A Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozata, a Jó kérdés szeptember óta folyamatosan napirenden tartja a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásának ügyét. Legutóbb Csató Katával és Upor Lászlóval, az egyetem oktatóival, valamint Antal Bálint ötödéves színházrendező szakos hallgatóval a hogyan tovább-ról beszélgetett Seres Gerda újságíró.
Minden alkalomra rányomta a bélyegét a bizonytalanság, hiszen nem lehetett látni a folyamat kimenetelét. Február 9-én, a legutóbbi alkalmon, úgy tűnt, minden fél oldaláról egyfajta nyugvópontra kerül a történet, ami azt jelenti, hogy új épületbe költözik az intézmény, az Ódry Színpad felirat lekerült a Vas utca 2/c-ről, az érvényteleníteni kívánt félév mégis érvényes – bár az érvényesítés módja felvethet további kérdéseket –, az új tanárok, köztük a következő osztályvezetők névsorát is nyilvánosságra hozták, az átalakítás ellen küzdők pedig létrehozták a FreeSZFE Egyesületet, amely a Damjanich utcában kapott otthont.
A beszélgetésből kiderült, hogy a közösségi ház fenntartását a Várkonyi Alapítvány támogatói befizetéseiből finanszírozzák, hogy megvalósíthassák azokat, a közösséget egyben tartsák, és társadalmi fontossággal is bíró művészeti projekteket hozhassanak létre. Upor László úgy fogalmazott: „nem egészen egyetem, nem egészen színház, nem egészen filmes műhely, hanem ezeknek valamiféle vegyüléke”. Csató Kata a helyzetben rejlő kreativitási faktort emelte ki, valamint azt, hogy ebben a formában az intézmény nyitottabbá, közvetlen környezetével szorosabban összefonódhat, ezekre erősebben reflektáló programok jöhetnek létre, azaz az új helyzetben a művészet társadalmiasítása erősebben kerülhet fókuszba. Antal Bálint beszélt arról, hogy az egyetemfoglalás alatt addig nem tapasztalt együttműködések indultak el a hallgatók között, és ezt az egyesületben folytatják.
Upor László igyekezett megvilágítani azt, hogy egy művészeti egyetemen az oktatás időben, térben másképp zajlik normál időkben is, a mester és a tanítvány viszonya is jóval szorosabb. Hozzátette, a tanítványok kezét a már fölmondott oktatók sem engedték el. Antal Bálint leszögezte, hogy az elmúlt négy évben megszerzett kapcsolatrendszer és szakmai tudás elvehetetlen, de számára komoly dilemmát okoz, hogy nem azoknak a neve áll majd a diplomáján, akiktől ezeket kapta, hanem olyanoké, akik az intézmény hagyományait eltagadják. A maga helyzetét végzősként viszonylag egyszerűnek nevezte, hiszen neki nem a modellváltás, hanem a járványhelyzet miatt van hiányzó szakmai gyakorlata vagy még meg nem valósult diplomarendezése; jóval nehezebbnek ítéli meg azoknak a helyzetét, akik a képzés elején tartanak. Róluk úgy beszélt, mint akik „hősiesen küzdenek”.
Upor László mindezt azzal egészítette ki, hogy az intézmény új vezetése rendre megsértette azokat a viselkedési és szakmai normákat, amiket a közösség legtöbb tagja alapvetőnek tekint, és olyan messze állnak az álláspontok, hogy ő velük semmiféle együttműködést nem tud elképzelni. A tárgyalások alatt szakmai érveikre nem volt fogadókészség. A kommunikáció nem partneri módon zajlott, hanem nekik szóló rendelkezésekkel és direktívákkal. Mindhárman leszögezték, hogy az események elejétől szeretnék távol tartani a politikától az ügyet. Upor László egyértelműsített: „A bennünket ért szélsőséges támadásokat pont ugyanolyan hévvel vertük vissza, mint az érdekünkben szélsőségesen megszólalók megnyilvánulásait.”
Antal Bálint aláhúzta: minden hallgatónak és oktatónak a helyzete speciális, a két tanár pedig csatlakozott hozzá abban, hogy mindenki maga mérlegeli a lehetőségeit, és úgy hozza meg a döntést. Upor László úgy fogalmazott, mindenki megpróbál szembenézni a saját lelki gyötrelmeivel: „Nagyon-nagyon nehéz választás előtt áll mindenki. Szerintem senki nem dönt teljesen önző módon, és senkinek sem szabad az egyéni érdekeit teljesen föláldozni a közösségért.” Megfogalmazták a bázisdemokrácia fontosságát és használhatóságát, de beszéltek arról is, hogy az új helyzetben új, képviseleti demokrácián alapuló szervezeti felépítés fog organikusan és sok egyeztetést követően kialakulni.
A hosszabb távú, nem csupán az intézmény és az egyesület jövőjét illető következményekről is esett szó. Csató Kata kiemelte, hogy a sztrájk kapcsán nyilvánvalóvá vált a sztrájktörvény hiányossága, valamint az, hogy milyen veszélyei lehetnek az egyetemi autonómia megsértésének. Upor László hozzátette, hogy a nemzetközi figyelem, a brüsszeli meghallgatások tágabb kontextusba helyezik az ügyet: egy kis egyetem elszigetelt esete helyett az össztársadalmi hatás, valamint a demokrácia lényegi kérdései kerülnek előtérbe.
Megemlítették az online tér adta lehetőségeket, azt, hogy akár a Sztrájktévé nagy nézettségű szabadegyetemi előadásai hatalmas potenciállal rendelkeznek, csakúgy, mint a potenciális hazai vagy nemzetközi együttműködések, illetve a beérkezett felajánlásokból is izgalmas projektek jöhetnek létre. Azt viszont, hogy ezek milyen szintre emelkedhetnek, a jövő dönti el.
A beszélgetés óta kiderült, a nyugvópont csak látszólagos. A FreeSZFE Egyesület a szemeszter végével lemondott a nyilvános pályázattal elnyert bérleti jogáról, hiszen aznap, amikor birtokba vették az épületet, a Molnár Antal Zeneiskola közleményt adott ki, ők ugyanis úgy tudták, az ingatlant nekik újították fel. A sztrájkban részt vevők 101 nap után abbahagyták a sztrájkot, mert nem látták annak esélyét, hogy a munkáltatóval egyeztessenek, ezért nem folytatják tovább ezt a típusú fórumkeresést, de azon dolgoznak, hogy hatásosabb, érvényesebb eszközökkel folytassák az ellenállást. A beszélgetés időpontjában Csató Kata és Upor László még az egyetem tanárai voltak, február 22-én több mint 20 társukkal együtt mindketten felmondták munkaviszonyukat.
