90. születésnapját ünnepli a Szent István-díjas Vásáry Tamás, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának elnök-karmestere és tiszteletbeli örökös főzeneigazgatója. A csodagyerekként indult Dohnányi-tanítvány, Kodály tanársegédje nemzetközi sztár lett, aki zongoraművészként is bejárta a világot, és élete során a legrangosabb 100 zenakart dirigálta. Az évforduló kapcsán interjút adott az Előadóművészi Jogvédő Irodának.
– Életműkoncertre készül egy különleges alkalomból. Mivel lepi meg a közönségét?
– Valójában az egész szezonban minden hangversenyem születésnapi koncert lesz. Én ugyan augusztus 11-én születtem, de az ezt megelőző és követő koncerteket is évfordulós eseményként hirdettük meg.
Amikor megkérdezték tőlem, mi szerepeljen az első koncert műsorán, nekem azonnal Beethoven 9. szimfóniája jutott eszembe, annak is az utolsó tétele, az Örömóda. Schiller szövege és a mű mondanivalója számomra egyértelművé teszi, hogy ennél jobb kívánságot nehéz lenne találni erre az alkalomra.
Üzenete egyértelmű: ünneplés, örömünnep. Megható lehetett az eredeti bemutató, amelyen Beethoven már nem hallott semmit, csak látta, hogy a közönség magánkívül éljenezte.
– Úgy tudom, ez a fellépés egy sorozat része.
– Minden idei fellépésem a születésnapi év koncertje, összesen 10-12 hangverseny. Az első alkalom szeptember 3., amikor az én születésnapom mellett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara megalapításának 80. évfordulóját is ünnepeljük. Aztán a következő hangverseny egy Dvorák-est lesz, amelyen a csellóverseny fog elhangzani és az Újvilág-szimfónia csendül fel. Ezt követi később egy Mendelssohn-est, amely a Szentivánéji álom nyitánnyal kezdődik és a Reformáció szimfóniával fejezzük be. Ebben a sorozatban lesznek olyan estek is, amikor velem együtt más karmesterek is fellépnek, én egy számomra különösen kedves darabot, Liszt Les Preludes-jét vezényelem. Ez volt ugyanis az első zenemű, amit 8 éves koromban dirigáltam, bár még nem igazi zenekarnak, hanem csak egy hanglemeznek, amelyet nővérem tett fel a lemezjátszóra. A felvételen a philadelphiai zenekar játszott Ormándy Jenő vezényletével.
– A magyar pódiumok mellett a világ más tájain is dirigál?
– Az ünnepi koncertsorozatba beleértendők a külföldi előadások is. Most szervezünk egy turnét Távol-Keletre, amely szeptemberben kezdődik. Japán, koreai és kínai zenekarokat vezénylek, Tokió, Szöul, Peking és más ottani nagyváros legkiválóbb együtteseivel.
– Ez a program fiatalok számára is megerőltetőnek hangzik. Hogyan bírja erővel?
– Én a zenélést sosem tekintettem munkának, hanem inkább egy kiváltságos állapotnak. Nagyon jó érzés a legszebb zenéket játszani, vagy karmesterként dirigálni. Ezt a „munkát” én az élet ajándékának fogom fel.
– A koncertsorozat programjában túlnyomórészt klasszikus darabok szerepelnek. Mit tapasztal: mennyire igényli ezt a közönség, van-e még jövője a klasszikus zenének? Születik-e ma még klasszikus zene?
– A klasszikus, romantikus nagy kompozíciókat keresi és igényli a publikum. Inkább az a kérdés, hogyan jut el a közönséghez, azaz mit hallanak ezekből a mai és a következő generáció zeneértő emberei? A felvételek ugyanis egész másképp készülnek ma, mint az én fiatalkoromban. Akkor szalagra rögzítették a lemez anyagát, és ha azon volt egy-két hiba, kijavították, ha tudták. A lemez lényegében az élő zenét rögzítette, a koncertfelvételeken még a köhögést is lehet hallani.
Ma eleve úgy készülnek a lemezek, hogy a felvétel előtt beállított számítógép önállóan korrigálja a hangokat. A lemezen rögzített anyag ugyan tökéletes lesz, de nem biztos, hogy a koncertteremben is ilyen volt. Az sem biztos, hogy a gép átengedi-e a pillanatnyi érzéseket, hangulatot, amit a dirigens az előadás során a zenekartól kért.
A digitalizáció bizonyos értelemben nagy segítség a zenemű közlésében, ugyanakkor művi beavatkozás. Nagy különbség van aközött, hogy a zenét egy ember művészi produkciójának eredményeként hallgatjuk, vagy hogy egy gép csiszolta hibátlanra a felvételt. Ha sarkosabban fogalmazok: az élő zenét megfosztja művészi hitelétől.
– Az interpretáció, az élő zene adja azt a varázst, amivel a tökéletesen „előállított” hangrögzítés nem veheti fel a versenyt?
– Ez így van. Isten tudja, mi lesz ennek a vége. A mesterséges intelligencia belép a zenébe is. Nem veszi át a művész vagy a dirigens szerepét, de az első hangtól az utolsóig beavatkozik.
A művész üzenetét csak a koncertteremben lehet tetten érni.
A napokban hallgattam egy fiatal kolléga koncertjének felvételét, és meg voltam vele elégedve, amennyiben hibátlanul játszott el egy nehéz darabot. Később elmondták nekem, hogy a valóságban ez bizony nem így volt, a koncert során voltak hibák, melyeket a gép korrigált.
– Van-e még esély arra, hogy születik új klasszikus zene?
– Persze ma is írhatnak a zeneszerzők olyan zenét, ami hasonlít a régi klasszikusokhoz, de azt a jelenkor kritikája nem fogadja el, mert szerintük, amit ma komponálnak, az a ma terméke legyen.
Óriási viták vannak a 20-21. századi zenével kapcsolatban. Általában, amikor klasszikus zenéről beszélünk, akkor a nagy klasszikusokra gondolunk, nem azokra a zeneművekre, amelyek később íródtak, és már nem abban a stílusban jöttek létre, aminek a hangzását és harmóniáját a publikum megismerte és megszerette. Kivételt képez például Wagner zenéje, amelyről a kritikusok részéről elhangzott, hogy ez a jövő zenéje („Zukunft Musik”), ami alatt azt értették, hogy ezt a zenét majd csak a jövőben fogják tudni értékelni. Ebben tévedtek.
A művészetek kedvelőinek ez a hagyománykövetése szerintem nemcsak a zenére vonatkozik, hanem a képzőművészetre vagy az irodalomra is. Egyébként a 21. században is lehet kiváló alkotásokat létrehozni. Ha belehallgatunk a 19. századi kompozíciókba, akkor 90 százalékban olyan harmóniákkal találkozunk, amelyeket az egész közönség kedvelt. Kiválót minden stílusban lehet alkotni. A klasszicitás a kiválóságban rejlik és nem a korban, amelyben született.
– A 90. évhez közeledve hogyan tekint a művészetre?
– Nyolcéves korom óta már nemcsak hallgattam, a komolyzenének szenteltem életemet, ettől kezdve tekintem magam előadóművésznek. Semmit nem változott a viszonyom a művészetekhez és a művészekhez. Számomra a művészet értékének fokmérője az érzésvilág.
Az a zene, az a vers vagy bármely alkotás, amely nem hat meg, nem gyakorol benyomást az érzelmeimre, az szerintem nem igazi művészet.
A művészre jellemző eredetiség is döntő kritérium. Firenzében például megnéztem a város közterén kiállított Apollo-szobrot. Rám Michelangelo művészete mindig nagy hatással volt, ezért meglepett, hogy ott a téren miért nem éreztem semmit. Kiderült: az csak egy másolat, mert amikor a múzeumban megláttam az eredetit, azonnal a szobor hatása alá kerültem.
Nem is dirigálja, amit nem tekint művészi alkotásnak?
– Ha tehetem, nem. Persze előfordult, nem is egyszer, hogy meg volt kötve a kezem. Több angol zenekar igazgatója és első karmestere voltam, például a Northern Sinfoniának, a Bournemouth Sinfoniettának, a London Philharmonic, a London Symphony, a Royal Philharmonic együtteseknek. Ezek kiváló zenekarok, amelyeknek természetszerűen angol zenét is kellett a repertoáron tartaniuk. Nagyszerű angol komponisták vannak, akiket nagyra értékelek, de természetesen nem mindegyik. Ezeknek a zenekaroknak néha olyan darabokat is kellett játszani, amiket a fenntartó, finanszírozó szervezetek vezetői fontosnak tartottak anyagi vagy zenepolitikai szempontból. Összességében azért igyekeztem magam tartani a szigorú művészeti szempontokhoz.
