2023. december 7-én hunyt el Rolla János hegedűművész, akire Kelemen Barnabás hegedűművész az alábbi írással emlékezik.
„A 20. század második felének s a 21. századelőnek megkerülhetetlen előadóművésze volt. Felnövő s kibontakozó generációk sorának meghatározó inspirációja.
Ő volt az elsődleges ösztönző erő, ami illetve, aki miatt csak és kizárólag hegedülni szerettem volna, amióta elkezdtem beszélni.
Szüleim révén kisbaba korom óta végtelen sok élmény fűzött „Jancsi bácsihoz”. Mikor már zeneakadémiai tanár kollégák voltunk s tegeződtünk, nekem akkor is „szervusz, Jancsi bácsi” maradt a köszöntése. Pici koromban a hegedűt is „Jancsinak” hívtam.
2 éves koromtól jártam a Liszt Ferenc Kamarazenekar próbáira, s lenyűgözött az első pillanattól, ahogy próbált a zenekarral. Végigültem őket, bármilyen hosszúak is voltak, 3 éves koromtól aztán a koncerteket is, 4 éves koromtól pedig egyedül, csendben, csodálattal, együtt énekelve magamban a zenekar egész koncertjeit. S végig Őt figyeltem. A zeneakadémiai koncertjeik előtt a beülő próbákon a jobb oldal 4. sor 7. székéből láthattam s élvezhettem Őt a legjobban!
Mindezek mellett, sőt felett 2-3 éves koromtól fogva emlékszem, micsoda ünnepnap volt, amikor a lakásunkba jött édesanyámmal próbálni például csodálatos Bach- és Händel-szonátákat.
Első hegedűmet is tőle kaptam 4 éves koromban, melyet 2 éven át néztem sóvárogva a szekrény tetején, mígnem 6 évesen engedték, hogy elkezdhessek rajta hegedülni. Egy évszázadnak tűnt ez a 2 év.
Ezek után, tetézve csodálatomat egy ikerházba költöztünk Rolla Jánossal s a szintén hegedűművész feleségével s hegedűtanár anyósával, Erzsi nénivel, akinek többévnyi gyakorlást köszönhetek, míg a Liszt Ferenc Kamarazenekarral szüleim sokszor 6-8 hetes turnékon külföldön voltak.
Szobám fala közös volt Rolla mester kedvenc élvezeti cikke, az 1989-es négykerék- kormányzású fekete Honda Prelüdjének garázs-lejárójával. Hát nem kívánhatok nagyobb inspirációt egy hegedűsnek, semmint hogy példaképe bármikor a szobája mellett járhasson! S emiatt bármely részletet, amit a hegedűmön gyakoroltam, olyan jól kellett játsszam, ahogy csak tudtam, hátha Jancsi bácsi épp akkor meghallja!
Olyan művészekkel játszott együtt, mely nagyságokat kevés magyar művész mondhatott valaha kollégájának, barátjának. Ilyenek voltak csak az én emlékeimben a teljesség igénye nélkül: Igor Ojsztrah, Henryk Szering, Jean-Pierre Rampal, Thomas Zehetmair, Maurice Andre, Msztyiszlav Rostropovics, Isaac Stern vagy Jurij Bashmet, illetve lényegében minden magyar ismert művész.
Simon Alberttől, Sándor Frigyestől vagy Kovács Dénestől s Fenyves Lórándtól a zenélés s a hegedülés legmélyebb összefüggéseit, legnagyobb fortélyait tanulta meg s adta tovább mind a zenekari próbákon, valamint a zeneakadémiai tanításai alatt. Diákjaimat előszeretettel küldtem zenekari foglalkozásaira s kamaraóráira, melyekről kivétel nélkül áradozva tértek vissza.
Sajnos kevés egyéni hegedűórát kaphattam Tőle, de annál emlékezetesebbek voltak, csakúgy, mint amikor kamarazenét (pl. Mendelssohn Oktettet) játszottunk Neki! S emellett életreszóló volt minden hangverseny, melyet közösen adtunk. A koncerteken a legmagasabb szintű extrát adta a zenekarának s a szólistáknak, olyasvalamit, melyet csak a legnagyobbak tudnak. Nem véletlen ragaszkodott miatta a zenekarához a fenti világsztárok sora, s készíthetett száznál jóval több hanglemezt a Liszt Ferenc Kamarazenekarral!
A Széchenyi-hegyen laktunk. Engem egyszerűen csak a „hegy rémeként” emlegetett. (Egyszer 6 évesen a Daciájának ajtózárát eltömítettem szotyolával – azt hittem, azzal ki tudom majd nyitni).
Felesége mellett szerelme volt az autója – minden, ami autó: autómosás, ápolás, karbantartás s persze fantasztikusan vezetett – valamint a csodás kertje, az üvegháza, a veteményese, a Gaggia kávéfőzője, a barkácsolás a pincéjében (mindent is meg tudott szerelni), és természetesen a HEGEDŰ. Minden, ami hegedű, a csodálatos rusztikus zeneszobájában. Fantasztikusan állította – nem csak magának – a hegedűk lelkét, jobban, mint a világ legtöbb hangszerésze, s még például hegedűlábakat faragott.
Híres nagy dohányos is volt, ha átjött hozzánk például beállítani a hegedűmet, vágni lehetett a füstöt. De elképesztő szenvedéllyel gyújtott rá újra meg újra. S évtizedekkel ezelőtt pedig egy határozott mozdulattal, mindenkit zavarba-ejtően tette le a cigarettát.
S neki köszönhetően ismerhettem meg a házunk udvarán többek közt Kocsis Zoltánt, Mécs Károlyt, Wolf Pétert vagy Darvas Ivánt.
Felejthetetlenek voltak a zenekari turnék, a tenger, repülő- s buszutak! A koncertek, a próbák! A Zempléni Fesztivál megalapítása s felvirágoztatása. Valahol a Kaposfest s a Fesztivál Akadémia is ennek a gyökeréből nőtt ki! Mindig elképesztő tisztelettel s káprázattal néztem, hallgattam, nem csak akkor, amikor hegedült.
Egy csodálatos nagy művész s tanáregyéniség, világraszóló tehetségű hegedűművész volt. Amit csak én megéltem: a kis Fekete Sas utcai próbateremből az Óbudai Társaskörön keresztül a Liszt Ferenc Kamarazenekart a New York-i Carnegie Hallba repítette. A szerencsés 16 zenekari kollégáján s diákjain keresztül művészetét, mint az évszázados kovászt, hosszú generációkon átívelő iskolaként plántálta oly sok magyar zenészbe, mely egy nemzet zenei nagyhatalommá válását, illetve maradását segítette!
Köszönjük, Jancsi bácsi!
Kelemen Barnabás, 2024. jan. 9.”
A cikk eredetileg a Zenekar Újságban jelent meg.
