Ránki Dezső és Klukon Edit zongoraművész házaspárral készített interjút az Index, melyben szó esett a Zeneakadémián történt változásokról, a művészet szabadságáról és arról, mi okoz örömet hatvan év után is a koncertezésben.
– Nehezen tudtunk időpontot egyeztetni, mert hol egyikük, hol másikuk utazott el, próbált, adott koncertet. A koncertezés még ötven év elteltével is örömet tud adni?
– Ránki Dezső: Igen, mert mindig megvan az esély arra, hogy az ember úgy élje át a darabot, ahogy előtte még soha – ez olyan élmény, ami mással nem helyettesíthető. Mostanában tanultam meg a Bach-zongoraversenyek többségét, belőlük négyet a Szent László Közösségi Házban játszom hamarosan az Anima Musicae Kamarazenekarral. A legelső koncertem, pontosabban fellépésem egyébként 1961-ben volt, tehát több mint hatvan éve: még nem voltam tízéves. Először a hegedűt javasolták nekem, mert akkoriban kevés gyerek akart hegedülni, de az akkori lehetőségeinket egy tanuló hegedű beszerzése is meghaladta, havi 150 forintért viszont tudtunk bérelni egy zongorát. Rettenetes volt, de azon kezdtem.
(…)
– Nemrégiben Koreában is koncertezett: az embernek kialakul ebben már egyfajta rutinja?
– RD: A rutin sokat számít, de nem old meg mindent. Amikor öt nap alatt lezajlik az oda-vissza utazás – kétszer 9 ezer kilométer –, közte a koncerttel, akkor az átállást a helyi időre nem is érdemes megpróbálni. Megérkezem, alig valami pihenés után eljátszom a – mint mindig, most is – alaposan előkészített műsort, és rögtön utána máris vissza. Fárasztó, de néha ehhez kell alkalmazkodnunk. A rutin a rengeteg gyakorlást, a szükséges próbákat sem helyettesíti, a zeneszerzőkkel és a közönséggel szemben is a kötelező tiszteletet jelenti a lehető leglelkiismeretesebb felkészülés.
(…)
– A világ sok szempontból megváltozott, és a Zeneakadémiáról nagyon sok szó esett az utóbbi időben. A bírálók, köztük Csák János kulturális és innovációs miniszter szerint változásra lenne szükség a színvonal emeléséhez.
– RD: Kívülállóként nehéz nekünk erről beszélni, mert nem tanítunk ott, csak azt tudjuk, amit különböző forrásokból hallunk. Valószínű, sőt biztos, hogy sok mindent lehet javítani, változtatni, de abban is biztos vagyok, hogy a zenetanítás alapjai lényegében változatlanok hosszú ideje, és ez így helyes. Azt sem gondolom, hogy azért mennek annyian külföldre, mert itt alacsony a színvonal. Régen kevesen mentek el, mert nem is mehettek! Most, a számos ösztöndíj-lehetőséget kihasználva, elindulnak világot látni a fiatalok, külföldről pedig idejönnek sokan, nagy a körforgás. Biztosan nem az a minőség fokmérője, hogy hányan mennek el és hányan maradnak. Hogy esetleg a növendékek képzettsége, felkészültsége nem kielégítő? Ha így van, arról nem a Zeneakadémia tehet, hiszen a felsőfokú oktatásban csaknem kész, „hozott anyagból” dolgoznak, a zenetanulás sok éve alatt az alapokat jóval korábban kell lefektetni, később már majdnem lehetetlen.
– Klukon Edit: A mi időnkben is akadtak olyanok, akik kritikusabbak voltak bizonyos tanárokkal szemben, és persze sokan tanítottak olyan kiválóságok, akikhez mindenki boldogan jelentkezett. Úgy gondolom, ez minden korszakban így lehetett, és tanúi lehetünk annak az érlelődő folyamatnak, amit a jó bor kiforrásához hasonlítanék. Mindig szükség van az esetleges hibák orvoslására, de nem hiszem, hogy csupán a drága pénzért idehívott külföldi professzorok mindent megoldhatnának. Tudomásom szerint mesterkurzusokra eddig is rendszeresen invitáltak vendégtanárokat. A fiatalok tehetségén, érdeklődésén és szorgalmán rengeteg múlik. A mi időnkben esetleg hoztak nekünk Leningrádból fantasztikus fekete lemezeket, ezeket hallgattuk, és a rádiót, emellett örömmel jártunk koncertre minden áldott nap. Fiataljaink ma már néhány kattintás segítségével hallgathatják, sőt láthatják is a legnagyobbakat. Teljesen kinyílt, kitárult a világ.
(…)
– A kulturális miniszter azt mondta, hogy a – korábbi – 50–100. közötti helyezés nem elég jó, a változással épp azt kell elérni, hogy a Zeneakadémia az első ötvenben legyen. Ez most sikerült.
– KE: Örülünk a 22. helynek, és sajnáljuk, hogy – tudomásunk szerint – ezért nem kapott hivatalos helyről dicséretet a Zeneakadémia. Olyan jó lenne arról is értesülni, hogy megbecsüléssel gratulálnak az intézménynek.
– RD: Örvendetes a jó helyezés, bár érzésem szerint egy művészeti intézménnyel kapcsolatban nem igazán releváns a helyezés változása sem pozitív, sem negatív irányban egy olyan rangsorban, aminek a szempontjai között statisztikai adatok, és nem a művészet áll. Nem is állhat, mert azt milyen mértékegységgel mérhetnénk?
(…)
– Nemrégiben tartott akadémiai székfoglaló beszédében a művészi színvonalról is szó esett, mert sok esetben a látványos külsőségek, a „sztárság” az, ami érvényesülni tud. Ez nem politikai, hanem művészi kérdés, amiben kellene, hogy működjön valamilyen szakmai mérce, de még a hatalom is ezeket a „sztárokat” futtatja, és ezt a példát mutatja az embereknek.
– RD: A színvonal megállapításához bizonyos fokú képzettség kell. A politikusoktól nem lehet elvárni, hogy a művészetekben képzettek legyenek, ezért tanácsadókra mindenképpen szükségük van. De ahhoz, hogy valaki jó tanácsadókat válasszon, szintén kell bizonyos mértékű képzettség. Lehet, hogy jó politikus és okos, jó szándékú ember, de ha tájékozatlan, akkor fennáll a veszélye, hogy tévútra viszik. A jó tanácsadók kiválasztása rendkívül nehéz. Nem mindig azok a legjobb tanácsadók, akik a legnagyobb nevek, vagy a legtöbb kitüntetésük van, vagy a legmeggyőzőbben mondják a véleményüket, arról nem is beszélve, ha esetleg érdekükben áll a döntések közelében lenni…
– KE: Ugyanakkor tényleg van egy abszolút mérce: van, ami nagyszerű és magasrendű, van, ami közepes, és van, ami rossz. Sokáig nem mehet az, hogy „ilyen is lehet meg olyan is lehet”, meg „ízlés kérdése”, meg „te így gondolod”! Nem „én gondolom úgy”, hogy – például – minden leírt hangot el kell játszani a kottából, és nem mondhatom azt, hogy erre nincs szükség. Mert nem arról van szó, ha véletlenül melléütünk, vagy nem úgy sikerül valami, mint ahogy elképzeltük – mindenki minden koncerten téveszthet, a legnagyobbak is. A rendszeres munka, a próbák a legfontosabbak, mondhatni, a koncertnél is fontosabbak.
– RD: Nagyon ingoványos terület az értékítélet, mert létezik egy igazi értékrend, amivel a jó zenészek tisztában vannak, de ezt gyakran felülírja valami más szempont, például hogy hány jegyet adnak el egy koncertre. Mi köze van ennek a színvonalhoz? Nem attól értékes valami, hogy megtölt egy stadiont, vagy hogy sok ezer embernek tetszik. Persze ez is egy érték, de nem művészi.
(…)
– Ma már a hatásvadász felvételek is torzítják a befogadói élményt, de még a művészi teljesítményt is, mondta az akadémiai székfoglalójában. Önök a viszonylag kisebb méretű, intimebb koncerteket preferálják, ahol a mélységet is át lehet élni? A XII. kerületi Szent László Közösségi Házban játszanak legközelebb, 2024. május 27-én, az önök által életre hívott Csönd-zsák koncertek keretében.
– KE: Át lehet élni ezt a Zeneakadémián és a Müpában is.
– RD: Nem feltétlenül függ attól, hogy mekkora a terem. Szvjatoszlav Richter zongoraművészt a Kongresszusi Központban vagy az Erkel Színházban hallgatva is olyan érzésünk volt, mintha csak nekünk játszana. A hozzáállás és a légkör a fontos.
– KE: Nekünk itt most jó, mert kompromisszum nélkül alkothatunk.
A teljes interjú az Index honlapján olvasható.
