Csipike olykor zsémbes, fontoskodó, de mindig jó szándékú teremtés, akinek kalandjait Fodor Sándor író vetette papírra, és amelyek a Coopera gondozásában hamarosan egy családi opera formájában elevenednek majd meg. Az előadás kapcsán Bereczki Ágota szövegíróval beszélgettünk.
– Mint általában az igazán jól megírt mesék, Csipike történetei is minden korosztályt megszólítanak?
– Nagyon érdekes, többrétegű, ezáltal több generációt megszólító mesét álmodott meg Fodor Sándor. A gyerekek számára van egy varázslatos, csodákkal teli mesevilága törpével, tündérkével és személyiséggel felruházott állatokkal, de rengeteg tanulsággal szolgál nekünk, felnőtteknek is. A szereplők is nagyon jól kidolgozott karakterek. A főhős kis törpe, Csipike sem fekete vagy fehér, jó vagy gonosz, hanem a saját problémáival küzdő egyén. Egészen emberi figura, akivel azonosulni tud egy gyerek, de adott helyzetben akár egy felnőtt is.
– Háromfelvonásos lesz a mű. A kisgyerekeket nem könnyű ennyi ideig lekötni.
– Az egyes felvonások önállóan is megállják majd a helyüket, nem muszáj egyben előadni őket. Az első rész, a Csipike, a gonosz törpe már önmagában is egy kerek egész történet, de minden felvonásnak van egy saját kis világa és mondanivalója. Az egyik például a Kukucsival való barátságról szól. Ez a kis vakond egy egyenes, szókimondó, szabadszájú teremtés, aki gyakran keveredik nézeteltérésbe Csipikével. Nem rosszindulatú, de nagyon őszinte és nyers, emiatt sokszor sértő tud lenni. Vele szembe Csipike nagyon is diplomatikus. Nem akar megbántani senkit, mert túlságosan fontos neki, hogy milyen képet alakít ki önmagáról a társadalomban. Egy kicsit a kommunizmus allegóriájaként is írta Fodor Sándor ezt a művet, Csipike pedig olyan, amilyenek a kommunizmus idején a kisvezetők lehettek. Mindenkit irányítani akar. Meg akarja mondani, hogy a méhek hogyan gyűjtsenek mézet, vagy hogyan ússzanak a halak. Nincsen benne gonosz indulat, őszintén segíteni akar az ötleteivel, de elveti a sulykot. Egyfajta társadalmi tükör is ez a bájos, humorban gazdag történet, hiszen Csipike még a pataknak is megparancsolja, hogy folyjon visszafelé. Amikor aztán a kecskebéka – az egyetlen igazán gonosz hőse ennek az egész történetnek – szembesíti vele, hogy nélküle is működik minden, nem pótolhatatlan, akkor összetörik a világról alkotott képe.
– Mi az, ami összeköti egymással a különböző részeket?
– Ha egyetlen olyan történetszálat kellene megneveznem, ami végigvonul a történeten, az az a folyamat, ahogy Csipike a törpesége ellenére elfogadja önmagát olyannak, amilyen. Az első fejezet, a gonosz törpe íródott legkorábban, és ennek a résznek a végén szinte le is zárul a történet. Aztán a következő epizódokban visszajön egy-egy motívum, egyes karakterek és a jellemvonásaik pedig végigkísérik a teljes történetet. Persze közben változnak, fejlődnek, tanulnak, de azért önmaguk maradnak. Ott van például Tipetupa, a tündérlány, aki fiatalasszonyként eleinte túlságosan megszabja Csipikének, mikor lépjen jobbra, mikor balra. Csipike meg is mondja neki, hogy azért ő szerette ám a szabadságát! Tipetupa aztán egy idő után magától is rájön, hogy talán túlságosan lekorlátozta Csipikét. Elkezd felnézni rá, így kialakul kettejük között egy kölcsönös tisztelet.
– Tipetupához hasonlóan Csipike is fejlődésen megy keresztül?
– A történet végére megszerez egy belső jóságot, aminek köszönhetően óriássá válik. A lelki nagyságára jó példa az a nagyvonalúság is, amellyel Lódarázshoz viszonyul, akit mindenki el akar pusztítani, mert rátámadt a többiekre. Csipike viszont azt mondja, hogy „mi nem leszünk olyanok, mint ő, hanem bevesszük magunk közé. Dolgozni fog, segít nekünk, és hasznos tagjává fog válni a társadalomnak.” A kisebbségi komplexusát leküzdve arra tanít minket, hogy nem a test határozza meg a lélek nagyságát.
– A hibái ellenére, vagy éppen ezeknek köszönhetően könnyen azonosulhatunk majd a főhőssel?
– Éppúgy, ahogy az erdőben élő teremtmények is szeretik és elfogadják Csipikét olyannak, amilyen. Látják, hogy igazából nem akar rosszat, csak folyton fontoskodik. De folyamatosan tanul, fejlődik. A legnagyobb problémája, hogy a mérete miatt nem tud megbékélni önmagával. Hatalmas törpe szeretne lenni, de amikor a harmadik felvonásban – ami egyébként egyfajta álomkép formájában jelenik majd meg az operában – óriásként látja önmagát, akkor rádöbben, hogy ott fenn a magaslatokban nagyon egyedül van. Ráadásul azt is megtapasztalja, hogy egyetlen lépésével mindent és mindenkit romokba dönthet. Ha nem elég óvatos, elpusztíthatja a többi élőlényt és az erdőt, amit szeret. Ezért úgy dönt, hogy mindent és mindenkit felnöveszt maga mellé.
– Hogy osztottátok fel a feladatokat a másik szövegíróval, Murányi Sándor Olivérrel?
– Sándort tömörebb megfogalmazású, költői képekben gazdag, líraibb jellegű szövegek megírására kértem. Ő elsősorban a kórus számára írt, míg én az áriák, duettek, tercettek és recitativók szövegeivel a történetet szerettem volna sűrítve visszaadni. Mindezt úgy, hogy közben megőrizzük a Fodor Sándor által megálmodott gondolkodásmódot és nyelvezetet. Megtartottunk például olyan kifejezéseket, mint a „kótyonfitty”. Ezzel a jelzővel az egyik szereplő, Kukucsi a karakterek bolondosságát írja le, neki amúgy is nagyon sajátságos nyelvezete van. De ott van Csipike is, aki egész más kontextusban használ például szavakat, mint ahogy mi szoktuk őket. Egyszer például így kiált fel: „Na, most kezdődik a netovább!” Az ilyen kitekert, aranyos kifejezéseket szerettem volna megőrizni, mert nemcsak kedvesek, de jellemzőek is erre a kis törpére.
– Két kisgyermeked van. Hogy hatott ez az alkotómunkára?
– Hatalmas logisztika, hogy a két gyermek mellett legyen időm például egy ilyen beszélgetésre. (nevet) És a határidőket sem volt egyszerű betartani a másfél éves fiam és a négyéves lányom mellett. Viszont nagyon sokat segítettek is azáltal, hogy inspiráltak. Nagyon örültem, hogy mesés témájú munkával bíztak meg, hiszen én mostanában ebben a világban élek. Rengeteg ifjúsági történetet és mesét olvasok, sőt a lányomnak nemrég írtam is egyet.
– Szerinted miben rejlik a titok, aminek köszönhetően a Coopera előadásai a mai fiatalokhoz is képesek eljuttatni a magyar nemzeti értékeket, ráadásul az opera műfaján keresztül?
– Az a tapasztalatom, hogy a fiatalok többségénél az opera sokszor egy elméletben létező műfaj. Egyfajta fennkölt, szűk rétegnek játszott produkció, amire ritkán van lehetőség ellátogatni. A Coopera azonban olyan irányba mozdította el ennek a műfajnak az elérhetőségét, „befogadhatóságát”, ami közelebb áll a fiatalok rugalmas és folyton változó életviteléhez. Ezáltal esélyesebb a befogadás, és a téma nehézsége is oldódik. Érthetővé és elérhetővé válik olyan fontos opera is, mint például a Bánk bán az Országjáró Bánk bán operabeavató produkciónak köszönhetően. A Csipike esetében pedig egy abszolút új gondolat született meg: családokat megszólítani egy olyan művel, ami a mienk, magyaroké, és csak nagyon szűk körben ismert. Ez egyszerre műfajkitáró és hagyományőrző tevékenység szerintem, ami nagyon is fontos, ha tovább szeretnénk vinni ezt a csodát, amit operának hívunk.
A mű megírásához az Emberi Erőforrások Minisztériuma nyújtott támogatást a Petőfi Kulturális Ügynökségen keresztül.
