdekes, akik nincsenek benne az indián játékban? Ami aktuális lehet most?
– Én úgy érzem, hogy ez a világ, ami körülvesz nekem elég idegen, és mindent halálosan túlbonyolítunk, aztán ezt fejlődésnek hívjuk, és vakon hiszünk benne. De egyáltalán nem biztos, hogy ettől jobb az életük, mint azoknak a népeknek, akik a természet közelében éltek. Ezen érdemes lenne elgondolkodni, mert ennek következményeként ráadásul tönkre is teszünk egy csomó mindent, amit már nem lehet helyrehozni.
Élt egy Seattle nevű főnök, akit persze kinyírtak, de előtte még elmondott egy-két dolgot például azt, hogy amíg itt vagy a földön csak emlékeket gyűjtsél, és csak lábnyomokat hagyjál magad mögött. Tényleg nem hagytak maguk mögött semmit. Mi pedig arra vagyunk büszkék, hogy piramisokat építünk meg hidakat. Nekem nagyon tetszik, hogy ők viszont ugyanúgy hagyták ott azt a földet, mint ahogy megkapták. Ha bemegyünk egy szállodai szobába, azt sem úgy hagyjuk ott, hogy szétbarmoljuk, hanem úgy, ahogy kaptuk, viszont a földön nem ezt csináljuk.
Pontosan látták, hogy ők csak egy apró része a teremtésnek, része annak, nem mi vagyunk az urai ennek a világnak. Ők úgy látták, hogy nem mi vagyunk a teremtésben a legkiválóbbak, és minden élőlény utánunk következik, hanem hogy csak egy egyenrangú cselekvő vagyunk. Szerintem aktuális így gondolni a világra, mert talán akkor kicsit befékezünk.
– Talán most a tizen-huszonévesek körében tapasztalható a környezet felé fordulás. Főleg a korábbi generációk dőzsölő és gondtalan életéhez képest egy sokkal visszafogottabb és globális lábnyom minimalizáló hozzáállás.
– Muszáj is. A tábor helyszínén 60 évvel ezelőtt novemberben leesett a hó, és márciusra olvadt el. A patakokban volt pisztráng, rák. Most nincs patak, nincs hó, és a források is elapadtak. Harminc éve nézem évről évre, ahogy a szemünk előtt történik, tehát nem a világ másik végén.
Én azokat nem értem, akik nem ezzel foglalkoznak. Ez egy esélye az emberiségnek, hogy egyszer végre, ha tényleg olyan intelligens fajnak tartjuk magunkat, összefogjunk, mentsük meg a saját otthonunkat, de erre nem sok jelet látok.
– Kiknek ajánlod inkább a filmet? Azoknak, akik olvasták az indián könyveket és foglalkoztak már a témával, vagy azoknak, akiknek semmi tudásuk nincsen erről?
– Én úgy szoktam mondani, hogy minden sápadt arcúnak. Az indiánoknak nem kell. Mindenkinek, akiknek az indiánokról a harci kiálltás, és a fejdísz jut eszükbe, azoknak, akikben egy 60 évvel ezelőtti kép él.
– Ilyenkor a figuráknak a stílusát, a látványvilágot te alakítod ki?
– Jelen esetben igen, de ez nem feltétlenül van így. Vannak külön az animáción belül olyan emberek, akik karakterfiguratervezéssel foglalkoznak, de ebben az esetben ezt én csináltam, ahogy az összes látványtervet is. Ezek alapján készül egy képes forgatókönyv, mint egy képregény.
Aztán azt össze is vágtuk és alá mondtuk az összes hangot először Bereményi Géza meg én. Ez egy vázlat, mint egy épületnél az alaprajz. Meg lehet nézni, hogy igen, ez így fog kinézni, ez működik filmszerűen. Ekkor jönnek be az animátorok, meg az összes többi ember, aki konkrétan a mozgást megcsinálja. Azért kell ennyire előkészíteni, mert egy filmnél egyszerű felvenni egy jelenetet ötféleképpen, aztán kivágni, de itt ezt nem lehet, minden, ami megmozdul, az iszonyú sok munka, tehát előre kell megvágni.
És aztán jönnek a rajzolók: az animátorok, akik a mozgást csinálják, utána, akik ezt szépen meg is rajzolják, meg besűrítik, hogy folyamatosabb legyen, aztán kifestők, effektfestők, háttérfestés, és akkor mindez a végén össze van rakva.
– Bereményi Géza hogyan került a projektbe?
– Én nem tudtam volna megírni egy forgatókönyvet, csak tudtam, hogy miről szeretném, ha szóljon, meg milyen eredeti indián történetekből kéne, hogy alakuljon. Bereményi Gézát ismertem régebbről egy színházi munka kapcsán, ő a Cseh Tamás féle táborban is megfordult néhányszor, nem volt tőle idegen a dolog. Ő a dramaturgiához ért nagyon, meg a párbeszédekhez, én pedig azt felügyeltem igazából csak, hogy a történet ne menjen el olyan irányba, hogy ne legyen autentikus.
– Kicsoda a címszereplő, mit lehet róla tudni?
– A címszereplő a Kojot minden indián törzsnél szerepel, egy bajkeverő, kicsit olyan, mint a Loki, amit talán sokan ismernek a skandináv mitológiából, meg a magyar ősi pogány mitológiában a lúdvérc. Kicsit ördögi figurák, de annál komplexebbek. Sok élete van. Mindig bajt kever, néha meg egészen meglepő módon részt vesz a teremtésben, meg megszerzi a tüzet, tehát ilyen kultúrérosz is tud lenni.
De ha keresztény kultúrkörrel próbálunk analógiát találni, akkor mindenki az ördögre fog asszociálni, de más, mint az ördög. Tehát valahogy kiegészíti a Teremtőt, aki egy ilyen nyugodt, harmonikus világra törekszik, és akkor jön az, aki belerondít, de ettől lesz egy dinamikusabb és egy izgalmasabb világ. Ők valahogy együttműködnek, annak ellenére, hogy két különböző erőt testesítenek meg. A Kojot az, aki a testi vágyakat, a tudatalattit, az irigységet, a kapzsiságot képviseli, a Teremtő pedig a higgadtságot, a józanságot, a szeretetet meg a harmóniát. Kicsit olyan, mintha egy embernek a két oldala lenne.
– Miért éppen ő foglalkoztatott?
– Pontosabban nem ő foglalkoztatott, hanem a teremtés. Közben pedig a Kojot egyszerűen kiadta magát főszereplőnek, mert valahogy az emberek vele azonosultak. Ő az, aki a legtöbbet változik, aki esendő egy teremtőhöz képest, aki magabiztos és néha elveszti ő is a fejét, de a teremtő kezében van a hatalom. Ő egy számkivetett, aki küzd és próbál boldogulni. Valahogy ez az embereknek jobban tetszett.
– Van különbség a magyar közönség és a nemzetközi értelmezése között?
– Úgy tűnt, hogy nagyon tetszik külföldön is. Szerintem elsősorban azt értékelik, hogy teljesen új ez a téma. Az indiánokról láttunk egy-két szép filmet, mint a Farkasokkal táncoló, de a mitológiájukról, a hiedelemvilágukról kevesebb szó esett. Eddig mindegyik filmben egy fehér ember ment el az indiánok közé, és az ő szemén keresztül láttuk a történetet. Itt viszont fordított a helyzet. A fehér embereket látjuk a filmben az indiánok szemében. Ennek a másik nézőpontnak jó a fogadtatása.
– Idén rendezte meg a Metropolitan Egyetem az első online filmszemléjét, ahol te is a zsűri tagja voltál. Milyenek voltak a tapasztalataid a Metuscope-pal? Milyen filmek érkeztek? Milyen szempontok alapján döntöttetek?
– Nagyon sok jó film érkezett. Egy részüket már ismertem is. A szempontokat ilyenkor mindig nagyon nehéz kialakítani, mert ez mindenképpen szubjektív dolog. Mindegyik alkotás annyira más, ezért nehezen lehet őket összemérni úgyhogy kénytelen az ember az ösztöneire vagy a szívére hallgatni. A játékfilmekbe nem is nagyon mertem belemenni, mert nem ismertem őket annyira, és nem is értek hozzájuk annyira, tehát inkább az animációra koncentráltam.
– Megfigyeltél esetleg valamilyen tendenciát a beérkező filmek kapcsán akár stílus, akár téma tekintetében?
– Tendenciát nem tapasztaltam. Azt látom, hogy a legtöbben elég komoly dolgokkal foglalkoznak, aminek örülök, mert az animációra a közvélekedés úgy tekint, hogy az mese. Ez természetesen nem így van, csak a köztudatban a Walt Disney miatt alakult így. Nagyon örülök, hogy a fiatal fiúk, lányok elég komolyan foglalkoznak az élet gondjaival.
Nagyon sok első film van közte, és az első filmjében mindenki nagyot akar dobni. Nem mindig sikerül, de talán jó is, hogy ezt először kiadja magából az ember, és utána a következőnél már nem akar annyi mindent beleszuszakolni egy rövidfilmbe. Úgy érzem, ennek meg kell történni. Olyan ez, mint egy beavatás, hogy egy komoly, az ő életükről szóló kisfilmet meg kell csináljon mindenki, hogy utána tovább léphessen.
– Ez neked is megvolt?
– Persze. Olyankor az ember nehezen hajlik kompromisszumra, nehezen hallgat másokra, mert neki van egy belső ihlete, késztetése, és szerintem ezt hagyni is kell. Ez készüljön el, úgy, ahogy ő szeretné, és aztán a következőnél már jobban figyelünk más dolgokra, ennek a tapasztalataiban tud továbblépni.
– Mennyiben volt más, hogy online rendezték a fesztivált?
– Én őszintén megvallva nem szeretem az online világot, mert egy film úgy működik jól, ha közönség előtt vetítik le. Minél nagyobb a közönség, annál inkább kialakul a vetítésnek egy önálló hangulata. Az kell az alkotónak, hogy részt vegyen egy ilyenen, ennek az energiáját magába szívja. Egyszerűen érzed a közönségen, hogy hogy reagál. Ezt az élményt elveszítjük, ha mindenki online nézi. Ráadásul a minőség sem mindig ugyanaz. Az ember szereti, ha nagy vásznon látják, sötét van, jó a hang. De szerencsére az egyetemen van olyan filmünnep is, az Animascope, amikor minden animációs vizsgafilmet nagyvásznon is meg lehet nézni.
– Ez azt is jelenti, hogy te magad még moziba, moziforgalmazásra készítesz filmet?
– Hát igen, bár a mozi az már nem olyan jelentős, mint régen inkább egy presztízs dolog. Az emberek, akik moziba járnak, az élményért mennek, kimozdulnak otthonról. Egyszerűbb otthon megnézni dolgokat, én ezt teljesen értem, de nagy vászonra készítettük a filmet, itt a felbontásról, meg a fényelésről, meg a többiről van szó.
Nem akarok konzervatív lenni, de szerintem a mozinak még mindig megvan a varázsa, főleg az olyan mozikra gondolok, mint a Bem, meg ezek a kisebb mozik, ahol különleges filmeket is meg lehet nézni, és ott összejönnek az emberek, és beszélnek róla. Szerintem ez meg fog maradni, remélem.
– A diákjaid mire készülnek: mozifilmes témákra vagy már arra, hogy a stream szolgáltatók fogják forgalmazni a műveiket? Van-e egyáltalán eltérés, kell-e más nyelvet beszélni egy animációs filmnek attól függően, hogy hova kerül?
– Szerintem más nyelvet kell beszélni, igen. A filmkészítésénél az első döntés az, hogy kinek csinálod és milyen médiumon vagy formában. Ha kis képernyőre, mobiltelefon képernyőre csinálnak valamit más vizualitás kell, mint egy széles vásznon. A hossztól is függ. Ezeket végig kell gondolni.
Hogy a diákok most mire gondolnak? Nem tudom, de az biztos, hogy nagyon szerencsés helyzetben vannak, mondjuk 20 évvel ezelőtthöz képest, hogy megcsinálnak egy animációt, és azt bárhova el tudjuk juttatni a világban. Húsz évvel ezelőtt az embernek volt egy bemutatója, aztán nem nagyon tudott eljutni senkihez. A hátrány azonban az, hogy iszonyú sok dolog van, és nagyon nehéz kitűnni belőle. Óriási a kínálat.
