Sok embert, sok ötletet, nagy teret, sok hangot mozgató produkció a BDZ és a Müpa közös koncertsorozatának, a ZenePlusz bérletnek 2022. február 26-i estje, a Smetana Az eladott menyasszonyát szcenírozott vígopera formájában színre vivő előadás. „Nagy dobás” ez, a szó mindenféle értelmében. A Hangoló sem hagyhatja „hang” nélkül e megaprodukció különböző aspektusaiért felelős művészeket. Beszélgettünk a karmesterrel, Hollerung Gáborral, a rendezővel, Szente Vajkkal és a teljes szövegkönyvet újrafordító és dramaturg szerepet is vállaló Turcsányi Ildikóval.
HOLLERUNG GÁBOR, a karmester: „Végre elvezénylem!”
– Hogy kerül a vígopera „az asztalra”?
– A vígopera, mint a Müpával közösen rendezett ZenePlusz sorozatunk egyik koncertjének műfaja, tudatos választás volt. A BDZ eddigi operaprodukcióinak többsége víg volt. Én magam szeretem az olyan operákat, amelyek szórakoztatnak. Természetesen minden jól megírt drámai operában is vannak vicces, játékos, felszabadult pillanatok, hiszen a szomorúságot és a fájdalmat nem lehet a végtelenségig elviselni.
A fentieken túl kifejezetten szeretem a Müpa adta operai lehetőségeket is. Az itt megvalósítható szcenírozott előadásokban lényegesen kevesebb a látványelem, a hagyományos operai színpadi elemek inkább csak jelzésszerűek, megnő viszont a színészi játék jelentősége és szükségessége. Eddig igen jó tapasztalataink voltak a szcenírozott vígopera műfajának és ennek a helyszínnek az összekapcsolódásával kapcsolatban. Mind a rendezés, mind a játék, mind a színész-operaénekes előadásmód szempontjából remek lehetőség a Müpa nagyszínpada. A legutolsó ilyen előadásunk Mozart Don Giovannija volt, amely ugyan nem a szó klasszikus értelmében vett vígopera, mert súlyos gondolatokat is feltár, de közben a cselekmény tele van kifinomult, vicces és kétértelmű helyzetekkel, amelyek igen jól „átjöttek” a közönség számára.
– Miért pont Smetana eladott menyasszonya?
– Ha őszinték vagyunk, mi magyarok talán irigykedhetünk a cseh kultúrára. Mindkét nép a Monarchia része volt, sok szempontból párhuzamosan születt meg a nemzeti kulturális identitás , de nálunk, magyaroknál valahogy inkább a drámai operák, a tragikus történeket feldolgozásai kerültek előtérbe. Igazi magyar vígopera nincs is, a mi kultúránkból hiányzik ez a műfaj. Ráadásul a cseh operák sokkal játszottabbak a világban – akár cseh nyelven is -, tehát nem mondhatjuk, hogy a magyar operák a magyar nyelv miatt kerülnek háttérbe. Mindez eleve vonzóvá tette számomra egy cseh opera bemutatását. S ha cseh vígopera, akkor pedig adja magát Smetana, aki amúgy is nagyon bőkezűen bánt mindig is a dallammal, a zenei érzelmekkel. Nagyívű, magával ragadó, azonnal megjegyezhető melódiái ismertté és szerethetővé tették a zenéjét. Legismertebb szimfonikus költemény-ciklusa a Hazám, talán azért, mert a hazaszeretet kérdése bármely kultúra sajátja lehet. Az eladott menyasszony is sokat játszott darabja, amelynek elvezénylésére jómaga ráadásul már régóta vágytam, eddig ugyanis csak néhány zenekari részletét dirigáltam koncertdarabként.
– A BDZ előadásában most magyarul, kisebb dramaturgiai beavatkozással szólal meg a darab
– Nagyon tanakodtunk, hogy eredeti nyelven adjuk-e elő, hívjunk e nyelvértő énekeseket. De végül is a népopera jelleg miatt, amelynél fokozottan fontos, hogy a hallgató értse, kövesse a szöveget, inkább a magyar nyelvet választottam. A darabnak talán egyetlen picit problematikus pontja van, ami egyébként nagyon sok 19. százai operában megfigyelhető; a klasszikus és a barokk operákból átveszi a zenekari kíséretes recitativo mechanizmusát, ami ma már nehézkessé teszi a cselekményt. Ezért úgy gondoltam, hogy a kicsit statikus és germános recitativo helyébe illesszünk inkább szöveget. Ha ezt meg tudjuk úgy oldani, hogy a történet nem sérül, kifejezett jót tehet a darabnak, az élvezhetőségnek.
S ennél a pontál azzal szembesültünk, hogy, mint annyi operának, ennek sincs gazán jó magyar fordítása. Kissé régies a szöveg és gyakran nem igazán jól énekelhető. Ráadásul több helyen mai szemmel már banálisnak is nevezhető nyelvi fordulatok is akadnak. Összességében tehát egy szövegcentrikus, jól követhető és lendületes darabot szerettünk volna létrehozni, ehhez pedig szükség volt egy modernebb szövegre is.
Ezért kihasználva Turcsányi Ildikó kollégám költői hajlamait – amelyeket már jócskán kamatoztattunk koncertjeinken, például a Marica grófnő egyes hiányzó részleteinek fordításakor, vagy a BDZ Nap BDZoo Faktor állati tehetségkutatójára íratott verses mesével, vagy épp budafoki újévi koncertünk konferálást helyettesítő verselésével – felkértem a szöveg fordítására, a dramaturgia újragondolására. Ildikó egy zenét, éneklést tanult ember, a nyelv szakértője, akinek bizonyítottan remek érzéke van a szavakhoz, a szavak hangzásával való játékhoz. Rendkívül szellemes, vicces, valódi vers-alkotások születnek a keze alatt.
A felkért rendezővel, Szente Vajkkal természetesen végig egyeztettünk. Már az elején megbeszéltük, hogy a rendezés áthelyezi az 1860-as években játszódó eredeti, historikus történetet egy modernebb világba. Nem azért, hogy aktualizáljuk a mondanivalót, hanem azért, hogy közelebb hozzuk. Ehhez a törekvésünkhöz igazodik az új fordítás is.
– Miért pont a 60-as évekbe helyeződött a darab?
– Az alaptörténethez nem nyúltunk. Szente Vajkban felötlött a 60-as évek cseh filmjeinek világa, ami nekem nagyon megtetszett. Akkor nagyon bátor művészeti élet folyt a cseheknél. Forman Tűz van, babám! című filmjét például be is tiltották mondernsége és erős társadalomkritikája matt. Az „átkos” időszak végén olyan történetet mutatott, amelyben mindenki magára ismerhetett. Nem az volt Formannál vagy Menzelnél a kérdés, hogy mikor, hanem az, hogy hol és hogyan., 60-as években bemutatott filmjeik humora és merészsége Smetana darabjában is felismerhető. A cseh újhullám és Smetana, szerintem, nagyon jól megvan együtt…
SZENTE VAJK, a rendező: „Ah, de ott lennénk én is! – gondolja a néző”
– Mi jutott először eszedbe, amikor a BDZ felkért a produkció rendezésére?
– Arra gondoltam, hogy egy nagyon emberi opera megrendezésének lehetőségét kaptam. Egy vígoperáét, amely egy vidám, szórakoztatásra kitalált, ezzel együtt nagyon emberközeli történet. A „Közelebb az emberekhez!” hitvallásról pedig eszembe jutott Milos Forman, a 20. századi cseh újhullám nagy filmes képviselője. Szinte napra pontosan száz év telt el a cseh filmművészet egyik csúcsa, a Tűz van, Babám! és a cseh opera ékkövének megszületése között (1967 és 1866), mégis, rögtön összeállt fejemben a párhuzam. Filmművészeti tanulmányaimból ugyan tudtam, milyen törekvés jellemezte a cseh újhullámot, de most, amikor a Smetana darabbal kezdtem el foglalkozni, akkor tudatosult bennem, hogy milyen nagy dolog ez a párhuzam. Hiszen a 19. században egészen más elvárással is születtek operák, az emberközeliség, mint célkitűzés nem mondható általános megközelítésnek. Miután ráeszméltem, hogy ennyire ugyanaz a törekvése a két időszak, a két műfaj, a két alkotás összességének, arra jutottam, hogy a rendezésem egyik fő szempontja az lesz, hogy a szereplőket végig nagyon közel érezhesse magához a néző. Úgy gondoltam, izgalmas lenne megidézni a formani filmes vonalat a maga emberközeli művészetével, elrajzoltságával. Ha már az emberközeliség, mint követendő eszme, s a cseh miliő ugyanúgy jelen van a két alkotásban.
– Nehezen képzelem el mindezt a Müpában…
– A Müpa nagyszínpada egy kicsit színházi tér is. Persze, kell költészet hozzá, hogy színházat képzeljünk oda, de ezen gondoltam segíteni egy szabadtéri, 60-es évekbeli cseh mozi odavarázsolt helyszínével. Ott ugyanúgy megtörténhet bármi, mint ahogy a Smetana mű városi találka helyszínén. Ugyanúgy alkalmas arra, hogy beszélgetések, alkuk, szerelmek alakuljanak. Sőt, még egy vándorcikusz megérkezése is elképzelhető. Az általam rendezett történetnek ez lett tehát a helyszíne. A 60-as évekbeli, cseh kertmozi.
– Elsősorban színházi, kicsit opera rendezőként ismerünk. Mit tartottál szem előtt a szcenírozott vígopera koncerttermi rendezése során?
– Szeretném az operaénekeseket is közel éreztetni a közönséghez. Igyekszem otthonos közeget teremteni neki. Szerintem egy művész számára attól otthonos egy produkció, ha lámpásokkal jelezzük az útját, ha fogodzókat adunk neki, nem hagyunk számára sötét foltokat. Mindenki könnyen jár és szabadabbnak érzi magát, ha tudja az utat…
Ugyanakkor nem lesz „operás rendezés”. Én nem műfaj alapján rendezek, hanem úgy, ahogy a szituáció adja. Ez egy sokféle helyzetet felvonultató zenés darab számomra, ahol sok mindent el kell játszani, sok színészi eszközzel kell élni. Igyekszem olyan helyzeteket a szereplők mögé tenni, amelyekben valóban játszani tudnak, ráadásul lazán.
– Milyen újdonságokra készülhetünk a színrevitelt illetően?
– A felkéréssel együtt készen kaptam egy új fordítást is. Nagyon örültem az új szövegnek! Akkor szeretem az új fordításokat, amikor nem tolakodóak, hanem hasznosak. Ez, a Turcsányi Ildikó által jegyzett szöveg nem próbál meg azon evezni, hogy szleng kifejezésekkel teletömve mondernnek láttassa magát. Máshonnan közelít… Nagyon határozottan törekszik arra, hogy nyelvhelyes legyen, és a helyzetetek jól és erőteljesen, határozott eszközökkel fesse le. Egy mondern, de nem monderneskedő, igazán szórakoztató szövegre számíthat a közönség.
Lesz még tánc is, Túri Lajos Péter koreográfiájában. Ő most is, mint szinte mindig, a kreatív csapatom tajga. A tánc, a szólisták, a rendezés, a szöveg… Mindez együtt azt hivatott elérni, hogy a néző azt érezze: „Ah, de ott lennék én magam is, abban az egészéges világban, egy kertmoziban üldögélve.”
TURCSÁNYI ILDIKÓ, a fordító: „Ez egy igazi színházi vitaminbomba!”
– Hogy fogtál hozzá a fordításhoz? „Kezedben volt” eleve ez az opera?
– Bevallom, szinte a nulláról kellett megismerkednem Az eladott menyasszonyal, zeneileg, szövegileg is. Elolvastam Blum Tamás remek magyarszövegét, ami hatalmas segítség volt, aztán utána már kizárólag cseh nyelvű felvételeket hallgattam. Az eredeti hangulatot akartam magamba szívni, ahogy azt Smetana kitalálta. (A „magamba szívást” szó szerint kell érteni, mivel leginkább futás közben volt időm zenét hallgatni, rengetegszer vittem magammal Smetanát a hosszabb edzésekre.)
Talán azért is, mert nyáron kezdtem hozzá a munkához, de lenyűgözött az a kirobbanó energia és életvágy, ami a zenéből árad. Tökéletesen kifejezte azt, amit egy hosszabb bezártság után él át egy közösség. 2021-ben ez nem csupán a nyár beköszöntét jelentette, hanem a rémes pandémiás bezártság utáni fellélegzést. Újra ki lehet menni a szabadba, lehet találkozni a családdal, barátokkal, végre indulhat a buli, megint van miről pletykálkodni, lehet pasizni, csajozni, lehet szeretni. Hát ilyesmiket éreztem, és ezzel a fejemben fogtam hozzá.
– A felkészülés után mi volt számodra a biztos kiinduló pont a fordítás megkezdéséhez?
– A darab történési ideje, az én olvasatomban, egy olyan pillanat, amikor egy közösség tagjai végre újra együtt lehetnek. Ennek a lelkiállapotnak és helyzetnek az izgatott nyüzsgése adja a hátteret a tényleges cselekményhez. Egy olyan faluban vagyunk, ahol mindenki mindenkit ismert. A falu népét természetesen a kórus jeleníti meg, minden fontos eseménynél jelen van, kommentálja az eseményeket, mindenről is véleménye van. A szereplőket pedig egyszerűen imádom. Minden karakterben van valami nagyon emberi, szeretnivalóan esendő, mindenkinek megvan a maga stiklije, kisebb-nagyobb hibája, amitől nagyon élő és valódi figurák, akiket jól ismerhetünk a saját mindennapjainkból.
– A felkért énekművészeket egyébként jól ismered, ugye?
– Igen, és ez nagyon sokat segített nekem. Számos produkcióban dolgoztunk már együtt, és őket magukat képzeltem maga elé, gesztusaikat, grimaszaikat, mosolyukat, hallottam lelki füleimmel, hogyan fog ez vagy az a szöveg az ő hangjukon megszólalni. Mondhatom, rendkívül szórakoztató volt így a fordítói munka. Végtelenül hálás vagyok Hollerung Gábornak a bizalomért, hogy egy ekkora feladatot rám mert bízni, Szente Vajknak pedig még inkább, hogy elfogadott, mint kvázi „dramaturgot” és szövegírót – bár azelőtt nem is ismertük egymást.
– Miből állt a dramaturgiai megközelítésed?
– Egyrészt vettem a bátorságot, hogy javaslatot tegyek néhány tétel rövidítésére, sőt kihagyására. Ami a konkrét szerkezeti kérdéseket illeti, két alapvető dolgot kell kiemelni, amitől ez a BDZ-s változat más, mint az eddigiek. Egyrészt Hollerung Gábor javaslatára kihagytuk a recitativokat. Ezek helyett rövid párbeszédek viszik előre a történetet, amitől az egész előadás sokkal pörgősebb, hitünk szerint élvezetesebb lesz. Ez persze az operaénekeseknek némi extra kihívás, bár úgy látom egyre gyakrabban élnek ezzel az eszközzel az Operaház legfrissebb produkciókban is. Másrészt el kellett döntenünk, hol „vágjuk ketté” az eredetileg háromfelvonásos művet. Végül is szerintem sikerült megtalálni azt a pontot, ahol a kedves közönség azzal a bizonyos „alig várom a folytatást” érzéssel mehet ki a szünetre.
Egy jelenetet szeretnék még külön megemlíteni: a darab közepe táján, vagyis a mi második felvonásunk elején van egy cirkuszi betét-jelenet. Ennek tulajdonképen minimális dramaturgiai szerepe van a cselekményben, mégis nagyon fontos, hogy megjelenik a cirkusz, számomra a művészet, a szabadság, a kötöttségek nélküli élet szimbóluma. Azt se felejtsük el, hogy itt szólal meg az opera legismertebb slágere, a Komédiások tánca – egy sziporkázó zenekari bravúrdarab, és Szente Vajk rendezésében biztosan egy lélegzetelállítóan látványos, fergeteges jelenetet kap a nagyérdemű, mintegy „bónusz track” gyanánt.
– Akkor összességében mire is készüljön a közönség?
– Tömören összefoglalva – nem kínálunk mélylélektani drámát, viszont egy nagyon emberi, nagyon életteli, látványos, lendületes és energetizáló előadást készítünk bombasztikus szereposztással, sok tánccal. Azt hiszem, a találó marketing szlogen az lenne, hogy ez, kérem szépen, egy igazi színházi vitaminbomba.
nagyon köszönöm, szuper hír! Annyi plusz infót kaptam még a BDZ-től, hogy forrásként szeretnék feltüntetni, hogy ez majd az ő kiadványukban jelenik meg, ami:
(Czingráber Eszter interjúja eredetileg a BDZ Hangoló című nyomtatott kiadványának 2022. tavaszi számában jelent meg.)
