Dobszay-Meskó Ilona zongoristából lett karmester, a zeneszerzés pedig fontos kifejezési mód számára, sőt, már egészen kiskora óta ír zenét. Évtizedek óta tanít, budapesti mesterkurzusain több mint egy tucat országból fordultak már meg rutinos karmesterek. 2022-ben Erkel Ferenc-díjat kapott, szinte az összes neves hazai szimfonikus zenekart vezényelte már. A művésszel a Forbes készített nagyinterjút.
Már a beszélgetés elején szó esik a komolyzene finanszírozási helyzetéről, ugyanis Ilona amellett, hogy karmester, zeneszerző is, aki három éven keresztül írta nagyoratóriumát, annak bemutatása azonban mintegy 35 millió forintba kerülne, így ősbemutatóra még nem kerülhetett sor, csupán részleteket hallhatott belőle a közönség. „Ezt egyelőre senki nem tudja megfinanszírozni. A magyar kortárs komolyzenei életben ez a 35 millió forint egy nemlétező szám, nincsenek ekkora összegek” – mondja. Szerinte a komolyzene itthon sajnos nem jó üzlet, hiába a rengeteg tehetség, természetesnek vesszük a kincsek meglétét.
Ilona már egészen kicsi kora óta együtt él a zenével, édesapja zongoraművész, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban volt korrepetitor, édesanyja pedig a színház anyagraktárát vezette. Már gyerekként is komolyan vette a zenét, de elmondása szerint gyakorlás közben sokszor elkalandozott, már hét-nyolcévesen is szívesebben játszotta saját dallamait, mint ami fel volt adva.
Amikor középiskolás lett, családjával együtt felköltözött Budapestre, hogy a Bartók Konzervatóriumban tanuljon, és bár a költözéssel nagy kockázatot vállaltak, mégis azt mondja, igyekezett reális maradni azt illetően, meddig tud eljutni a zongorázásban. Később aztán zeneszerzőként és karmesterként is tevékenykedni kezdett, igaz, nem volt könnyű dolga, hiszen itthon viszonylag kevés nőt találhatunk ezekben a szakmákban.
Zeneszerzőként eleinte főképp kamarazenét, illetve rövidebb zenekari darabokat írt, most pedig már a nagyobb lélegzetvételű művek vonzzák. A Békemisét a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíja keretében komponálta, de általánosan elmondható, hogy sosem lehet tudni, hogy az ekkora lélegzetvételű művek vajon eljutnak-e valaha a bemutatóig.
„Nincs rá pénz. Nézd, én egy burokban élek. Reggel elviszem a gyerekeimet iskolába, aztán próbálok a zenészeimmel, és műveket írok. Nem járok olyan helyekre, ahol bárkit megkérdezhetnék, hogy »Üdvözlöm! Nincs húszmilliója egy jó koncertre?«” – mondja.
Másik nagyszabású műve, a Gárdonyi Géza Ida regénye című alkotásából készült vígopera, az Ida, melynek librettóját Mátrai Diána Eszter jegyzi. Az operajátszás azonban megint csak költséges műfaj, és szerinte egy kortárs operával pedig különösen nehéz a helyzet itthon. Van azonban egy olyan műfaj, amiben szintén szívesen alkot, és kifejezetten játszott szerzőnek is számít benne: mesejátékait több tízezer gyermek hallotta már. „Nagyon szeretik a gyerekek, csak el kell juttatni a szülőkhöz is. Annak, hogy milyen programra viszik el a gyerekeket, egy erkölcsi és elvi döntésnek kell lennie” – állítja.
Egy mesterkurzus során Jurij Szimonov orosz karmester mellett volt zongorakísérő, amikor is felkeltette az érdeklődését a játszott darab, és arra kérte a mestert, hogy hadd próbálja meg ő is vezényelni a zenekart. „Minden működött varázsütésre. Nem azért, mert hallatlanul ügyes voltam, hanem mert egyből tudtam kapcsolódni a zenekarhoz és jöttek a kezemre”- emlékezett vissza a történetre. Szimonov aztán öt évig tanította, egészen addig, míg nem indult újra karmesterképzés a Zeneakadémián, ahol egyébként évtizedekig nem vettek fel nőket karmester szakra, de mire Ilona odakerült, szerencsére már más szellemiségű tanárok voltak.
Nem szívesen beszél arról, mennyire kevés a nő a szakmájában, a kifejezetten „női” eseményekre el sem megy: „nagyon szeretném, ha a megítélésem kizárólag a munkám, a teljesítményem alapján történne. Onnantól kezdve, hogy elkezdünk erről beszélni, az azt sugallja, hogy külön mérjük a női és a férfi teljesítményeket.”
Ilona elmondása szerint könnyen megtalálja a közös hangot bárkivel, van is benne gyakorlata, hiszen pályafutása során szinte az összes neves hazai szimfonikus zenekart vezényelte már. Szerinte a szakma egyik nagy veszélye, hogy amióta karmester lett, senki nem mondja meg neki, ha valamit másképpen kellene csinálnia, pedig a karmestereknek is nagy szükségük lenne az őszinte, segítő szándékú visszajelzésre.
A magyar zenei oktatást nagyon magas színvonalúnak és mindenki számára elérhetőnek tartja. Nagyon bízik a fiatalokban, jelenlegi tanári praxisában, ahogyan fogalmaz „egészen fantasztikusnak” látja a középiskolás korosztályt. Azt gondolja, hogy a zenélést „csak szenvedéllyel és odaadással lehet csinálni. Ezek a fiatalok olyan értelmes, gondolkodó emberek, hogy ha ők a jövő, akkor (..) nincs gond.”
A beszélgetésből készült teljes cikk a Forbes weboldalán olvasható.
