Megnyitott a Ludwig Múzeum Időgép című újrarendezett állandó kiállítása, amely a gyűjtemény több mint száz műtárgyát mutatja be, többek között két eredeti Picasso festményt is. Mindkét kép egy magányos férfialakot, egy muskétást ábrázol. Ezeket a műveket közel kilencven évesen festette a mester, és bár azonos a téma és az időszak, amikor a két mű készült, képi világuk mégis eltér. A muskétás című kép régebbi korok festményeire emlékeztet, illetve egy hosszú alcímet is kapott: Domenico Theotocopoulos van Rij da Silva. Vajon kire utal ez a név?
Picasso kései alkotói periódusában gyakran festett magányos férfialakokat, sokszor karddal és valamilyen speciális öltözetben; a muskétás és a matador alakja rendre visszatér ezekben a művekben. Ekkoriban készült fényképeken lehet látni, hogy Picasso maga is gyakran öltötte magára ezeket a szerepeket. Bár életrajzából tudjuk, hogy soha nem volt igazán egyedül, festményein szereplő magányos figurái mégis önarcképekként értelmezhetők. A muskétás című műve ugyanakkor nem csupán az idősödő, de alkotói energiájából mit sem vesztett, nyughatatlan művész alakját jeleníti meg. Barnás színvilága és maga a muskétás arca, haja, bajusza, szakálla, ruhája évszázadokkal korábbi vizuális világot idéz, ami különbözik az ebben az időszakban készült élénk színű Picasso-képektől. Mi az oka ennek? A válasz a furcsa alcímben keresendő.
Domenico Theotocopoulos van Rij da Silva: valójában így szignózta Picasso a képet, amelyet a festmény hátoldalán olvashatunk. A hosszú név a 17. század három mesterére utal: El Greco (Domenico Theotocopoulos), Rembrandt (van Rij) és Diego Rodriguez (da Silva) y Velázquez. Három művész, akiket Picasso a nagy elődöknek és mestereinek tartott. Bármennyire is újító volt, és rátalált saját, egyedi képi világára, számára is fontos volt a nagy művészettörténeti korszakok ismerete. Életművét végignézve látható, hogy szinte bármilyen stílusban képes volt rajzolni, festeni, majd miután végigtanulmányozott és kipróbált mindent, akkor alkotta meg saját művészi nyelvét.
Ez a festmény tehát tisztelgés a régmúlt idők mesterei előtt. El Greco, Rembrandt és Velázquez önarcképeit vonta össze, és festette meg egy portréban. Ugyanakkor, ha jól megnézzük a művet, észrevesszük, hogy Picasso a saját önarcképét is belefestette a portréba, beemelve saját magát is a művészettörténet hallhatatlan alkotói közé – ahogy azt az elmúlt több mint fél évszázad mutatja – teljesen jogosan.
