Mészáros Máté új előadása keveset láttat a nézővel, de sokat bíz rá, és még többet enged neki. A Fény által egyszerre hív külső szemlélődésre és belső utazásra. Bemutató november 4-én a Trafó Kortárs Művészetek Házában.
– Nem ez az első olyan előadásod, ami a test és a tér kapcsolatát kutatja. Hogyan alakult ki benned ez a tematikai érdeklődés?
– Vannak táncosok, akik sokféle formában képesek helytállni. Én nem tartom magamat ilyennek, én a testen keresztül tudom magam kifejezni, és afelé is képeztem magam. Ennek az a következménye, hogy ha valami megérik bennem, és szeretnék darabot készíteni róla, akkor annak az alapja a saját magamhoz való fizikális viszonyom. Ez csiszolódott az évek alatt odáig, hogy tulajdonképpen már csak a test funkcionalitása az, ami elindít bennem egy darabot vagy egy mozgásnyelv keresését. Ehhez pedig viszonylag szorosan kapcsolódik a fény viszonya, mert minden előadásomban tudatosan foglalkozom azzal, mi az, ami látszik, és mi az, ami nem. A Fény által-ban egész odáig redukálódott a dolog, hogy többnyire nem látszanak a dolgok, viszont ami belóg a fénybe, a funkcionálisan mozgó testrész, az nagyon jelentőssé válik.
– Az előző két előadásodban – A távolság mechanikájában és a United Space of Ambivalence-ben is – megvolt a nézői szabadságom vagy felelősségem – attól függ, honnan nézzük –, hogy a térben én válasszam ki a nézőpontomat. Itt a felvillanó (test)részletekkel egyrészt korlátozol, mert kevés információt adsz, másrészt épp a láthatatlannal nyitod ki a fantázia, az asszociáció terét.
– Valóban úgy szerettem volna szűkíteni a lehetőségeket, hogy ezáltal az értelmezést sokkal szélesebbre nyissam. Az, hogy a fény által kiemelünk egy bizonyos testrészt, annyira konkrét, hogy muszáj a fantáziánkkal meg az intellektusunkkal egyszerre dolgozni. Érdekelt, hogy mi történik a befogadóban akkor, ha csak részleteket kap, hogyan indul el egy úton, hogyan megy ezen tovább, vagy tér le róla, esetleg adja fel teljesen. Ha nem látunk valamit, és nem értjük, mi történik, a fantáziánk meg az előzetes tudásunk megpróbálja kitölteni ezt az üres teret, ami valójában egyáltalán nem üres. Tehát igen, van egy szűkítés, ami által szeretnék elérni a befogadóban egy tágabb értelmezési horizontot. De ez mind pusztán a nézőknek szól, mert minden darab elkészítése előtt sokat gondolkodom azon, mit jelent ezt nézni, mit jelent ezt befogadni.
– Ez is évek alatt alakult ki, vagy már az első önálló darabodnál ilyen tudatosan közelítettél a nézőhöz?
– A Hinokinál ezzel még nem foglalkoztam annyira, akkor azt tudtam, hogy milyen érzelmeket szeretnék kiváltani a nézőkben. Abban az előadásban nem a figyelemmel kalkuláltam, hanem a mozdulatoknak volt egy elég tudatos érzelmi kalibrálása. A távolság mechanikájánál világosan tudtam, mit szeretnék a nézőkre “ráteríteni”, és ebben ki hogyan fog mozogni. Nekem fontos, hogy ez egy kétirányú folyamat, egy nagyon tiszta kommunikációs helyzet, ezért pontosan kell tudnom, mi mit küldünk, és mi az, amit a nézők tesznek hozzá, amire mi vagy reagálunk, vagy nem. Koreográfusként ebben nyilván nagy a befolyásoló képességem, ezért is fogalmaznék úgy, hogy az előadásaimban teszek egy nagyon konkrét ajánlatot, amiben mindenki azt éli meg, ami aznap épp foglalkoztatja.
– Hogyan alakul a kommunikáció, amikor koreográfusként dolgozol a táncosaiddal, pláne abban az esetben, amikor te is benne vagy az előadásban?
– Szerintem én nézőként koreografálok, amikor a táncosokkal dolgozom. Az izgat, hogy mi az a forma, amit lát a néző. De ezt csak magamtól várom el, nem tőlük, mert ha egy előadó magát kívülről monitorozva működik, könnyen elveszítheti az önazonosságát. A próbák folyamán az előadóknak tiszta helyzete van. Nagyon egyszerű fizikai feladatokkal szoktunk kezdeni, például olyannal, hogy szeretnék két háton fekvő embert csak a karokkal mozogva látni, és azzal kísérletezni, hogy ebből mit világítson meg a fény. Eddig teljesen világos a feladat, de hogy erre mi az előadók válasza, ebből milyen anyag fog megszületni, teljesen rajtuk múlik. Persze, utána elindul a szelekció, a kompozíció hozzáadása, de ez is egy egyszerű matematikai képlet. Van egy bemenő információ tőlem, arra ők reagálnak, az egyenlőségjel végén pedig ott marad a jelenet.
– Mi alapján kérted fel a táncosokat ebbe az előadásba?
– Oláh Balázzsal és Horváth Nórival jól ismerjük egymást. Az az igazság, hogy egyrészt kényelmesen érzem magam a teremben ismerősökkel, másrészt pedig sokkal inkább hiszek az évek alatt kialakuló és elmélyülő munkakapcsolatokban, mint a hirtelen egymásra találásban egy felvételi szituáció alatt. Nagy Emese új a csapatban, vele még nem dolgoztunk együtt, de őt sem ilyen helyzetből hívtam be, hanem azért, mert már többször láttam, és érdekelt az, ahogyan ő is roppant fizikálisan gondolkodik a táncról.
– Azt képzelem, ezt az előadást az első pillanattól a sötéttel és a lámpákkal kellett próbálni, mert egyáltalán nem mindegy, mi, mikor, hogyan kerül be az egyes fénypászmákba.
– Ez teljesen így van. A fényeken egy évvel az első próba előtt elkezdtük gondolkodni, keresni a megfelelő lámpákat. Léteznek gyárilag is LED-lámpák, amiket videoklipekhez használnak, ezek mobilak, de iszonyatosan drágák, ugyanakkor kevésbé szabályozhatóak . Dézsi Kata fénytechnikus és Pető József, a Nemzeti Táncszínház fővilágosítója segített sokat, mert ők pontosan tudták, mik a lehetőségeink, és rengeteg konstruktív javaslatuk volt, ami minket is új irányokba vitt. A SÍN Művészeti Központ az előadásaim producereként mindig nagyban hozzájárul azok végső formájához, és most is stabil hátteret nyújtottak,a lehető legideálisabb helyzetben indíthattuk a munkát a SÍN próbatermeiben
– Kezdettől megvolt a zene is?
– Az volt az eredeti koncepcióm, hogy az előadás alkotóelemeivel, a mozdulattal, a fénnyel, a zenével, egymástól függetlenül is tudjak dolgozni, tehát azok ne egymás alá, hanem egymás mellé legyenek rendelve, azaz különválasztva és együtt is működjenek. Eredetileg egyébként nem zenét, hanem egy folyamatos felolvasást, egy konkrét szöveget képzeltem el az előadáshoz, de igazából a hangban és a hangfrekvenciában gondolkodtam. Aztán rájöttem, hogy nem tudnánk elvonatkoztatni a szó jelentésétől, mert vagy a mozgás illusztrálta volna a szöveget, vagy a szöveg a mozgást, tehát a forma nem felelt volna meg a célnak.
– Aztán Gryllus Ábrissal együttműködésben született meg az előadás zenéje.
– Igen, Ábrissal évek óta szerettem volna együtt dolgozni. Őt is érdekelte a közös munka, és a végén sikerült valami olyat létrehoznunk, hogy az előadás nagy részét a hangok stimulálják a nézőben. Ábris nagyon pontosan érezte, mire van szükség, és ha most végiggondolom a másik két opciót, azt hiszem, elég nagy hiba lett volna, ha nem vele dolgozunk. Az már az emberi hang ötleténél is világos volt számomra, hogy nem élőben szeretném hallani, és ez a zenénél is megmaradt. Minél üresebb teret szerettem volna létrehozni, a nézőknek egyszerűbb és nyitottabb ajánlatot adni.
– Az előadást elkészítettétek tavasszal, júniusban a Trafó online sorozatában bemutattátok. A képernyőre adaptált verzió hogyan viszonyul a novemberi élő premierhez?
– A Covid következményeként nem tudtunk bemutatót tartani, de mindenképp szerettünk volna eljutni a folyamat végére és azt valahogy lezárni. Bartha Mátéval már A távolság mechanikáján is közösen dolgoztunk, és arra gondoltunk, hogy csinálunk a Fény által-ból egy, az előadástól független filmet. Ketten dolgoztuk ki a koncepciót, az elkészítésben Kőrösi Máté vett még részt. A film használja az előadás elemeit, de egészen más időzítésekkel és tempóval dolgozik, a zoomolások és vágási megoldások szintén nagyon izgalmasak, Máté dokumentarista stílusa pedig rengeteget adott hozzá az én művészi koncepciómhoz. Jól elhatárolható a két médium, és ezért is szeretném, ha mindkettőnek önálló élete lenne.
– A filmnek táncfilmfesztiválokon, az előadásnak pedig színháztermekben?
– A filmnek táncfilmfesztiválokon, az előadásnak viszont nem csak színháztermekben. Nagyon könnyű utaztatni, mert a tíz fénycsőn, a négy táncoson kívül csak sötétre van szükségünk. Izgalmas lenne természeti környezetben, az Aggteleki-cseppkőbarlangban vagy az ország egyetlen sivatagában, a fülöpházi buckák közt játszani, akár egy csillagos nyári éjszakán, akár egy borús őszi estén, de akár egy pincében vagy egy tornateremben is megél.
– Az első előadásokat november 4-én és 5-én viszont még a Trafóban tartjátok, és mindkét napon három-három alkalom van meghirdetve. Hogyan tréningezitek magatokat?
– Abból a szempontból nem megterhelő, hogy egy napi próbán hat-nyolc órát dolgozunk teljes intenzitással, a színpadon pedig csak azt ismételjük meg, amit a teremben már begyakoroltunk. Koncentrációban persze mást jelent, de nem gondolom lehetetlen küldetésnek. Szívem szerint hagynám, hogy a nézők szabadon jöjjenek-menjenek abban a négy és fél órában, amíg az előadás zajlik, mert az a cél, hogy valami olyat mutassunk, aminek nincs se eleje, se vége, ami mindig van. Éppen úgy, mint az élet, amiben nincsenek csúcspontok és hosszan elnyújtott mélypontok, hanem minden egyszerűen csak megtörténik és elmúlik.
Az interjút Papp Tímea készítette.
