Zoran Dukić korunk egyik legelismeretebb és legvirtuózabb gitárművésze. A világ számos táján koncertezik, emellett tanít, mesterkuruzsokat tart és a legelőkelőbb gitárversenyek zsűrijében is rendre megtalálható. Hamarosan Magyarországon is fellép, a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválon nemcsak koncertet, de mesterkurzust is ad.
– A volt Jugoszlávia területéről számos kiváló gitárművész érkezik. Minek köszönhető ez?
– Leginkább egy embernek, Darko Petrinjaknak, aki nemcsak kiváló gitáros, de elhivatott pedagógus is. Nagyon sokat tanultam tőle, ahogyan sokan mások is a régióból. Hatalmas híre volt, és ahogy ön is mondja, az akkori Jugoszlávia szinte minden részéről sereglettek hozzá a növendékek. Engem ő indított el a pályán, az ő hatására indultam el versenyeken, amelyek közül igen sokat meg is nyertem. A mai napig aktív és tanít, tehetséges művészek kerülnek ki a kezei alól.
– Fontos ön számára a versenyzés, a megmérettetés?
– Ezt így nem mondanám egyértelműen. A versenyek számos előnnyel járnak, de nem mindenki számára bizonyulnak jó választásnak. Több olyan kitűnő fiatal gitárművészt ismerek, akik nem vettek részt versenyeken, mégis a legjobbak között tartják őket számon. Millió verseny létezik manapság, szinte minden ország rendez valami hasonlót, ez néha a bőség zavarát is eredményezheti, devalválhatja a díj értékét. Ugyanez igaz a fesztiválokra is, ennek viszont csak pozitív hozadéka létezik: a közönség több kiváló koncertprogram között választhat. Ezt jó iránynak tartom. A járvány időszaka alatt kicsit aggódtam, hogy mi lesz velünk, koncertező művészekkel, hiszen kizárólag online hangversenyeket láthattunk nap mint nap, a művészek az otthonukban felvett videókat töltöttek fel a közösségi oldalakra. Szerencsére már visszaállt minden a normális kerékvágásba.
– Ön gyakran részt vesz versenyek zsűrijében is. A technikát vagy az érzelmek kifejezését tartja fontosabbnak?
– Ezt nem lehet mindig eldönteni. Mostanra magasabbak lettek valóban a technikai követelmények, de ez nem mindig megy az autentikus tolmácsolás rovására. A klasszikus zenében a 19. századtól, Liszt Ferenctől kezdve a virtuozitás szerves részét képezi az előadói gyakorlatnak, a 20. században pedig egyértelművé vált, hogy precíz technikai tudás nélkül nem is lehet igazi művész valaki. Többen mondják, hogy a közönség leginkább arra vevő, ha minél virtuózabban és hangosabban játszunk, hiszen ez rögtön hat, én nem gondolom így. Nekem mindkettő egyaránt fontos. Visszatérve a versenyekre: az, hogy ki hogyan szerepel, valóban a zsűri döntésén múlik. A zsűri pedig többféle személyiségből áll, és mindegyikük mást és mást tart lényegesnek. Ha egyiküket kicseréljük, másik jön a helyébe más prioritásokkal, a végén pedig különböző eredményt kapunk.
– Régóta a Hágai Egyetem gitár tanszékének professzora. Mi a legfontosabb szempont a hangszeroktatásban?
– A gitároktatás meglehetősen intim tevékenység. Ketten vagyunk csupán a teremben: én és a tanítványom. Ilyenkor nem kizárólag zenéről, hangszerről beszélgetünk, hanem sokszor magáról, az életről is. Meg kell nyílnunk egymás felé, meg kell találnunk a kölcsönös bizalmat ahhoz, hogy eredményes legyen a fejlődés. Minden növendékhez másként lehet eljutni, másképp lehet motiválni. Mindenkinek más típusú tanácsra, módszerekre van szüksége ahhoz, hogy egyről a kettőre jusson, fejlődjön. Nekünk, tanároknak, többek között ez az egyik legnagyobb feladatunk: felmérni, hogy a diák hol tart, milyen technikai szintet képvisel és ehhez kell igazítsuk a képzést. Darko Petrinjak, az én tanárom ebben is példamutató volt.
– Hogyan építi a repertoárját? Milyen műsorral készül a Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválra?
– A koncertek programját általában igyekszem mindig az épp aktuális lemezeimhez, illetve azokhoz a projektjeimhez igazítani, amelyekkel épp sokat foglalkozom. Számomra lényeges szempont, hogy változatos legyen a program: a gyorsabb, felkavaróbb és a finomságot, az érzékenységet tükröző darabok jól kiegészítik egymást egy klasszikus gitár-koncerten. Budapesten is erre törekszem majd. Többek között Bachot, Piazzollát játszom az első részben, a szünet után pedig igazi csemegékkel készülök: Bogdanovic Lament és Goss Cinema paradiso című darabjait is előadom, mindkettő nagyon érzelmes és katartikus alkotás.
