Gulyás Márta több mint 40 éve meghatározó alakja a hazai és nemzetközi kamarazenei életnek. Tanít a budapesti Zeneakadémián és a madridi Reina Sofía Zenei Egyetemen, mesterkurzusokat tart, és emellett rendszeresen koncertezik is. A Liszt Ferenc- és Weiner Leó-díjas zongoraművész-kamaratanárnak június 18-án kerek születésnapja lesz, amelyet koncerttel ünnepel meg kollégái és barátai körében az Óbudai Társaskörben.
– Hogyan várja a születésnapját? Szokott mérlegelni ilyenkor?
– Nem szoktam hátrapillantani, mert nincs rá időm. Az a rossz a hetven évben, hogy kereknek, lezártnak és változtathatatlannak tűnik, nekem pedig rengeteg feladatom és tervem van még. Többen javasolták, hogy be kellene húznom a kéziféket, de egyelőre van energiám és élvezem is. Tanítok itt, a Zeneakadémián és Madridban, illetve egy évben 30–35-ször koncertezem is. Ha egy hosszú nap végén elfáradok estére, emlékeztetem magam, hogy a munkám gyönyörű zenéket hallgatni, és abban a pillanatban elmúlik a fáradtság.
– Én egy kérdés erejéig azért mégis visszaugranék az időben: hogyan került kapcsolatba először a zenével?
– Volt egy zongoránk otthon, édesanyám – aki egyébként matematikus volt – hébe-hóba játszott rajta. Amikor lenyomott egy billentyűt, én a zongora alatt rosszalkodva bemondtam, hogy az fekete-e vagy fehér. Egyszóval kiderült, hogy abszolút hallásom van. Csak ötéves voltam még, így magánúton kezdtem járni egy fantasztikus tanárnőhöz . Ő lett a pótmamám, aki nemcsak zongorázni tanított, hanem a zeneelmélet alapjait is lerakta nálam. Ez az indítás nagyon fontosnak bizonyult a későbbiekre nézve.
Nyolcéves koromban felköltöztem édesanyámmal Gyuláról Pestre, és a középiskolát már a Bartók Béla Konzervatóriumban, a lenyűgöző műveltségű és elbűvölő egyéniségű Tusa Erzsébet növendékeként végezhettem. A Zeneakadémián Lantos István volt a tanárom, aki szerintem az egyik legnagyobb muzsikus Magyarországon.
Későbbi sorsomat jelentősen meghatározta az a három év, amit Moszkvában tölthettem a világhírű Dmitrij Baskirov osztályában.
– Mennyiben volt más ott a szemlélet?
– Baskirov alapvető felfogása a zenéről nagyon hasonló volt ahhoz, amit a jelentős magyar muzsikusok is képviseltek, amit én Budapestről hoztam. A varázs Baskirov impulzív és rendkívül színes egyéniségében rejlett – talán a hangsúlyok egyes esetekben máshol voltak. Amikor legelőször játszhattam neki, buta módon egy Prokofjev-szonátát próbáltam előadni, ahelyett, hogy egy Mozart-szonáta szép, muzikális lassú tételével próbáltam volna elbűvölni. Ezt a darabot ott, Moszkvában mindenki jobban tudta nálam, de akkor még nem voltam tisztában a helyi viszonyokkal, ráadásul nagyon izgultam is. Ezek után első hozzám intézett szavai meglehetősen csípősre sikerültek. „Mondja, hol adnak erre diplomát?” Később Madridban, immár kollégákként sokat mulattunk Baskirovval ezen a történeten.
Mindenesetre soha, se előtte, se utána nem gyakoroltam olyan tisztességesen és olyan sokat, mint a három év alatt Moszkvában. Baskirov a növendékekbe – a rengeteg szakmai, zenei és művészi tanácson túl – a saját zene iránti rajongását és megalkuvásmentes elkötelezettségét is beleplántálta. Valami ilyesmiben igyekszem fáradozni én is.
– Sok éve tanít kamarazenét, és a koncertjei között is ez a műfaj dominál. Mi fogta meg benne annak idején?
– Fantasztikus tanáraim voltak a Zeneakadémián. Kurtág György után Mihály Andráshoz kerültem. Mihály hatalmas tudása és szenvedélye ámulatba ejtett. Nagyon élveztem az órákat, több formációban is részt vettem. Egyre több kamarafeladatom lett, és aztán átadtam magam ennek a műfajnak.
Ebben az is közrejátszott, hogy időközben a kamarazene szerepe megváltozott, egy hatalmas konjunktúrát lehetett megfigyelni az elmúlt 30 évben.
A sztárszólisták ráuntak a látványos virtuóz darabok gyakorlására. A kamarazene ma már a nagyobb fesztiválokon is meghatározó, gondolok itt például a Marlboro Zenei Fesztiválra, a Verbier Fesztiválra vagy a Santanderi Encuentróra.
– Mi történik a kamarazenélés alatt? Mi az esszenciája ennek?
– Ezt nehéz röviden megfogalmazni, de az egyik legnagyobb vonzerő a repertoár: kimeríthetetlen tárháza a szebbnél szebb zenéknek. A másik, ami a nehézsége is, hogy szocializáló műfaj: kénytelen vagy nemcsak magaddal foglalkozni… Előfordul, hogy olyan emberek, akik nagyon jól játszanának együtt, nem jönnek ki egymással, nem tudnak kompromisszumot kötni. De a fordított eset is létezik, amikor együtt akarnak játszani olyanok, akik nincsenek ugyanazon a szinten.
Szakmailag és pszichológiailag is érzékeny dolog összeállítani egy kamaraformációt.
– Ön hogyan viszonyul a kamarapartnereihez?
– Fiatalkorában az ember azt gondolja, hogy pontosan tudja, mit akar. Aztán jön egy kolléga, aki átfogalmazná az adott darabot, ami rendkívül bosszantó. Ma az a stratégiám, hogy mindenképp kipróbálom, amit a másik ajánl. Van olyan, hogy meggyőznek. Előfordul, hogy két vagy több muzsikus személyisége nem illik egymáshoz, és nem tudnak közös nevezőre jutni. Megtanultam, hogy ez nem jelent feltétlen minőségbeli különbséget.
– 1979 óta oktató a Zeneakadémián. Mit jelent az ön számára a tanítás?
– A tanítás alatt nem azt értem, hogy te eljátszod, én pedig megmondom. Hanem azt, hogy együtt keresünk utakat egy szerzőhöz, egy műhöz. Konkrét feladatom az elképzelés megvalósulását segíteni, amennyiben van.
A tanítás közös kutatás, ettől érdekes és inspiráló.
Még mindig sokat tanulok a növendékeimtől. Nincs prekoncepcióim óra előtt, és nagyon nem szeretném, hogy egy előadás stílusáról felismernének mint tanárt. Azt kell elérnem, hogy mindenki a saját szellemi produktumaként játssza a darabot.
– Mit tekint sikernek a tanításban?
– Nagyon jó érzés, hogy számtalan egykori növendékemből koncertező művész vagy sikeres tanár lett. Viszik tovább azokat az elveket, azt a zenei gondolkodást, amit tőlem kaptak. Itthon vagy Spanyolországban, egy zenekari vagy kamarakoncerten szinte biztos, hogy jó néhány tanítványomat fellelem a színpadon.
Gyűjteményem van jól sikerült növendékkoncertek felvételeiből. Válogatni kellene belőlük. Pár éve magam is öt különböző fiatal csellistával eljátszottam az öt Beethoven-szonátát és a variációkat. Ha majd egyszer „igazán” nyugdíjba megyek, nekiállok összevágni őket. (nevet)
– Említette a spanyol vonalat. Ha jól tudom, 1991 óta a madridi Reina Sofía Zeneakadémián is tanít.
– Így van, ott is kamaratanár vagyok. Általában havonta egyszer megyek ki Madridba egy pár napra, olyankor éjjel-nappal tanítok. Szeretem az ottani munkát, szép az iskola, magas a színvonal, de mégiscsak magyarul tudom, szeretem magamat a legszínesebben, legpontosabban kifejezni.
– Melyik szerep erősebb önben: a tanár vagy a koncertező művész?
– Egyértelműen a tanári szerep, de a koncerteket is nagyon élvezem, és nagyon örülök, hogy ezzel ünnepelhetem a születésnapomat.
– Épp a születésnapján, azaz június 18-án ad koncertet az Óbudai Társaskörben. Milyen műsorral készül?
– Egy Debussy-trió részletét, Bartók 2. hegedű–zongora szonátáját, Rachmaninov op.11. hat négykezes darabját és Schubert Pisztrángötösét fogom eljátszani. Partnereim Szabadi Vilmos – akivel nagyon régóta kamarázom együtt –, Luis Fernando Pérez – aki nemcsak az egyik legtehetségesebb volt növendékem, hanem 10 évig tanársegédként is mellettem dolgozott Madridban –, és a Szigeti Szigeti Kvartett, amelynek tagjai – a brácsás Ludmány Dénes kivételével – mind tanultak nálam. Erre a koncertre sok ajánlatot kaptam – korombeliektől és fiataloktól –, és szívesen is játszanék velük, de akkor egy 8–10 koncertből álló sorozatra lenne szükség.
– Milyen koncertjei lesznek még a közeljövőben?
– Sok meghívásom van, a jövő szezonra már alig találok szabad időpontot. Van benne Ausztria, Németország többször, Spanyolország, Svájc, Törökország, Románia és Japán. És persze itthon is lesznek örömteli feladatok. A legközelebbi Békéscsaba, a szokásos augusztus végi kurzus keretében. Izgalmas lesz a november 13-i koncertünk a Rádió rendezésében Gustav Rivinius csellóművésszel, Nobuko Imai brácsaművésszel és Szabadi Vilmos hegedűművésszel.
