P. G. (az olvasóközönség előtt ismeretlen teljes nevén Sir Pelham Grenville) Wodehouse író, humorista, „az angol irodalom cirkuszi bolhája” 1881. október 15-én született a dél-angliai Guilfordban.
Szülei tartós kiküldetésben éltek Hongkongban, Wodehouse és három fivére rokonoknál nevelkedett, csak hat-hét havonta egyszer látták a szüleiket. Wodehouse-t családja és barátai neve kiejtését eltorzítva „Plum”-nak, vagyis Szilvának becézte. A fiúk bentlakásos iskolába jártak. Wodehouse tizenhárom éves korától a dulwichi középiskolában tanult, ahol jelenleg a könyvtár viseli a nevét. Ekkor kezdett írni is, hogy kevésbé érezze szülei hiányát. Az angol középiskolák világa, a diákbarátságok, a rögbi- és krikettbajnokságok későbbi írói munkásságában is meghatározóak lettek. Ahogy a nagynéniknél töltött szünidő emlékei is visszaköszönnek a könyvei szereplőiben.
Oxfordba készült egyetemre, de apját időközben nyugdíjazták, így a taníttatás költségeire nem telt, és 1900 szeptemberében a Hong Kong and Shanghai Banknál (ma HSBC) vállalt munkát. A szorgos banki alkalmazott éjszakánként novellákat, verseket és cikkeket írt különböző lapoknak, a bankban szerzett kiábrándító élményeiről később a Psmith a pénzvilágban című regényében számolt be.
Hivatásos írói pályafutása a Globe című folyóiratnál kezdődött, nemsokára már több ismert lap is közölte írásait, köztük a londoni Strand és 1915-től a New York-i Saturday Evening Post. Első könyvsikere a Valami új című regény volt 1915-ben, ezt követően szinte évente jelent meg regénye, illetve novelláskötete. Az 1910-es évek elejétől egyre több időt töltött az Egyesült Államokban, ahol csakhamar bekapcsolódott a színházi életbe is.
Tehetséges dráma- és dalszövegíró is volt, társszerzője és írója tizenöt darabnak és 250 dalszövegnek vagy harminc zenés vígjátékhoz.
Zenés vígjátékok szerzőjeként, dalszövegírójaként együtt dolgozott Jerome Kernnel és George Gershwinnel, ő dolgozta át zenés színpadra Molnár Ferenc Játék a kastélyban című színművét. „P.G. Wodehouse-t egy kicsivel Shakespeare alá sorolom, és tetszés szerinti távolságra mindenki más fölé” – mondta róla James Agate angol színházi kritikus.
New Yorkban ismerkedett meg egy fiatal özveggyel, Ethel Newtonnal, akit 1914 szeptemberében feleségül vett, házasságuk több mint 60 évig tartott.
Az első világháború idején jelentkezett önkéntesnek, ám egyre romló látása miatt elutasították, ebben az időben a Vanity Fair oldalain publikálta írásait különböző álnevek alatt. 1923-ban jelent meg mindmáig talán legismertebb műve, a Forduljon Psmithhez!, amelyet hamarosan a világ számos nyelvére lefordítottak. A harmincas években már a szórakoztató irodalom királyának tekintették, 1939. június 21-én pedig az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták.
Seán O’Casey ír drámaíró „az angol irodalom cirkuszi bolhájá”-nak nevezte. Wodehouse azonban sértődés helyett annyira magáénak érezte a becsmérlő meghatározást, hogy egyik önéletrajzi jellegű kötetének is ezt a címet adta.
Ezután Wodehouse a francia tengerparton, Le Touquet-ban álló nyaralójába utazott, itt érte a német megszállás 1940. május 22-én. Néhány hónapi házi őrizet után internálták: előbb Lille-ben, később a belgiumi Liege-ben, majd Tost városka elmegyógyintézetében tartották fogva, és itt írta meg a Pénz a bankban című regényét. Szabadulását végül előrehaladott életkorának köszönhette: 1941. június 21-én Berlinbe, egy szállodába költöztették, ahol állandó felügyelet alatt állt, Franciaországban maradt felesége itt csatlakozott hozzá.
A Berlinben elfogadta a náci propagandaminisztérium ajánlatát, és a német rádió Amerika felé sugárzott adásában felolvasta öt írását. Bár az elhangzott szövegek keserű gúnnyal idézték fel az író fogságban szerzett élményeit és korántsem szolgálták a német érdekeket, az angol közvélemény mélységes felháborodással fogadta magát a puszta tényt, hogy kedvenc humoristája a berlini rádió hullámhosszán hallatja hangját. A BBC hazaárulónak bélyegezte Wodehouse-t, akinek nem volt módja védekezni, mivel nem hagyhatta el Németországot.
1943 szeptemberében végül kiutasították Németországból, és feleségével Párizsba utazott. 1944. augusztus 25-én itt érte meg a felszabadulást, ami újabb letartóztatással járt, ezúttal a francia hatóságok vették őrizetbe, hogy a „hazaáruló” fogságba ejtésével az angolok kedvében járjanak.
A személye körüli vita végül is azzal oldódott meg, hogy a brit alsóház úgy döntött: nincs olyan törvény, amelyet az író megsértett volna, amikor az ellenség rádiójában felolvasott.
George Orwell tanulmányban vette védelmébe P. G. Wodehouse-t: „…ha valakire elegendő sarat dobálnak, az meg is ragad rajta, és a sár meglehetősen sajátos módon tapadt meg Wodehouse-on. Az a benyomás maradt meg az emberekben, hogy Wodehouse rádióbeszédei (nem mintha bárki is emlékezne rá, hogy miről volt szó bennük) nem csupán mint árulót leplezték le őt, hanem mint a fasizmussal való ideológiai szimpatizánst is. Még manapság is számos olvasói levélben szerepel az az állítás, miszerint regényeiben »fasiszta tendenciák« mutathatók ki, és e vád azóta is ismételten elhangzik. Mindjárt megkísérlem majd, hogy elemezzem e könyvek szellemi atmoszféráját, de fontos tisztán látnunk, hogy az 1941-es események semmi rosszabbat nem bizonyítanak rá Wodehouse-ra, mint balgaságot.”
Érdekes, hogy az egyik legvérmesebb kritikusai között volt a Micimackó szerzője, Alan Alexander Milne, aki követelte az író felelősségre vonását és megbüntetését. Rajta Wodehouse a Nászidőszak című regényében állt bosszút, ahol az egyik szereplő, Bertie Wooster több ízben is „émelyítően bárgyú klapanciáknak” nevezi Róbert Gida verseit.
A Wodehouse házaspár 1947-ben utazott vissza Franciaországból Amerikába, a hajón, az átkelés ideje alatt színpadra dolgozott át egy újabb Molnár Ferenc-vígjátékot.
1955-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, a hatvanas évektől kezdve a televízió és a rádió is felfedezte műveit, egyre-másra készültek a különböző feldolgozások.
II. Erzsébet királynő 1975. január 1-jén – miután a felterjesztést már kétszer is elutasították – végül a Knight Commander of the British Empire címet adományozta neki, jelezve, hogy a brit birodalom végérvényesen megbocsátott neki. Wodehouse néhány héttel később, 1975. február 14-én, 93 éves korában halt meg egy Long Island-i kórházban.
Wodehouse világhírét és rendkívüli népszerűségét sebes sodrású, helyzetkomikumokban bővelkedő, a valós és mesebeli elemeket ügyesen vegyítő, humoros történeteinek köszönheti. Regényeiben szinte mindig ugyanaz a kor, a 20. század első évtizede, VII. Edward uralkodásának időszaka elevenedik meg. Hősei újra és újra visszatérnek: a különböző regényekben szereplő figurák keresztül-kasul ismerik egymást, életük sokszorosan összefonódik.
Legendás alakjai a dickensi hagyományból kinőtt különcök:
Lord Emsworth, a kelekótya dísznövénytenyésztő vidéki arisztokrata; Jeeves, a zseniális inas és gazdája, a félnótás Bertie Wooster; Molloy, a kétbalkezes bűnöző és Psmith (a P néma), a szocialista eszmékkel kacérkodó, szószátyár gigerli. Wodehouse fő erőssége nyelvezete, amelyben a korabeli szleng keveredik a választékos írói kifejezésekkel és a klasszikus idézetekkel.
P.G. Wodehouse történeteit 1915-től kezdve filmesítették meg. Többek közt a Dr. House-ként ismert Hugh Laurie és Stephen Fry főszereplésével is készült egy sorozat.
Szerb Antal a nyelvi humor legcsodálatosabb virtuózának tartotta. Legismertebb művei közül sok magyarul is megjelent, így a Forduljon Psmithhez!, Az életművész, a Folytassa, Jeeves, a Talált pénz, a Hűbele Sámuel és a Kirabol a komornyikom.
(via MTVA adattár)
