Május 18-án ünnepli 85. születésnapját Kovács Eszter, aki Wagner-szerepekben vált világhírűvé. A Liszt Ferenc-díjas operaénekessel z. Tóth Antal beszélgetett a Café Momus hasábjain.
– Beszélgetésünk apropója az a lemez, ami nemrégiben jutott el hozzám, Wagner Walkürjének 1974-es zágrábi koncertszerű előadása Lovro von Matačić-csal, amely a Wagner bicentenáriumra jelent meg 2013-ban CD-n. Mit jelent ennyi év után egy ilyen lemez felbukkanása?
– Nagyon nagy öröm, de én ezért semmit nem tettem. Váratlanul ért ez a nem mindennapi esemény. Különösen annak fényében, hogy ez a koncert a legszebb emlékeim közé tartozik. Képzelheti, milyen élményben lehetett részem, amikor 39 év után meghallgathattam. Egy opera koncertszerű előadása előadónak és közönségnek egyaránt mindig ünnep, ehhez jött még a páratlan Matačić-élmény, és az akkor frissen átadott, már világszínvonalú Lisinski-terem atmoszférája. Még a Walkür CD előtt, a megtalált kincs jutalmához volt hasonlatos a Kékszakállú herceg vára előkerült felvétele Ferencsikkel. Ennek a zeneakadémiai koncertünknek a rádiófelvételét ugyanis letörölték, de férjemnek megmaradt házilagos technikával, amelyet a mai korban már ki tudtak tisztítani, szinte lemezfelvétel-színvonalúra, és ezt adták ki CD-n 2011-ben.
A mostanában megjelent lemezeimet tehát, én csak csodának tudom minősíteni. Különösen annak örülök, hogy majdnem mindegyik élő felvétel, méghozzá jó 30-40 év elmúltával találták kiadásra méltónak. Az élő előadások felvétele azért csoda, mert benne van az előadás születésének visszahozhatatlan pillanata megváltoztathatatlanul. Nincs semmi machináció, úgy hallhatjuk, ahogy elhangzott. Persze a fő reveláció Matačić és Ferencsik volt. Meg kell itt említenem még azt a Wagner-lemezemet, amelyet a „Nagy magyar hangok” sorozatban adott ki a Hungaroton 2003-ban. Ez a lemez azért is kedves nekem, mert Rockenbauer Zoltán, akkori kultuszminiszter – aki egyébként ismert Wagner-rajongó – nagy segítségével rákerülhetett az 1976-os Matačić dirigálta „Wesendonck dalok” is.
Továbbá itt kell köszönetet mondjak Tulassay Zsolt professzor úrnak is, hogy a „Sugárúti palota aranykora” általa szerkesztett és kiadott sorozatába beválogatva, engem is megtisztelt, és a 70-es évekbeli rádiósfelvételeimből egy lemezt nekem szentelt.
– Hogy jött létre az a Kékszakállú-előadás? Mindketten fiatalok voltak Kováts Kolossal, szinte alig túl a pályakezdésen, de akkor volt mindkét szerepre több, elismert (idősebb) kolléga, a Kékszakállút Melis György és Faragó András, Juditot Kasza Katalin és Szőnyi Olga énekelték leginkább. Miért magukat jelölték ki erre a feladatra?
– Ferencsik új hangot, új színt akart hallani, ezért kaptunk mi lehetőséget. No, meg valószínűleg azért is, mert az előző évben a frankfurti Alte Operban a mi Kékszakállú-koncertünk (akkor énekeltük együtt Kováts Kolossal először) lett a kritikusok szerint „Az év koncertje”, Michael Gielen vezényletével. Ezekhez a szerepekhez be kellett érnünk. Ferencsik zseniális karmester, akivel fantasztikus volt együtt dolgozni. Zárójelben megjegyzem, egyáltalán nem tetszik nekem, hogy egy ilyen óriással, mint Ferencsik János, akit bármerre jártam a világban, mindenhol nagyra tartottak, a mai zenei életben még utalás szintjén sem találkozhatunk. Szobrot se látok róla. A Zeneakadémián pedig mindig hiányolom, hogy még a nevét se látni. Ellentétben a világhírű karmesterrel Matačić-csal, akinek legendáját hazája méltó módon ápolja. Őt azért említettem, mert jól ismertem, mivel volt szerencsém többször is különféle Wagner-produkciókban vele fellépni. Mindig rácsodálkozom, hogy a szláv világ olyan átható, mélyítő hatással van rám. (Valamelyik nap Koroljovot hallgattam a Zeneakadémián, lenyűgöző volt.)
Mindkét karmester fontos volt az én pályámon, ezért is mondtam csodának, hogy ezek a felvételek megmaradtak nekünk. A Bibliában a Prédikátorok könyve 3,15 ezt mondja: „Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt.” Ez nálam a pályán megtörtént, én ebben hiszek. Olyanok történtek velem, amit álmodni sem álmodhattam. A mai napig mindig van valami, ami átvisz a holtponton. Emlékszem, mennyit tépelődtem, hogy nem korai-e Sieglindét énekelni, amikor először odaadták. Megvan Tallián Tibor kritikája, épp nemrég akadt a kezembe, amiben azt írja, hogy reveláció voltam benne, és hogy szerinte a nagy Wagner-szerepek várnak rám. Bejött. Megmondta, és pontosan, úgy ahogy mondta, meg is történt. De mi kellett ahhoz, hogy ez megtörténjen? Hatalmas akarat, erő és megszállottság. Ez mind nem hang, mégis nagyon szükséges.
– Hadd kérdezzem az elejéről! Mi volt a legelső operai élménye?
– Az első nagy, erőmön fölüli produkció az egyik operavizsgámon volt, Judit szerepében. Elsőéves operaszakos voltam, és az Operaház színpadán előadtuk a Kékszakállút, Lukács Miklós vezényelt és Ütő Endre volt a herceg. Abody Béla tudósított róla: mindketten átmentünk elsőre. Talán még ezelőtt volt, hogy már főiskolásként megkaptam Mercedes szerepét a Carmenben, és esténként száz forint járt vele, nagy pénz volt az nekem akkor. A Traviatában meg Anninát énekeltem, amikor Osváth Júlia volt Violetta. Reszkettem mellette, és az utolsó jelenetben, zavaromban a festett díszletajtón akartam kimenni. Kaptam is a fejemre, hogy elrontottam a jelenetét, panaszkodott Siposnak, az énektanáromnak.
– Sipos Jenőhöz tetszett járni?
– A Zeneakadémián először Maleczky Oszkárhoz kerültem, aki nem hangképzést tanított, inkább tanácsokkal látott el. Amikor egy évvel később nyugdíjba ment, akkor kerültem Siposhoz, aki tényleg hangmágus volt, őt csak a hang érdekelte. Sokan esküdtek rá. Sokat tanultam tőle, kinyitotta a hangomat, nagyon nagy hálával gondolok rá. Mint ahogy a legendás hírű, nagy magyar Wagner-tenorra is, későbbi énektanáromra, Závodszky Zoltánra, aki külön kategóriát képviselt, mert nemcsak énekes volt, hanem ízig-vérig művész is. Egy koncerten, ahol mindketten felléptünk, ismerhettem meg személyesen, ott ajánlotta fel, hogy szívesen foglalkozna velem. Felejthetetlen számomra az énektechnikája, figyelmeztetése: „úgy énekelj, mint a madarak”, a természetes éneklés elvárása. Ő volt az első „Wagner-tanárom”. Utána hosszabb sor következett, csak a legfontosabbakat említve: prof. Koietisky (Bécs), prof. Schmidt (Graz, Bayreuth) és Jeffrey Tate (London).
– Hogy került elő a Zeneakadémia? Hiszen egy kis tiszai faluból származik…
– Tiszanánán születtem, szüleim földművesek voltak, sőt, még én is rendszeresen jártam ki a földre kapálni. Valahogy a színpad már gyerekkoromban vonzott, sokszor léptünk fel iskolásként, énekeltem mindenfélét, könnyűzenei slágereket és magamtól megtanultam tangóharmonikázni is. Van is egy fotóm, amikor tizenévesen ott állok kalotaszegi ruhában, harmonikával a kezemben.
Az iskolában volt egy harmónium, emlékszem, ahogy keresgéltem rajta az akkordokat. Izgatott a zene. Eleinte rádiónk sem volt, csak egy idő múlva. Ma is bennem van, milyen mélyen megrendített, amikor először hallgattam az Újvilág-szimfóniát, mert az égbe röpített.
A tehetség egy titok, s hogy miért pont én jöhettem erre a pályára, csak a Mindenható a megmondhatója. De különc gyerek voltam, furcsállották is, hogy én nem szerettem a társaságot. Amikor csak tehettem, kijártam a Tiszára (ott folyik öt kilométerre). Kiültem a partra és ábrándoztam óraszám. Tisza-rajongó voltam, ami azt is jelentette, hogy rendszeresen átúsztam a Tiszát, egyedül. Szüleim, de főleg Nagyapám, nagyon féltettek. „Csak száradna már ki” – mondta, de valahogy mindig megúsztam. 14-15 éves lehettem akkoriban.
– Mi vonzotta a folyóban?
– Akkor nem tudtam, de utólag megfogalmazva: a veszély, a víz sodrása, túljutni az örvényeken, ez vonzott. Érdekes, hogy mindezek a pályám során rendszeresen megjelentek. Megoldani és túlélni. De ez a gyerekkori magánykeresés a Tisza-parton, egyértelműen furcsaság volt. Az operáról akkoriban, ahogy a német mondja: keine Ahnung, fogalmam sem volt. Az indulás egyébként Bartókhoz és a balladákhoz köthető. A népi, balladisztikus mítosz fogott meg, ami például a Kékszakállú legfőbb mozgatója. Az egyszerűsége, a keménysége, a tisztasága.
A házunk, a szülőházam Tiszanánán, ma is ugyanúgy áll, fehérre meszelve, félméteres falakkal. Ez maga volt a bartóki világ.
A fekete-fehér világ, létezésünk legfőbb elemei: a feketeföld, és a fehér ház, az emberek szikár keménysége. Ezt hívom én bartóki mítosznak, amibe én beleszülettem. Ez volt, ami utána a Judit szerepében tudott bennem kiteljesedni, ezt a Juditot, az én Juditomat, hál’ Istennek nagyon sok helyen énekelhettem, Salzburgtól a moszkvai Bolsojig. Ez a küldetés volt bennem. Erről jut eszembe, amikor megláttam még annakidején Balczó András Küldetés című filmjét, mágikus erővel hatott rám. Ez a balczói megszállottság, mint nagyon sokaknak is, mind a mai napig példaképem. A művészetben ugyanúgy, mint a sportban, csak tiszta keménységgel lehet élni.
– Mondják, hogy a hosszútávfutó magányossága nagyon hasonlatos a szólisták magányosságához, mert azon a távon, a szólamon, nagyon egyedül tud lenni az ember, segítői lehetnek a partnerek, de a feladatát csak ő teljesítheti…
– Ez bizony pontosan így van. A Tisza-parti magányom később színpadi magánnyá változott át. Egyedül, egyedül, egyedül. De ettől csodálatos ez a pálya. Ha az ember keresztet visz, hordani is nehéz, de letenni is.
– A család hogyan fogadta a művészi törekvéseket, hiszen ez Tiszanánán nem lehetett mindennapos dolog?
– Egyáltalán nem volt mindennapos, de szüleim támogatták a vágyaimat. Különösen édesanyám, aki meghatározó zenei érzékenységgel volt megáldva. Boldog volt, amikor felléptem, féltett és rettentően izgult. Mostanában került kezembe egy megsárgult levele, amiben épp a felvételi tájékán azt írta, hogy mindenki értem imádkozik a faluban, még a szemközti szomszédasszony is, higgyek csak magamban. Édesanyám egyszerű parasztasszony létére is sokat olvasott, és volt rálátása a világra. Meg érzékenysége is a zenéhez. Az Istenek alkonyában, a Gyászindulónál csak úgy záporoztak a könnyei. Békés András, a budapesti premier rendezője, ott ült mellette és teljesen meghatódott. De apám is hatással volt rám.
Már rég az Operaház tagja voltam, amikor 1971-ben vendégszerepeltünk Moszkvában a Kékszakállúval. Hazafele jövet – fent vagyunk a levegőben –, egyszer csak harangszót hallok, és itthon fogadott a szörnyű hír, apám váratlanul meghalt. Rettenetesen megrázott, hiszen, amikor elutaztunk, semmi baja sem volt. A rendkívüli szerepajánlatnak, amit időközben kaptam, pont akkor járt le a határideje, amikor a temetés zajlott. Ez a szerepajánlat az Istenek alkonya Brünnhildéje volt, amitől sokan féltettek, én meg nem tudtam eldönteni, hogy elvállaljam-e. Ott a sírnál határoztam el, hogy vállalom, és apám segített ebben. Elmenetele adta az erőt, hogy megbirkózhassam a feladattal. Így függ össze élet és művészet, és azt is hozzá kell tennem, hogy a halál. Azt gondolom, hogy édesapám ebben a szerepben továbbélt bennem. Az ő ereje, az én erőmmé vált.
– Amikor elindult a pálya, hogy fogadták a sikereket?
– Szüleim boldogok voltak és büszkék. Tiszanánán én lettem a világot járt lány. Volt egy portréfilmem, még Vámos László rendezte, az ő különleges érzékenysége költői jelenetek sorával gazdagította azt. A filmet kérésemre ott forgatták Tiszanánán. Tudja, akkoriban a tévé mindenekfelett állt, például amikor Antal Imre, ő volt a riporter, megérkezvén a faluba cigarettát vett az üzletben, futottak jelenteni nekünk. A forgatáson is ott tolongott a fél falu. Örültem, hogy a „tolongók” között volt olyan is, aki később feljött Pestre az előadásaimra. Izgultak értem, szorítottak nekem, büszkék voltak rám, és ez igazán jólesett. Ha újságban megjelent rólam valami, egy cikk, egy riport, a postás személyesen vitte szét. Örömöt jelentett nekik, és nem tudták elképzelni, hogy kerülhetett egy falunkbéli a vályogházból a Brünnhilde sziklájára. Később meg mindig nagyon jó volt Tiszanánára visszahúzódni. Ez a mai napig így van, a wagneri bonyolultságból az egyszerű tisztaságba.
– Általános iskola után hova került?
– A Dobó Gimnáziumba, Egerbe. Emlékszem, jött egy úr látogatóba a téeszbe (persze akkor elvtársnak hívták) és hallgatta, amint ott énekelgettünk a lányokkal. Mondta a szüleimnek, hogy valakinek meg kéne mutatni ezt a lányt, mert nagyon szép erős hangja van. Beiratkoztam az egri zeneiskolába, és volt egy nagyszerű szolfézstanárom, Auer Gyula bácsi, aki végigkísérte a pályámat. Érettségi után Miskolcra kerültem, a Bartók Béla Konzervatóriumba, ahol már a második évben megjelent a főiskoláról hospitálni Rösler Endre, aki egyből fölajánlotta, hogy átvenne a Zeneakadémiára. Tanárnőm nem engedett, maradtam még két évet, utána jelentkezhettem csak a Zeneakadémiára, ahova azonnal fel is vettek, és az első három év elvégzése után felvételt nyertem az operaszakra is.
– Emlékszik, mit énekelt a felvételin?
– Kicsit sötétebb szoprán voltam, az Eboli nagyáriát énekeltem, meg a Gioconda Méregáriát az Operaház színpadán. Mikó András volt a felvételi bizottság elnöke. Mikó, aki élet-halál ura volt, nagyon kedvelt. Arra a bizonyos vizsgára is ő találta ki nekem a Juditot, meg azt, hogy az addig szokott vizsgarenddel ellentétben a teljes operával vizsgázzam. Ennek köszönhető, hogy ez lett az egyik első igazán nagy szerepem az Operában. Biztos, hogy ebben is benne volt a keze. A diplomavizsgám pedig a Salome volt, a rettentő nehéz Jochanaan duett és a záró-kép. Utána felkínálták a szerepet, nekem, a pályakezdőnek, de nem vállaltam el, ahogy A Sába királynője címszerepét sem, mert fiatalon mindkettő hanggyilkos szerep. Így az első nagyobb szerepem a Ferencsik dirigálta Tannhäuser Vénusza lett.
– Hogyan élte meg a fiatal, falusi lány, hogy bekerült egy ilyen hatalmas szervezetbe, mint ami a Magyar Állami Operaház volt? Nem volt idegen?
– De. Pilinszkyt kell idéznem, az „Igen és nem” című írásában bevallotta, hogy nem szeretett emberek közt lenni. Aztán később betört. Így voltam és vagyok én is a mai napig.
Ha ma megkérdi tőlem, hogy szerettem-e az operai világot, azt válaszolom, igen, de inkább nem. „Mert az őzeket egészen sohasem lehet megszelídíteni.” – ahogy Pilinszky írta. Ugyanezt mondom én is, de ezzel ellavíroztam ezen a pályán.
A próbákon és az előadásokon tettem, amit tenni kellett, de a büfébe nem mentem le. (Mondta is Ferencsik, ha lehet, kerüljük el a büfét.) Az épület gyönyörű, de nem éreztem magamat otthon. Az volt az otthonom, amit a színpadon teremtettem magamnak.
– Amikor felvették az Operaházba, először ösztöndíjas lett, akkor még Nádasdy Kálmán volt a direktor, majd néhány évvel később Lukács Miklós vette át a hatalmas feladatot. Az ő idejében teljesedett ki a Wagner-játszás Budapesten, hiszen, a Parsifal kivételével, az összes jelentős operája műsorra került.
– Mindannyian, akik akkor ott dolgozhattunk, hálásak vagyunk neki. Igaz, hogy magyarul mentek a Wagner-művek, de utána már szinte gyerekjáték volt németül áttanulni. Volt Lukácsnál már olyan szándék (ami szerintem Karajantól ered), hogy megpróbálta a művek kamarajellegét kidomborítani. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem kellett mindig „torkunk szakadtából” ordítani, mert visszavette a zenekart. Később még sok nagy karmesterrel, még Karajannal is énekelhettem, de Lukács Miklós alapjai mindig működtek. És sikerült kialakítania a Wagner-játszás kultúráját Magyarországon. Nagy hálával gondolok ma is rá, hogy belevitt ebbe az „őrült világba”. Tulajdonképpen kijelenthetem, hogy Lukács Miklós elementáris erővel tolt a Wagner-szerepek felé.
Ő volt az, aki az Istenek alkonya Brünnhidéjére alapozta a külföldi karrieremet, aminek igazolásául az 1972-es budapesti premieremen már az első felvonás utáni szünetben, az öltözőmben aláírhattam életem első szerződését. Ez a szerződés az egész világra szólt, és amelyet a három impresszárió közül, akik ott vártak rám, a Londonban élő magyar származású Medák Sárival kötöttem meg.
– Erről a szituációról mondjon egy kicsit többet…
– Sáriról itt külön meg kell emlékeznem nagy hálával, róla, aki megnyitotta külföldi fellépéseimnek egész sorát, akivel élete végéig együtt dolgoztam. A legelső, általa hozott szerződésem Düsseldorfba szólt, ahol az Istenek alkonya Brünnhildéjével világsztárokkal (Karl Ridderbusch, Hans Hopf) nagy sikert arattam. Az Opernwelt egyoldalas kritikájával felfedezésként írt a fellépésemről. Ennek visszhangjaként számos meghívást kaptam, miközben egyre nagyobb feladatot jelentett teljesíteni az itthoni elvárásokat. Nagyon nehéz, de rendkívül szép időszak következett. Rám szakadt a csillagos ég: a szerepekkel, a szerződéseknek való megfeleléssel, az elvárásokkal, a világhírű partnerekkel, karmesterekkel, rendezőkkel. Hogy csak néhányat említsek: Londoni Covent Garden (Colin Davis, Götz Friedrich), Washington (Doráti, George London), Genf (Peter Maag), Strassbourg (Alain Lombard), Frankfurt (Gielen), stb. Ezt jelentette számomra a Lukács Miklós és Mikó András féle korszak. Innen indult minden. Így kijelenthetem, hogy a budapesti Operaházat ma is szerepeim bölcsőjének tekintem. Köszönettel emlékezem Failoni Nelly segítségére is.
– Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy Lukács idejében a világ vezető Wagner-énekesei megfordultak az Operaházban.
– Ez pontosan így van, én már itthon énekelhettem James King, Thomas Stewart, Theo Adam, Donald McIntyre, Ingrid Bjoner, vagy Ludmila Dvořáková partnereként. Vagy nézőként nagyon jól emlékszem Astrid Varnay ezerfokos Izoldájára. Nemcsak a hang, de a színpadi létezése is lenyűgözött. Mindig, mindenkiben azt kerestem (magamban is), hogy a hang mögött mi van még?
– Bayreuth. Hogy kezdődött?
– Bayreuthi indulásomat tulajdonképpen Csikós Attilának köszönhetem, ő volt az én hírvivőm, aki már abban az időben Bayreuthban rendszeresen dolgozott. Jó kapcsolatban volt Eva és Wolfgang Wagnerrel is, és Brünnhildéim sikerének hírét hitelesítette Bayreuthban. Felkeltette Wolfgang Wagner érdeklődését, aki lányát, Eva Wagnert elküldte Budapestre, hogy hallgassa meg egy előadásomat. Éppen a Jenufa címszerepét énekeltem, ezután kaptam ösztöndíjat Bayreuthba, és az ösztöndíj eredményeként szerződtettek a következő szezon Walkür premierjére, Brünnhilde szerepére.
– Főleg Wagner-operákba hívták?
– Legtöbbet talán igen, de a Kékszakállú Juditját is sokfelé előadtam és Richard Strauss szerepeket is. Itthon a legkomolyabb Strauss-feladat Chrysothemis volt az Elektrában (a nagyszerű Erdélyi Miklóssal). Később ezt a szerepet Santa Feben is énekeltem. Santa Feről meg kell jegyezzem, hogy Amerika Bayreuthja. Kicsit, a San Francisco-i operaház mellett, ez is a MET előszobájának számít. Fantasztikus környezetben, 3000 méter magas hegyek között énekeltem, igen sűrűn kellett levegőt venni. Csodálatos kritikákat kaptam: egyöntetűen a legjobb alakításnak tartották az én Chrysothemisemet. Ezek után Texasban már az Elektra címszerepét énekeltem. Számos esetben konkrét szerződésajánlatokat kaptam az előadásaim után, a nemzetközi meghívásaim sokszor ebből is eredtek, akár karmester hallott meg vagy kolléga, és ajánlott a szervezőknek. Néha elő kellett énekelni, én ilyenkor mindig az Istenek alkonya záróénekét vettem elő, abban mindent meg lehet mutatni.
– Hatásos jelenet, annyi biztos.
– Birgit Nilsson is azt énekelte, amikor Bayreuthban előénekelt. Mert azt tudni kell, hogy a világ nagy színpadain a világ legnagyobb énekesének is elő kell énekelnie. Nilsson előéneklésén Bayreuthban, úgy mesélik, Martha Mödl is ott ült a nézőtéren és mindjárt utána ki is jelentette, hogy neki bizony onnantól kezdve nem juthat feladat. Érdekes világ a művészeké. De azért van ellenkező véglet is. Nekem például csodálatos élményem volt Sümegi Eszterrel, akit tisztelek és nagy művésznek tartok, és akinek az emberi megnyilvánulásai is példásak. Jó pár éve a magyarországi Wagner Társaság elnöke, a felejthetetlen Király Éva, meghívott egy életpálya-beszélgetésre a Marczibányi téri művelődési házba.
A zenetudós-rádióriporter Boros Attila volt a beszélgetőpartnerem, aki riporterként pályám szinte minden fontos állomásáról tudósított, vagy tanúként jelen volt. (Róla mulatságos történetem, hogy az induló külföldi fellépéseim zűrzavarában Attilával megbeszélt első interjúmra elfelejtettem elmenni, mert azt sem tudtam, élek-e vagy halok. Azóta számtalanszor felemlegette. A Bartók Rádióban számomra ma is pótolhatatlan hatalmas egyénisége és tudása.) Visszatérve Sümegi Eszterre, az említett beszélgetésen ő köszöntött engem meglepetésemre példaképeként. Tény, hogy életem nagy pillanata volt, addig azt sem tudtam, hogy ismer engem. Csodálatos érzés, hogy a korkülönbség ellenére így számon tartott engem, figyelemmel kísérve pályámat.
– Azt látom, hogy a fiatalabb énekeseknek, ha igazán komolyan gondolják a pályát, meg kell keresniük azokat a pontokat és személyeket, akikbe belekapaszkodhatnak. A példaképeket. Önnek volt?
– Én is úgy gondolom, ahogy Csóri Sándor mondta:
„Példaképek nélküli élet csak szánalmas igyekezet”. Igaza volt. Az én abszolút példaképem Birgit Nilsson volt. Minden Wagner-szólamot általa tanultam meg.
Úgy nem lehet énekelni, mint ő, csak megtalálni azt a pontot, ahogyan nekem is sikerülhet. Hála Istennek vele megismerkedhettem, mert váltott szereposztásban énekeltünk a Walkürben, San Franciscoban. Mondtam is magamban, ha ezt megúszom, az Isten kegyeltje vagyok. Megúsztam. Sőt, Nilsson nagyon kedvesen gratulált, és sokat beszélgettünk a premierünk után. Ez az a fellépés, amelyet szintén a Santa Fe-i Chrysothemisemnek köszönhetek, mert az után az előadás után jött oda hozzám Kurt Adler, a San Fancisco-i direktor gratulálni, és hívott meg erre a Walkür-Brünnhildére.
– Olasz szerepek szinte teljesen elkerülték. Nem hiányoztak?
– Néha egy-egy áriát énekeltem koncerten (az Aida-ária még felvételen is megvan), de engem inkább a wagneri világ bonyolultsága vonzott, ezekben a szerepekben találtam meg önmagamat. Olaszok közül egyedül Santuzzát énekeltem, de azt nagyon szerettem. Ioan Hollender úr látott benne és hívott is rá Bécsbe, de az akkori menedzserem lebeszélt róla, hogy csak német szólamot, elsősorban Wagnert vállaljak. A szerepről csupa jó emlékem van, elég sokat is énekeltem. A Vámos-féle filmben is van egy részlet belőle.
– Amikor az ember bekerül ebbe az operai „mókuskerékbe”, már nagyon nehéz irányt változtatnia.
– Volt ebben valami rettenetes kiszolgáltatottság. Így volt ez már elsőként Düsseldorfban is. Általában a fellépéseim sikerére nyomban felkértek egy másikra. Onnantól kezdve szinte egyik előadás hozta a másikat. Iszonyatos teher volt, hogy énekeltem sorozatban a Walkür-Brünnhildéket, közben tanultam Fideliót, Elektrát, Izoldát, szinte egyszerre. Ezt az impresszáriók rakták rám, bár nem lett volna szabad, de erre csak később jöttem rá. Amikor az ember fiatal, azt gondolja, hogy mindent bír. Például Brémában énekeltem egy Fideliót, ami jól sikerült, kaptam egy légcsőhurutot. Ki kellett volna várni a teljes gyógyulást, de erre nem volt már idő. No, ez a mókuskerék!
– Az állami művészforgalmazás időszakáról beszélünk…
– Így van. Ráadásul akkoriban hiába küldtek ide, a budapesti lakásomra Kurt Adlertől meghívót, minden előadásra csak az Interkoncerten keresztül lehetett szerződni. A kommunizmus bonyolultsága az életemet is tovább bonyolította. Ez nem vicc, ez száraz tény. Megterhelve útlevél és vízum gonddal és hamisan átszámított, vagyont vesztő, kötelező valutaátváltásokkal, és a gázsiból komoly összegeket levontak mindenféle költség címén. Tovább nem folytatom. De én boldog voltam, mert énekelhettem, sikerem volt.
– Hogy sikerült ilyen akadálymentesen venni azt a düsseldorfi Brünnhildét, mégis az operairodalom egyik legnehezebb szerepe?
– El kell mondanom egy fontos nevet, Varga Pálét. Fantasztikus szellemiségű muzsikus, aki a darabismeret és nyelvtudás tekintetében szinte utolérhetetlen mester volt. Az összes komolyabb szerepemet vele tanultam. Odakint meg is kérdezték, hogy miként sikerült ilyen autentikus deklamációt elsajátítanom?
– Ez azért érdekes, mert van vagy két, két és fél operai generáció, akikkel nem lehet úgy beszélgetni, hogy Varga Pál neve ne kerüljön szóba…
– Egy drága ember volt, tanított a főiskolán is. Bármilyen kéréssel, kérdéssel lehetett hozzá fordulni, az ember biztos lehetett abban, hogy a legmegfelelőbb választ kapja. Lukács Miklósról és Mikó Andrásról beszéltünk már, mégis Mikóról még annyit, nemcsak erősen közreműködött abban, hogy fiatalon bizalmat kaphassak, de kipasszírozta az emberből, hogy az alakítás is teljes legyen, sokszor vég nélküli próbák és hosszú harcok során.
– A szabadúszás azért jött, mert végül nem lehetett az Operaházzal összeegyeztetni a külföldi megkereséseket?
– Igen. Bár nem csak én voltam ezzel így, hanem mások is. Előfordult, hogy nem engedtek ki valahová és végül itthon sem volt rám szükség. Ezt a suta helyzetet tisztább volt azzal megoldani, hogy felbontottam a budapesti Operaházzal a szerződésemet. A külföld a szakmai elismertségen és sikeren túl a pénzt is jelentette, ezt kár is lenne tagadni. Tisztább volt ez így, ma sem tenném másképp.
– A Metropolitanbe hogy lehetett bejutni, és hogy lehetett túlélni?
– Bejutni nekem úgy lehetett, hogy hívtak. Akkor már évek óta a legnagyobb bayreuthi énekesekkel jártam a világot premierről premierre, szinte majdnem mindig ugyanazokkal a partnerekkel énekeltem. De a túlélés talán még a bejutásnál is nehezebb. A nagyszínpadon meghallgatott James Levine, mint mindenkit, aki oda pályázik. Levine egyébként egy derűs lény és nagyon jó muzsikus, de vele csak a turnén énekeltem. A színházban az én karmesterem Silvio Varviso volt, ő sem rossz név. Volt benne olasz temperamentum, annak ellenére, hogy német darabot vezényelt. Természetesen ezúttal is az Istenek alkonya záróénekkel érkeztem a meghallgatásra, halálos félelemben, mint mindig.
Drukkos voltam világéletemben, pláne ezeken az előadásokon, ilyen kollégák mellett, akiket a Metropolitanben kaptam. Siegmundot Gerd Brenneis és Jon Vickers énekelte, Sieglindét Johanna Meier és Hildegard Behrens felváltva, Wotan végig Simon Estes volt.
Tetézte még a Karajan-féle rendezés, de ez már messzire vezet, hosszú-hosszú történet lenne.
– A színpad méretei nem riasztották?
– Dehogynem, hiszen ez egy elképesztően monumentális színpad. Hallja az ember magát, bár azért jobb és biztonságosabb érzés, ha többet hall. De megvolt ennek a gyönyörű izgalma, szépsége és félelme. Így együtt. Ennek a sikernek a folytatásaként kaptam meghívást a Metropolitan három hónapos jubileumi turnéjára (USA és Kanada nagyvárosai) olyan énekesekkel, mint Renata Scotto, Domingo vagy Pavarotti. Fárasztó, rengeteg társadalmi kötelezettséggel járó, de csodálatos turné volt. Életem egyik legnagyobb élménye. Hozzá tartozik, hogy számoltam a napokat, mikor mehetek már végre haza egyszer. De ez már megint egy hosszú történetbe torkollna. Annyit csak, hogy akkor még nem tudtam, hogy a sikerek ellenére, saját döntésemből, nem is térek többet vissza Amerikába.
– Milyen volt ilyen nagy nevekkel együtt énekelni ezen a pályán?
– Jó. Nagyon szerettem még James Kinget, sokszor léptünk föl együtt. Volt egy másik amerikai tenor, James Cox, ő is rendkívül kollegiális volt velem. Szerettem Zubin Mehtával énekelni, azt a mélységet, amit egy-egy lassítással elért az Istenek alkonyában, egy karmester sem tudja utolérni. Hozzá fűződik, hogy a Scala vendégfellépésén, az Istenek alkonya harmadik felújításán, Flagstad és Birgit Nilsson után harmadikként én lettem a Scala-felújítás Brünnhildéje. Nagy élményt kaptam.
A kritika azt írta a premierről, hogy „ez Brünnhilde estéje volt!”. Tény, hogy úgy éreztem magam ezen az estén, és a Scala ezt követő előadásain is, mintha Zubin Mehta jóvoltából a Mahler emlegette „magánkívüliség” állapotába kerültem volna.
A zseniális karmesterek olyat hoztak ki belőlem, amit eddig nem tudtam, hogy bennem van. Ezt élhettem meg az Elektra egyik zenekari próbáján is a MET-ben, amikor az Elektra monológját próbálta velem Erich Leinsdorf. Izgalmamat az is fokozta, hogy ez a terem gigantikus méretű volt, körös-körül tükörfallal. Szép emlékem, hogy a próba után a liftben találkozva vele, a nagy Leinsdorf magyarul gratulált. Megint túljutottam egy örvényen. Nekem ez a pálya erőt és hitet adott.
– A család hogy állt ehhez a nehéz pályához?
– Egyszerűen válaszolva, nagyon segítőkészen. Ezt a kérdést számos interjúban feltették már nekem, de még így, ahogy most, sohasem fogalmazódott meg bennem. Most egészen tisztán látom, hogy pályámért családomnak milyen nagy áldozatot kellett vállalnia. Amikor itthon, vagy külföldön együtt voltunk, azt a magasfeszültséget, amit egy-egy fellépésem bennem generált, kénytelenek voltak ők is elviselni. Ráadásul a feszültségből konkrét, és kellemetlen rigolyák sora eredt, amelyekre most visszagondolva látom, milyen bámulatos módon voltak képesek éveken keresztül tolerálni. Köszönet érte!
– Ez így a kívülállónak nem teljesen egyértelmű…
– Ízelítőül a sok akkori faksznimból elmondok legalább egyet. Általában én már az előadást megelőző napon sem beszéltem, sőt, volt, hogy már két nappal korábban sem, pláne nem a fellépés napján. Mivel valamiféle kommunikációra mégiscsak szüksége van az embernek, sokféle dolgot kipróbáltam. Lassan aztán kialakult az idők folyamán az írás-beszédnek egy sajátos kombinációja, azaz én leírtam, amit mondani akartam, ők meg megpróbálták sokszor félúton azt kitalálni, hogy mi a fenét is akarhatok én mondani. Ez persze a résztvevők idegeire nem mindig volt a legmegnyugtatóbb hatással. Azért beszélek ezekről a dolgokról, mert számomra már régen világossá kezdett válni, mekkora terhet is jelentettem nekik.
Ma már lányom gyermekkorát is sokkal nagyobb empátiával látom, mint amikor azt megéltük. Áldott állapotban voltam, amikor Santuzza és Aida áriáját vettük fel a Magyar Rádióban Kórodi András vezényletével. Kislányom remek támaszul szolgált a magas hangok megformálásánál. Később, amikor a Prágai Tavaszon Juditot énekeltem a Kékszakállúban a Rádiózenekar koncertjén, négy hónapos babámat nehéz volt itthon hagyni. Tudni kell, hogy a művészgyerekek élete nagyon nehéz, mégis sok szépséget tartogathat számukra. Rengeteget szenvedett szegény attól, hogy az állandó utazásaim miatt nélkülöznie kellett az anyját. Persze ő is rettenetesen hiányzott nekem, ezért ha csak alkalom adódott (sokszor váratlanul is), vittem magammal. Így egészen különleges élmények részesévé válhatott.
– Persze, ami az egyik oldalon teher, a másikon élmény…
– 11 évesen egyedül jött haza New Yorkból, mert nekem már kezdődtek a próbák. Keserves dolog volt mindenesetre neki is, meg nekem is. Kifelé viszont a tökéletes boldogság, mert itthonról együtt repülhettünk Santa Fe-be. Végig élvezte azt a semmihez nem hasonlítható különleges világot, amit az Elektra próbái jelentettek hetekig. Indiánok, magas hegyek, hipermodern szabadtéri színpad extra természeti adottságokkal, és közben – nem utolsó sorban – Richard Strauss még felnőtteket is megterhelő végletes, túlfűtött, szenvedélyes zenéje, ami különös módon Eszter lányom egyik kedvenc operája lett. Máskor meg iskola helyett Milánóba vittem magammal, egy Patané dirigálta Wagner koncertemre. Egy hónapig velem volt Bayreuthban és Salzburgban is.
– Tényleg anyatejjel szívhatta magába a muzsikát…
– Nézhetett naphosszat próbákat, előadásokat ott, ahol jegyet kapni aranyáron is lehetetlen. Boldog volt, szívta magába a csodálatos zenei élményeket, és végre együtt lehettünk. Ez jutott neki: tűzforró és jéghideg, öröm és bánat. Még a nyaralás sem volt tiszta öröm. Dubrovnikban élvezte a nyarat velem, azután elrepült egyedül haza, én meg Lisszabonba. Eszter mégis sokat segített nekem azzal a pályámon, hogy szeretetével mindezt elviselte. Egyébként a lányom gyönyörűen énekel, szép, magvas, „állítólag” tőlem örökölt hangon. Felejthetetlen templomi koncertek sorát énekelte, főleg Bachot, mely számomra mérce a technika és muzikalitás mezsgyéjén. Konzervatóriumot végzett ének-, majd később Tanárképző főiskolát kommunikáció szakon. Zenei szerkesztő és riporter a Magyar Katolikus Rádióban.
– Akkor beszéljünk már férjéről is…
– Férjem, Tréfás Miklós szobrászművész a hátországot jelentette abban a nehéz életben. Az is igaz, hogy amikor aránylag korán eldöntöttem, hogy többet nem lépek fel operában, sem külföldön, sem itthon, akkor ő mintha megkönnyebbült volna. Attól kezdve Tiszanánán sokkal többet lehettünk. Kialakult egy szoros együttműködés közte és a falu közt. Ajándékként faragott különböző emlékműveket (’56-os, ’48-as, egészalakos 5/4-es Kálvin szobrot), tervezett Díszteret, parkot, iskola- és szállodakülsőt, a Tiszára strandot (a 2000-es évek elején elnyerte a „Tisza legszebb strandja” címet), és még sok mást is. Műterme is lett Tiszanánán. Most is készülőben van több szobor, nyáron pedig talán egy látványosság is elkészül a tervei szerint, melynek neve: Krisztus-kilátó. Érdekessége, hogy a tetején egy 8,5 méter magas Krisztus fej lesz, benne két emelettel.
Az ötlet a New York-i Szabadság-szoborból ered (alul a panorámalift kiszálló szintje, felül a kilátó). Hát ilyeneket csinál a férjem a falunak, szoktam is néha viccből mondani, amikor valaki emlegeti a munkáit, hogy tulajdonképpen Tiszanána a férjemet nekem köszönheti. Férjemről Tiszanánán túl még annyit, hogy egyik kiemelt születésnapomra pályámat összegző szoborral lepett meg. A mű maga, legfontosabb szerepeim mellett, három Brünnhildémről, és nehéz utamról szól. Ennek is, mint sok más kisplasztikájának, latin címe van. „Per igni”. Azaz „Tűzön át”. Így összegzi Brünnhildéim megmentő tűzvarázsát, és a tűzhalál apoteózisát.
– A család támogatása ellenére mégis korán visszavonult…
– Bele lehet ebbe fáradni. Ezeket a monstrum szerepeket sorozatban énekelni bizony idegőrlő dolog. Végtelenségig sorolhatnám ennek az életmódnak a hátrányait: az idegenség érzetét, a magányt, az egyedüllétet. Ha a lányom nem volt velem, az hiányzott, ha igen, az iskolából maradt el. A hangom még bírta volna sokáig, az idegeim kevésbé. Az Izoldát például bayreuthi coverként (beugróként) tanultam meg, de színpadon sosem jött össze, csak koncerten énekeltem Bonnban. S milyen érdekes az élet: amikor Bayreuthban voltam, Catarina Ligendza énekelte Izoldát, Carlos Kleiber dirigált, és volt néhány nap, amikor Ligendza nem volt jól, és úgy nézett ki, hogy a következő előadást nem tudja vállalni. Akkor szóba is kerültem, de erről akkor szinte alig tudtam. (Majd sok-sok esztendővel később Boros Attilától kezembe kaptam Carlos Kleiber életrajzát. Vagy hatszáz oldal, ott van benne ez a sztori is, meg az is, hogy én lettem volna a beugrója.) Olyan ez az ember feje fölött, mint a guillotine, nem?
– Kétségkívül idegőrlő lehetett várni, hogy másnap, harmadnap kell-e Izoldát énekelni egy alig ismert rendezésben. Ha sok ilyen van, az bizony magyarázhatja a korai visszavonulását.
– Nem visszavonulásnak hívnám, ez annál sokkal összetettebb kérdés. Majd a könyvemben talán sikerül erre kimerítően válaszolnom. Most csak annyit, hogy a hangom kitűnő állapotban volt. Nagyon zavart, hogy vannak énekesek, akik nem tudják, mikor kell abbahagyni. Előttem volt mindig, ahogy Jussi Björling gondolkodott: „Ha már nincs lemezképes hangom, akkor inkább nem énekelek.” Az abbahagyás azt jelentette, hogy felszabadultam. Elmélyültebben élvezhettem a művészetnek a teljességét és gazdagságát azáltal, hogy több időm lett. Magyarán olvashatok, írok, zenét hallgatok, zenét tanulok, zongorázom, és az „időrabló” nagy hobbimnak hódolok: múzeumba járok. Uszodára alig marad időm. A körülményes, de nagy passziót jelentő sízésről pedig régen sem mondtam le, nagy változás azonban az, hogy azóta végre koncertre és színházba járhatunk. Még az idetartozik, ami számomra döntően fontos, hogy Balczó András (sportbeli példaképem) világa adott nekem egy plusz indítékot. Neki volt egy ilyen időszaka, amikor döntenie kellett, hogy vállalja-e tovább a megmérettetést. Hasonló volt a gondom nekem is. Eltűnt a pályának az a vonzása, ami tulajdonképpen soha nem izgatott annyira: amit a hírnév és a pénz jelentett. Magától jött mind a kettő, soha nem kapaszkodtam utána.
– Meg azt sejtem, taszította is a kortárs operai miliő, ugye?
– Tény, külföldön mérhetetlenül zavart, hogy a művészetből üzletet csináltak. Nem találtam a helyemet, majdnem mindig a pénzről szólt a dolog, és nem arról a szabad repülésről, ami a pályámon végig hajtott. Azonkívül zavart az is, hogy micsoda ellentmondás Brünnhildeként este énekelnem a wagneri igazságokat és fogadjam el kint a romlott világot, hogy a pénz erkölcsi és szellemi hatalommá akar válni szüntelen, vagy már vált is? Elképesztő kinyilatkoztatást énekeltem hányszor, de hányszor, többek közt a Schlussgesangban, ahol Brünnhilde világot megváltó tiszta áldozatával hirdettem, talán megmenthető még a világ. De hol vannak ma a Brünnhildék? Visszatérve a pályám elhagyására megjegyzem, olyan szabad, mint amikor ezt a döntést meghoztam, eladdig soha nem voltam. Külön könyvet kellene írni erről, egy teljes feltárást.
– Tehát később sem bánta meg…
– Korai visszavonulásom a mai napig nem zavar, soha nem bántam meg. Egyetlen momentumát azonban ma sem tudom megbocsátani magamnak, hogy miután a Magyar Állami Operaházba visszaszerződtem és nem kaptam meg a megállapodásunk szerinti feltételeket hiánytalanul, képes voltam szerződésemet felbontva végleg befejezni a hazai pályámat is, és nem adtam tovább itthon, amit külföldön összegyűjtöttem. 1987-es visszavonulásom óta 2011-ben volt az első hivatalos megnyilatkozása az Operaháznak. A Kékszakállú lemez kiadása kapcsán Horváth Ádám, akkori megbízott igazgató ugyanis lelkesen méltatta a felvételt, és felajánlotta a CD sajtóbemutató helyszínének az Opera Székely Bertalan termét. Akkor éreztem hosszú idő után először, hogy újra itthon vagyok. Addig egyébként sokan azt hitték, hogy külföldön élek.
– Ezzel – megvallom – én is sokáig így voltam. Kicsit elbújt…
– Itthon élek szívvel-lélekkel, és bolondulok Mahler műveiért. Különösen szeretem a szimfóniáit, a Dal a Földről-t. Annakidején, 1972-ben a Rückert-dalokat énekeltem is a felejthetetlen Oberfrank Géza vezényletével. Ez legkedvesebb dalfelvételem, pályám egyik ékkövének tartom. Már akkor megérintett. Nagyon nagy kedvencem ebből a ciklus első dala, amely így kezdődik: „Ich bin der Welt abhanden gekommen…” („Búcsút mondtam én a nagyvilágnak”). Ez Mahler személyes vallomása is. Talán nem véletlen, hogy ez a sor a címe Carlos Kleiber nemrégen készült portréfilmjének is és pályámon haladva egyre erősebben mutatkozva meg, ez lett az én végleges vezérelvem is. Mert ilyen elbújásos volt az én visszavonulásom is. Visszavonulás a tülekedésből. Már nem hiányzott a kiszolgáltatottság, meg a fellépésekkel járó izgalom sem. Volt azonban egy sokkal prózaibb érvem is: már volt elég pénzem.
– Az éneklés sem hiányzott?
– Amennyi szükséges, annyit éneklek én még most is, látja, itt van a pianinó, és Tiszanánán is ott van. Ha bármi késztetésem van, nyomban leülök mellé. Lezárva a témát Csoóri Sándorral válaszolok: „Élek, könnyülök, lassan fény leszek, boldog kertekre bízom magam, babvirágra, nefelejcsre, mályvára, ők tudják jobban, merre visz utam…”
– Tanítás, tapasztalatok átadása?
– Igen, talán jó lenne, ha más is tudná, hogyan kell megélni, kibontani egy olyan szerepet, mint például Brünnhildéé, hogy jut el ő addig az áldozatos-tisztító apoteózis tüzéig. De nem a hagyományos módon, nem tanítva gondolom, hanem leírva. Már említettem azt a bizonyos Marczibányi téri „rehabilitációmat”, ezután keresett meg Tulassay Zsolt professzor, hogy írni szeretne rólam egy könyvet, amolyan sorskönyvet. Szó szót követett, és én megmondtam neki, hogy amióta elkezdtem járni a világot, azóta írok. Abban állapodtunk meg végül, hogy mindketten írjuk.
– Naplót is ír?
– Azt is, de ezeket az írásaimat nem nevezném annak, inkább a találkozásaimat, a gondolataimat, a tapasztalataimat írtam le. Tudja akkor olyan tempóban száguldott velem a világ, hogy még a gyorsírás is lassú lett volna. Mégis arra törekedtem, ha sokszor nem is tudtam leírni a legfontosabb eseményeket, legalább hiányosan legyen valamit később olvasgatnom. Ám a naplóról eszembe jut, hogy még ma is szívesen leírom érdekesebb eseményeit életemnek. Sőt, egyiknek-másiknak még aktualitása is lehet.
Pár éve volt egy emlékezetes újratalálkozásom Eva Wagnerrel, akinek az első mondata Budapestre érkezésekor ez volt: „Nagyon kevés időm van, de Kovács Eszterrel feltétlenül találkozni szeretnék.”
Különösen jólesett, hogy ennyi idő után ilyen szeretettel ragaszkodott hozzám, emlékezve Bayreuth „aranykorszakára”, a sok régi, közös ismerősre. Ennek a találkozásnak az adott még különös értéket számomra, hogy annakidején Bayreuthban, feszültségemben, félelmemben, szinte elbújtam minden találkozás elől. Annál jobban élveztem most, egy beteljesült pályával mögöttem, ilyen nagyszerű hangulatú, felszabadult napot eltölteni vele. Hálával tartozom Zoboki Gábor építésznek, a Müpa nemzetközi hírű tervezőjének, aki felajánlotta a Matačić-féle Walkür lemezem bemutatójának a lehetőségét a Müpában. Ő nem csak lelkes Wagner-rajongó, hanem ahogy én az extraklasszis wagneriánusokat viccesen nevezni szoktam: wagnerül is tud. (Köszönet Fenyő Gábor karmesternek, aki moderátorként nagy empátiával és tökéletes tájékozottsággal vezette kitűnően a bemutatót.)
– Tele van még tervekkel…
– Itt kell beszéljek Debreczeni Ildikóról, a ma is világot járó jelmeztervezőnkről is, aki megvalósította a Tiszánál a meg sem álmodott álmomat, a Tisza-tó körüli Oper de Tour szervezésével. (Operaműsorok a tavat körülbicikliző operakedvelő közönségnek). Többek között Tiszanána strandján kedvesen engem köszöntő megállóval is. De egy kicsit elkalandoztam. Visszatérve a készülő könyvemre, abban maradtunk Tulassay Zsolttal, hogy korábbi írásaimat kiegészítem, és könyv formába rendezem. Ő pedig néhány oldal saját írással gazdagítja azt. Eleinte, a munka kezdetén szkeptikus voltam, hogy egyáltalán érdekelhet-e az én sorsom bárkit is? Igaz, már évek teltek el az első pár oldal megírása óta, de az apró elismerések, bíztatások bátorítottak. Az meg különösen biztató, hogy 3-4 újság, folyóirat még részleteket is közölt ebből az úgy tűnik, soha el nem készülő könyvemből. Most úgy látom, már annyi élmény gyűlt össze, hogy esetleg érdekes lehet mások számára is. Talán az lesz a címe: 409.
– Ez valami szerencseszám?
– Nem, nem, semmiképp. Ha, kimentem a faluból a folyóhoz, ott volt a folyam-kilométerkő száma. Ez alatt a szám alatt ücsörögtem gyermekként oly sokszor, a csodára várva, ábrándozva. A Tisza elküldött, és visszahívott. És én megérkeztem, megrakodva.
Az interjú eredetileg a Café Momuson jelent meg.
