Az egyik legnagyobb hatású táncstílusteremtő a New York-i fekete sztepptáncosok műhelyének derűs, mosolygós női tagja hírnevét a hollywoodi musicaleknek köszönheti. Eleanor Powell formabontó, újszerű ikont teremtett, amely Katharine Hepburnéhez hasonló. Szenvedélye és leleményessége a sztepptánc első érvényű, emancipált királynőjévé emelte a klasszikus hollywoodi korszakban.
Eleanor Powell neve korántsem annyira ismert a köztudatban, mint sok más hollywoodi sztáré, akiknek ikonográfiája kevéssé annyira releváns, formabontó, ható és alakító erejű, mint az övé. Az első és legnagyobb sztepptáncosnő volt a filmen, méltó ’riválisa’, de nagy tisztelője Fred Astaire-nek, aki invenciózus leleményességgel alakította ikonikus koreográfiáit balett, akrobatika és sztepp elemekből. Katharine Hepburn mellett az első úttörők egyikének számított, aki rést ütött a médián. Egyáltalán nem volt annyira provokatív és szofisztikált, mint Kate Hepburn, de éppen azt a szabad, friss, természetes, erős, luxus allűrökről levált, bátor és független, emancipált női ikont képviselte, mint Kate Hepburn.
Az új-angliai Springfieldből származott, egyszerű családból, a hírnévtől és sikertől el nem torzult természetességét és humanitárius jellemét mindig erre vezette vissza. Önmagát és lelkét igazán a New York-i sztepptáncos világ fekete fenegyerekei között találta meg, akik annak ellenére, hogy nő volt, azonnal befogadták, sőt partnerüknek tekintették. Életének talán legfontosabb állomása volt ez a New York-i zsibi, aminek hatásával és esszenciájával aztán megborsozta a hollywoodi tejszínhabos tortát is. Mi sem idézheti őt jobban, mint a szteppkirálynak, Bill Robinsonnak való beöltözése és hommage-a! Hölgyeim és uraim, a ’géppuskalábú’. Filmszínházunk bemutatja.
Eleanor Powell 1912. november 21-én született Springfieldben. Mindössze néhány hónapos volt, amikor szülei elváltak, édesapja nem sokkal a válás után elhunyt. Édesanyja, Blanche Torrey nevelte őt a nagyszülők segítségével. Eleanor Powellnek egész életre szóló inspiráció volt az önálló, erős női minőség, amit édesanyjában látott. Bizalmi, szoros és jó viszonyt ápoltak egész életükben, és ez óriási támaszt nyújtott lelkileg mindkettőjüknek a felmerülő nehézségek során.
A kis Eleanor Powell már korán kapcsolódott a tánccal, amit egy gyermekkori vonás hívott életre. A legenda szerint túlzottan szégyenlős volt mindenki előtt, még egy-egy szimpla meghitt baráti otthoni vendégség alkalmával sem mert mutatkozni. Ennek hatására az édesanya az előadóművészet felé irányította gyermekét terápiás szándékkal és reménnyel. Érezte fogékonyságát, érzékenységét is továbbá, amelyet úgy vélt, hogy a művészet hozhat benne harmóniára. A hét éves kislányt Ralph McKerman tánciskolájába íratta be, ahol balettet és akrobatikát tanult. Eleanor ösztönös tehetsége korán megmutatkozott, oktatói sokat dicsérték, egy 1925-ös nyaralás alkalmával pedig véglegesen megpecsételődött sorsa.
„Amik vagyunk, az élet ajándéka. Amivé válunk, az a mi ajándékunk az életnek.” Eleanor Powell
New Jersey tengerpartján Gus Edwards, a jómódú producer és vállalkozó, miután látta Eleanor produkcióját, azonnal felfigyelt sugárzó tehetségére, és szerződést ajánlott. A jóformán még kamaszkort is alig érő lány hamar kenyérkereső lett, heti háromszor lépett fel esténként, hét dollár per show-ért az Ambassador Grillben. Két évvel később ugyanebben a városban, de már a Silver Slipper and Martinsban dolgozott. Egyéni, később védjegyévé vált laza, fiatalos, lendületes, improvizatív gesztusokkal teli stílusa már itt is mutatkozott. Mindig is vallotta, hogy szükség van az alapokra – különösen a balettre és a klasszikus elemek ismeretére -, ám, hogy ezeket a megszokott keretrendszerre szűkítve gyakorolja, nem tudta elképzelni. Öntörvényűsége, leleményessége és a rögtönzési kedve hamar utat tört koreográfiáiban.
1929-ben New Yorkba költözött, ahol a Ben Bernie’s klubjában, valamint privát partikon lépett fel. Ebben az időben kötött ismeretséget a kiváló táncossal, Bill ’Bojangles’ Robinsonnal, akivel nagy hatást gyakoroltak egymásra. Életre szóló barátság alakult köztük, számos közös produkciót csináltak. Powell egy 1928-as turné alkalmával ismerte meg John W. Bubblest, akinek gesztusai szintén jelentős hatást gyakoroltak rá. Életének több meghatározó periódusa is volt, azonban ezt az időszakot szerette leginkább, hiszen amit itt, a New York-i zsibiben kapott, egész életét és pályáját jelképesen meghatározó inspirációt jelentett. Jack Donahue tánciskolájába is járt, hogy mélyítse szakmai tudását és gyakorlatát, ahol Johnny Boyle-től is leckéket vett. Powell átlagosan napi 12 órát gyakorolt, leggyakrabban az egyik kedvencének, Fats Waller jazz-zongoristának a lemezfelvételeire. 1929-ben debütált a Broadway-n. A színpadi szereplések mellett számos alkalommal lépett közönség elé jazz és big bandekkel, például a Paul Whiteman Orchestrával is.
Powellt egyáltalán nem érdekelte a mozi, a hollywoodi hírnév pláne, ugyanolyan sorsszerűséggel találkozott ezekkel is, mint amilyen egyenesen vezetett az út a Brodway-ig. Noha semmiféle ambíciót nem táplált a mozisztárság irányába, 1930-ban már feltűnt egy Paramount Picture-musicalben, ahová statisztálni hívták, a komolyabb filmsikerek azonban még várattak magukra. New Yorkban a kritika egyre többször a ’fekete-vérű, géppuskalábú’-ként emlegette őt. Stílusteremtő üstökösnek nevezték, aki bravúros tehetséggel, természetességgel, könnyedséggel ötvözte a klasszikus balett elemeket a legkarcosabb és legütemesebb sztepplépésekkel.
Miután a musicales, táncos műfaj, élen Fred Astaire-rel egyre ívelt felfelé, az MGM ennek konkurálására „tanulmányútra” indult New Yorkba, hogy felfedezze magának táncos üdvöskéjét. Louis B. Mayer azonnal megszimatolta Eleanor Powell őstehetségét, amit feltétlen érdemesnek tartott stúdiószinten is csiszolás alá venni. Powellt ekkoriban már Fred Astaire női riválisának is emlegették, amellett, hogy a korszak legegyedibb női sztepptáncosnak vélték. Louis B. Mayer azonnal hosszú idejű szerződést ajánlott neki az MGM-nél, amit el is fogadott. Első filmje, a Broadway Melody 1936 óriási sikert aratott, amiben olyan partnerei voltak, mint Robert Taylor, Frances Langford vagy a híres testvérpáros, Buddy és Elma Ebsen. A filmet Louis B. Mayer egyfajta ars poeticának is szánta neki, amelyben tulajdonképpen játszania sem kellett, hiszen a szerep olyan volt, mintha róla mintázták volna.
A kritika és a közönség egyöntetűen nagy jövőt jósolt Powellnek. Jelenléte „párbajra hívta” a Fred Astaire – Ginger Rogers párost is, egy forradalmi horizontú, emancipált státuszú musical ikonnal. Az új profil immár nem a férfi alá rendelve, hanem egyedül, függetlenül, önerőből, frissen, bátran élte és alakította sorsát – a muzikalitás netovábbján. Filmjeiben a szabad szellemű gondolkodású nőt testesítette meg, aki saját magához való eszével, kitartásával boldogult az életben és a szerelemben. Fontos üzenetnek minősült ez abban az érában, amikor leginkább a mindenféle árnyalat nélkül naiva vagy vamp sablon szerint futtatták a dramaturgiákat és a nőreprezentációkat.
Eleanor Powell stílusa sokkal rusztikusabb volt Fred Astaire – pláne Ginger Rogers – kifinomult, légies eleganciájánál. Kontúrosan mutatkozott nála a feketék autentikus táncmodorának hajthatatlan, kevésbé kimódolt, ösztönös, földközeli ereje. Közel sem volt olyan urbánus és kristályos, mint Astaire-ék, amelyben talán egy kis felsőbbrendűség is érződött. Powell táncmodora közvetlen volt, eszköztelen, a dolgokat ’in medias res’ kifejező. Nem csoda tehát, hogy megjelenése a zenés filmes műfajban olyan forradalomnak számított Hollywoodban, mint Katharine Hepburn a prózai vonalon.
Noha riválisként emlegették Fred Astaire mellett, bennük a legnagyobb szakmai tisztelet, elismerés élt egymás iránt. Végül összekerültek egy kedves zenés komédiában, amely nagy sikert aratott és arat a mai napig. A Broadway Melody 1940 talán a legismertebb filmje Powellnek. A filmben ünnepelt táncművészt alakít, aki egy furcsa véletlen kapcsán bizarr viszonyba keveredik a gátlástalan, hiú, bonviván (George Murphy), és a csetlő-botló, ütődött, kissé szerencsétlen sorsú táncos-komikus (Fred Astaire) karakterű figurákkal.
A legenda szerint nem ment azonnal könnyen az egymásra hangolódás Astaire-rel, hiszen mindkettő erős egyéniségű és elképzelésű művész volt. Astaire ahhoz szokott, hogy ő irányít, ő találja ki a koreográfiát, és arra csatlakozik szépen a partner, klasszikus patriarchális felállásban. Powell – a korszak konvencióitól teljesen eltérve – szintén maga „kezelte” ötleteit, sosem valaki partnereként. Minden kezdeti bizonytalanság ellenére azonban nagyszerű produkciót hoztak létre. Fred Astaire azt nyilatkozta Powellről később, hogy talán a legvibrálóbb, legnagyobb szépségű és tehetségű nő, akivel valaha is találkozott, de számára túl soknak bizonyult – mint elefánt a porcelánboltban.
„Nem lehetett vele bírni, szédületes tehetséggel volt megáldva.” – Fred Astaire
Powell tehetsége, szikrázó szépsége, kedvessége egyszerre vonzotta és tartotta távol, egyfajta félszben a férfiakat az életében. Sajtója nem ismerte a botrányokat, a felbomlott majd újra összeállt frigyeit, a szenzációkat, annál inkább kikezdhetetlen, szenvedélyes erejű hivatását, szakmai leleményességét. Formabontóan hatott vele kapcsolatban az is, amikor a stúdiós szerződésnél nem akarta aláírni a luxusautóra vonatkozó paragrafust. Legendák és anekdoták szólnak arról, hogy mindig biciklivel járt, még a stúdióba, sőt az estélyekre is. Kollégák, ismerősök körében népszerű volt, hiszen azon rendkívül kevesek közé tartozott, akik egyáltalán nem torzultak el a siker vagy a hírnév hatására. Powell nagyon humánus tudott maradni egy alapvetően ipari, a lelkiségről, a valódi lelki életről és értékekről igencsak lecsatlakoztatott, külsőséges miliőben.
Természetközeliségét bizonyította az is, hogy méltósággal tudott megpihenni és kiszállni a bizniszből, amikor arra megért az idő. A ’40-es évek elején ismerkedett meg a nála néhány évvel fiatalabb, pályája kezdetén lévő Glenn Forddal, akivel 1943-ban házasságot kötött. Fiuk, Peter Ford 1945-ben született. Powell háttérbe szorította szakmai életét, az otthonra koncentrált. Házasságuk eleje szép mederben, vidéken folyt, azonban Ford karrierje egyre ívelt felfelé, ami feszültségeket hozott a kapcsolatba, amely egyre inkább abuzívvá vált. A férj gyakori távollétei, hűtlensége mellett sajnos fizikai bántalmazások is történtek. Powell édesanyjában, kisfiában és a barátokban lelt nyugalmat ekkoriban. Mindig is magától értetődő volt számára emellett a hit és az abban való támasz. Megromlott, kiábrándult házassága, valamint a szakmai szempontból a még meg nem talált megújulása is ebbe az irányba terelte. Karitatív tevékenységeket folytatott, valamint a showbiznisz felkérései helyett gyermekműsort készített. 1959-ben vált el férjétől, válása után pedig a karrierre fókuszáló periódus indult az életében.
Hollywoodba nem tért vissza többet forgatni, a musicalek, zenés filmek koncepciói is teljesen átalakultak ekkorra már. Las Vegasban és Bostonban lépett újra színpadra hatalmas sikereket aratva. Jelentős fellépések kapcsolódtak nevéhez a ’60-as években, miközben a televízióban is számos alkalommal láthatta őt a közönség, szintén nagy sikerrel. Utolsó nyilvános szereplése 1981-ben történt az American Film Institut szervezésében, ahol hosszú percekig tartó álló taps és tisztelet fogadta őt. Ekkor már köztudottan küzdött súlyos betegségével, amely ellen 1982 februárjában adta fel harcát.
Eleanor Powell neve, hivatása, szenvedélye méltó arra, hogy ne a feledés és a helytelen skatulyázás homályába merüljön, hanem generációkon átívelő örökségben és emlékezetben foglaljon helyet. Derűje, szabad szelleme, tehetsége és bátorsága olyan inspirációs forrás, amelyből a ma embere is meríthet. Springfieldből indult, New Yorkban talált lelkileg otthonra, de Hollywood tette igazán naggyá. Története talán a népmesei szerencsét próbáló és érő nemes egyszerű lány archetípusát rejti.